Angels Don't Kill: 2. fejezet

Lépteik visszhangot vertek a furcsán üres, személytelen folyosón. Csak néhány szoba ajtaja mögül szűrődtek ki hangok. A hátsó udvaron azonban, elég nagy zsivaly, és sok gyerek volt. 

Alexi egy pillanatra elgondolkodott, hogy lehet egy ilyen helyen élni? Nem tudta magát egy olyan helyen elképzelni, ahol nincs valami gitár vagy bármi, ami a zenével kapcsolatos. 

Az ő élete a zene, de itt semmi nem volt, ami bármit is elárult volna az itt élőkről. A falakon csak az intézmény régebbi állapotában készült, bekeretezett képek lógtak, és néhány parafa táblán pár gyerekrajz. 

A folyosó végén lévő ajtó előtt megálltak. 

Ahogy a lépteik hangja elhalt, Alexi még idegesebb lett. Rá akart gyújtani egy cigarettára. Már majdnem elővette a dobozt, mikor eszébe jutott, hogy itt tilos dohányozni. Az ördög vigye el! 
Hármat kopogtatott az ajtón, és vártak. 

A várakozás csak még tovább idegesítette. Úgy vágyott egy üveg alkoholra, mintha már egy hete nem ivott volna. 

Amíg nem érkezett válasz, a plafonra emelte tekintetét. Még magának sem tudta megmagyarázni, miért jött ide. Senkije sem fordult meg itt. Azt meg, hogy miért is hozta magával Jaskát? Egy másik jó kérdés... De jól esett neki, hogy volt kihez fordulnia. 

Bár, bármelyik bandatagot felhívhatta volna, biztos, hogy vele jöttek volna. Az együtt töltött hosszú évek alatt, testvérekké váltak, és mindig ott voltak, amikor valamelyiküknek szüksége volt valamire. 

Az ajtó egy halk nyikorgás kíséretében kinyílt. Mögötte egy kis helyiség húzódott meg. A szoba közepén egy fenyőszínű asztal terpeszkedett, amit gondos kezek roskadásig telepakoltak különféle, takaros kupacokba rendezett mappákkal és papírokkal. Az iratok úgy vették körül az igazgatónőt, mint a bástyák a várat. Az asztal mellett, bal oldalon két szekrény állt. Az ablakok az udvarra néztek. 

Jól lehetett látni a vidám, ugrándozó gyerekeket. Alexi meglepődött, mennyi tíz éves, és annál idősebb gyerek van itt. Mindig is azt hitte, hogy ilyen helyeken csak pár éves korig vannak gyerekek, mert a többieket elviszik innen...

 -Jó napot. Örülök, hogy eljöttek. Hannah Peltonen - fogott kezet mindkettőjükkel. A hangja olyan volt, mint a telefonban: hivatalos és kissé unott. És parancsolgató. A ruhája pedig, mint az összes igazgatónőé: kosztüm, amihez a hozzá illő nadrágot és magassarkút vette fel. És persze a lófarokba kötött haj-ami kivételesen barna volt, nem a megszokott szőke-, és a szemüveg sem maradhatott el. A pillantása pedig, határozottságot és eltökéltséget sugallt. Tiszta vezető típus, gondolta Alexi, miközben leült az asztal előtt lévő két szék egyikére. Jaska is, és az igazgatónő, Hannah is helyet foglalt. Pár pillanatig furcsán méregette őket, láthatólag nem volt hozzászokva ahhoz, hogy az irodájában a szokványos kinézetű emberektől eltérő külsejű személyeket fogadjon. Barna szeme felváltva hol rá, hol Jaskára szegeződött, és végül rajta állapodott meg.

 -Gondolom, maga Laiho-jegyezte meg. 

Alexi bólintott, és máris érezte, hogy ez az egész nem fog jó irányt venni.

 -Miért hívott ide?-Kérdezte kerítkezés nélkül. Nem volt kedve itt lenni, és várni a csodára, amíg otthon gitározhatna. 

