- Épp most megyek a többiekkel egy kicsit inni.
Eljössz velem?- Kérdezte a férfi.
Kezdte kissé szimpatikusnak találni a
nőt. Elvégre volt elég bátorsága megkeresni őt.
És ügyesen kihasználta az ismeretségeit, úgy, ahogy azt kell.
Visszaadta a tollat a nőnek, aki megköszönte az autogramot, az
íróeszközt sietve a táskájába csúsztatta, mielőtt válaszolt.
Válaszolj már, ne csak itt húzd az időt! Nem harapok, legalábbis amíg
odáig nem fajulnak a dolgok, hogy megkérj rá. - Gondolta a férfi
türelmetlenül.
Gyűlölte, ha valakire vagy valamire akár csak egy percet is kellett
várnia.
Mi a francnak kell annyit várni az életben? Minek kell állandóan
szórakozni?! Miért nem lehet egyszerűen, logikusan, és gyorsan megtenni,
amit úgyis meg kell tenni?!
A férfi már majdnem faképnél hagyta a nőt, mikor az szóra nyitotta a
száját.
Alexi elővette zsebéből a telefonját, és sietve Kristen
számát tárcsázta.
Janne hol őt, hol a gyorsan ürülő sörös dobozaikat nézte.
Gyorsan megnyomta a hívás gombot, és várt.
Négy kicsengés után, Kristen
már fel is vette.
- Szia! Azt hittem, már el is felejtettél – kezdte a nő vidám hangon.
Részben, ezért a hangért szerette meg Kristent, és leginkább azért, mert
mindig jókedvű, optimista, és ha kell, komoly is. Most mindhárom főbb
tulajdonságára szüksége volt, úgy, mint sivatagban az esőre.
- Szia. Dehogy is felejtettelek el, hogy juthat ilyen az eszedbe?! Csak
nem alakultak valami jól a dolgok – sóhajtotta, és az oldalláncát kezdte
piszkálni. Próbálgatta, mennyi fénynek kell ráesnie, ahhoz, hogy minél
jobban csillogjanak a fényes, fém láncszemek.
- Mi történt? – Kérdezte Kristen kissé aggódva.
- Nem fogod elhinni, de… - Kezdte Alexi, de itt megakadt. Eddig jó. Az
biztos, hogy nem fogja elhinni! Még neki is eléggé hihetetlen ez az
egész.
- …van egy lányom, öt éves, az anyja meghalt, így nekem kell felnevelnem
– hadarta el. Nem éppen így akarta elmondani, de most már mindegy. A
lényeget már tudja, és csak ez számít.
Alexi abban reménykedett, és hitt, hogy Kristen hamar elfogadja és
megszereti majd Esterit. Elvégre a nők szeretik a gyerekeket, nem?!
Miért lenne ez alól éppen Kristen a kivétel?!
És azt is hitte, hogy Kristen, mint elmondja, mi a helyzet, hisz neki,
semmit sem kérdőjelez majd meg.
- Basszus… - Hirtelen csak ennyit tudott kinyögni. Fél percig csak
döbbenten hallgatott, csak miután képes volt az agya az információt
befogadni, csak azután szólalt meg.
- Biztos, hogy a te gyereked?! Nem csak azért mondták ezt, hogy jómódban
nőjön fel?!
Alexi először alig hitt a fülének. Tényleg azt hiszi, hogy nem ismeri
meg, melyik gyerek az övé, és melyik nem?!
És hogy gondolhatja azt, hogy
valaki hazudik, csak azért, hogy a gyerekét egy gazdag idegen nevelje
fel?!
És ha mégis így lenne, miért éppen őt választották volna?!
Ez az egész
egy nagyon merész, és rossz elmélet, gondolta Alexi, és érezte, hogy a
türelme fogyni kezd. Már megint.
A rohadt életbe, csak ne emeljem fel a hangom!
- Azt hiszed, akkora nagy idióta vagyok, hogy a saját gyerekemet nem
ismerem fel?! Még ha akarnám, se tagadhatnám le! Tisztára úgy néz ki,
mint én, a szeme, a haja, az arca, minden! Szerinted ezt is csak úgy
mondják?! – Emelte fel a hangját.
Na szép, már megint jól elintézte a dolgokat. Miért ne kételkedett volna
Kristen?! Még sosem látta Esterit. Honnan tudta volna, hogyan néz ki,
mennyire hasonlít rá?! Persze erre nem gondolt, csak azonnal lehordta…
Ha az idiótákat karanténba zárnák, már én is ott
lennék, gondolta Alexi gúnyosan. Elege volt az egész világból, de
leginkább önmagából. Hogy tud mindent ilyen hamar elcseszni?!