Arról nem is beszélve, hogy még mindig nem értette, mit keres itt.

 -A múlt héten behoztak hozzánk egy öt éves kislányt-kezdett bele Hannah, felállt, hogy az asztal túlsó végén heverő bézs színű mappát magához vegye.-Az anyja egyedül nevelte, de meghalt. Harminc éves volt. A rokonait nem tudtuk felkutatni. A szomszédai nem látták, hogy bárki is járt volna hozzájuk, és arról sem tudtak, hogy lett volna valami barátjuk, vagy bárkijük. A gyerek anyja a kórházban halt meg, azt nem tudhatjuk, miért, mert az orvosok nem mondják el. Az egyik nővérnél volt a lány, amíg az anyja a kórházban volt. Az utolsó kezelés előtt, mikor már nagyon rosszul volt, az anya az orvosnak adott két levelet. Az egyiket a lányának, a másikat magának címezte, és csak annyit kért, hogy a halála után adjuk ezt oda magának, és ha lehet akkor a lányát magához adjuk örökbe-nyújtott át Alexinek egy vékony, egyszerű borítékot, amire szép, ám mégis egyerű betűkkel a nevét írták. -Gondolja át, hogy a lányt örökbe tudja fogadni? Szeretné felnevelni? De előbb olvassa el a levelet. Semmit se siessen el - beszélt Hannah. 

Alexinak, az örökbefogadás szó hallatán végigfutott a hátán a hideg. Mikre rá nem akarják venni! Azt sem tudja, mi a lány neve. Azt meg, hogy miért éppen neki kellene felnevelnie, még mindig nem tudja.


Magán érezte Hannah és Jaska kíváncsi tekintetét.

Ránézett a kezében lévő borítékra, és magában azért fohászkodott, hogy minden kérdésére ott legyen a válasz abban a neki címzett levélben. Hogy megtudja, ki az a lány, miért maradt egyedül, és neki mit kéne tennie.

Remegő kézzel bontotta fel a borítékot, amiben csak egy kézzel teleírt lapot talált.

 A látványtól megkönnyebbült, és kissé csalódott is volt. Megkönnyebbült, mert ha ennyi papírra ráfért a magyarázat, akkor nem olyan bonyolult a dolog. És csalódott. Azt hitte, valaki részletesen mindent elmagyaráz, és felállít egy halom szabályt, amit majd megszeghet. De csak egy lapot talált, semmi egyebet.

Kivette a lapot, széthajtogatta, és olvasni kezdett.

Kedves Alexi! 
Remélem, ez a levél minél később kerül hozzád. Az lenne a legjobb, ha sosem kerülne sor arra, hogy búcsúlevelet kelljen írnom. De sajnos muszáj. 
Amiker ezt írom, 2011 nyara van, a világ olyan, mintha a mai nap is ugyanolyan lenne, mint a többi, pedig nekem ez a nap volt életem legrosszabb napja. Leukémiás vagyok, ez az igazság. Nem tudom, mióta, mert csak ma tudtam meg. A doki szerint még jó pár évet élhetek, de nekem rossz előérzetem van. 
Tudom, csak egyszer találkoztunk, és azóta sem kerestük egymást, de szeretnélek megkérni téged arra, hogy neveld fel a most három és fél éves lányomat, Esterit. Tudom, arra gondolsz, miért éppen te? Nos, másra nem számíthatok. Senkire sem merném rábízni. Még rád sem. De, mivel muszáj lesz valakinek a gondjaira bíznom, úgy gondoltam, nálad nem találhatnék jobb személyt erre a feladatra. Emlékszel még, mikor találkoztunk? Arra az éjszakára, amit együtt töltöttünk? Nem hiszem, hisz mindketten teljesen részegek voltunk, épp, hogy csak menni tudtunk. Nem voltunk eléggé elővigyázatosak, és ez csak két hónappal később derült ki, mikor megtudtam, hogy gyerekem lesz. Hét hónappal később megszületett Esteri. Azért ezt a nevet adtam neki, mert ő olyan nekem, mint a sarkcsillag. Imádom nézni, ha tehetném, örökké őt nézném. Nagyon hasonlít rád. 
Tudom, tudom, szólnom kellett volna róla, és mégsem tettem. Ezt most már nagyon bánom. Sokkal jobb lett volna, ha tudsz róla, és látod egészen pici korától. Nem tudom, mi ütött belém, de akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak. Talán te is megérted, hogy nem akartam, hogy az újságírók már kis korában zaklassák, vagy. Hogy csak hosszú időnként láthassa az apját, mert az dolgozik. És biztosan rossz hatással lett volna rá. 
Régebben, na jó, a múlt héten, írtam neked egy SMS-t, hogy ki vagyok és hogy keress fel, de nem válaszoltál rá. El akartam mesélni, hogy van egy lányod. De nem tudtam. Bocsáss meg!
 Sajnálom, hogy így kellett megtudnod. Csak annyit kérek, hogy ismerd meg, és neveld fel Esterit a legjobb tudásod szerint! 
Nagyon vigyázz magadra és Esterire is! Ha tizenhat éves lesz, add oda neki a levelemet! 
Legyetek boldogok. 
Szeretlek titeket. 
Rauha Puttansuu

Az utolsó sorok már összemosódtak.

 Alexi először azt hitte, hogy valami víz érte a papírt, de szinte abban a pillanatban rá is jött, hogy a keze remeg.

 Nem hitt a szemének. Többször is átolvasta a levelet, mire felfogta a szavak jelentését.

Van egy lánya. Hogy nem tudott eddig erről? Az emberek megérzik, ha születik egy gyerekük, nem?! Ezek szerint, nem.

 - Jól vagy?-Kérdezte Jaska együtt érzőn. Alexi nem tudta, mit reagáljon rá. Összehajtogatta a lapot, és visszatette a borítékba.

 -Hol van Esteri?-Kérdezte, és felállt, készen arra, hogy elinduljon.
Furcsa volt kimondani ezt a nevet. Nem azért, mert eddig nem hallotta, hanem, mert nem hitte el, hogy ez a név olyasvalakit takar, aki félig ő. Valójában, nem hitte el, hogy a gyerek az övé. Olyan szürreálisnak tűnt számára, hogy valakivel csak egyszer van együtt, arra sem emlékszik. És születik tőle egy gyereke... Mennyi erre az esély? Kettő a százhoz? Vagy még annyi sem?

 -Kövessenek-indult el az igazgatónő.

Némán követték Hannaht, ki a világoskék ajtón, és egy jó ideig a folyosón.

Mikor a nő megtorpant az egyik ajtó előtt, ami csak a régi réztáblán lévő számban különbözött a többitől, majdnem beleütköztek.

Alexi benyitott, és egy pillanatig azt hitte, üres a szoba. Aztán meglátta a sarokban, az egyik ágyon ülő, és szinező kislányt, és földbe gyökerezett a lába.

Amíg ide jöttek, azt tervezte, hogy haza viszi ezt az Esterit, még akkor is, ha nem az ő lánya, csak, nehogy itt kelljen lennie, mert itt megőrül.

 Az a lány pedig, aki ott ült... Igaza volt Rauhának. Tényleg nagyon hasonlít rá.

Erre akkor jött rá, mikor a lány, Esteri, rá nézett, és meglátta az övére túlságosan is hasonlító, sápadt arcban a saját szemét, ahogy az visszatekint rá. Még a haja is barna volt, pont mint Alexinek, mielőtt kiszőkíttette volna... Néhány másodpercnyi döbbent csend után odament a lányához, és kiterelte a szobából.

Megkérte az igazgatónőt, hogy készítse elő az örökbefogadási papírokat.