- Mi a francért nem ezzel kezdted?! Szerinted innen ellátok odáig?! -
Kérdezte Kristen dühösen.
- Bocsi, nem gondolkoztam, mielőtt beszéltem. Csak egy kicsit ideges
vagyok, mert azt sem értem, mi folyik itt - mentegetőzött, de a nőt ez
korántsem hatotta meg.
- Akkor mit mondjak én?! Egyik nap még pár óránként hívsz, másik nap meg
egész délelőtt nem is keresel, csak este hívsz fel, akkor is részegen! -
Emelte fel a hangját.
Ezt most megérdemlem, gondolta Alexi.
- Honnan tudod, hogy ré...? - Kezdte el a kérdést, de Kristen
félbeszakította:
- Hallom a hangodon. És közlöd velem, hogy van egy öt éves lányod,
akiről eddig még véletlenül sem szóltál volna! Mondd csak, ha nem hal
meg az anyja, akkor mikor mondtad volna el, hogy van az az Esteri, vagy
hogy is hívják?! Soha?! Mert nagyon úgy tűnik, hogy nem akartad ezt
megosztani velem. Csak még azt nem értem, miért? A jövőnket
tervezgettük, de arra, hogy ezt az apróságot elmondd nekem, már nem
tartottál elég méltónak, vagy mi?! - Hadarta idegesen, mire Alexi is még
ingerültebb lett.
- Te komolyan ezt gondolod?! Az meg sem fordult a fejedben, hogy most is
eltitkolhattam volna...?!
- Nem! Hogy titkolhattad volna el, mit mondtál volna, ha egyszer csak
meglátom?!
- És nem is akarnám eltitkolni! Én is csak ma tudtam meg, hidd el, ha
előbb tudok erről, akkor előbb is szóltam volna!- Magyarázta. Fogalma sem volt arról, mi ütött Kristenbe. Nem ilyennek ismerte meg. Valójában, még
sosem látta ilyennek.
Azt hitte, hogy majd megérti, és mellé áll, de ehelyett mit kapott?!
Lehordást és hitetlenkedést. Még nem csalódott valakiben ennyire.
- Na, persze. Tudod, mit?! Hagyj békén egy időre. Gondolj át mindent, és
majd kereslek - kérte Kristen. Alexi nem tudta eldönteni, mi volt a
hangjában: utálat vagy bizonytalanság? Hitetlenkedés? Esetleg valami
sokk féle?
Végül is mindegy, milyen a hangja. Az a legfontosabb, hogy nem
támogatja, ahogy kellene, hanem nem hisz neki, és pont most, maikor
szüksége lenne rá, faképnél hagyja.
Legalább kiderült, mennyire gondolja komolyan a kapcsolatukat. Még most
sem képes kitartani. Ha igazán szeretné, Úgy, ahogy mondta, akkor az
sem érdekelné, ha nyolcvan gyereke van, legalábbis Alexi így gondolta.
- De tényleg hidd el, hogy én is csak ma tudtam meg, nem akartam
eltitkolni előled! - Próbálta menteni a menthetőt.
- Aha. Ma felhívott valaki, hogy menj be valahová, te meg bementél, és
mit ad Isten, ott van egy gyerek, aki a tiéd, neked meg megesett rajta a
szíved, és hazavitted, mi?! - Gúnyolódott Kristen. Nem is tudta,
mennyire fején találta a szöget.
- Igen, ez történt - bólintott rá Alexi, és a láncot az ujjai közt
forgatva leült a kanapéra. Ha nem hisz neki Kristen, akkor soha, de soha
többé nem fogja keresni, még akkor sem, ha teljesen beleőrül ebbe a
baromságba.
- Menj a picsába! Hazudja annak, aki elhiszi, ne nekem! - Ordította
Kristen elképesztően dühösen, majd a vonal elnémult.
Alexi ránézett a telefonra, ami már csak a hívás időtartamát és végét
jelezte ki.
Felpattant, és teljes erővel a szőnyeggel lefedett parkettához vágta a
telefont, amiről leesett a hátlapja, ás akkumulátora messze csúszott. Odébb rúgta a fekete készüléket, mikor a hűtőhöz ment, hogy a sört
whiskyre cserélje.
Elege volt már mindenből és mindenkiből. Nem hitte el, hogy mindez vele
történik meg. Ha az élet újrakezdésére gondolt, nem az jutott eszébe,
hogy egyik napról a másikra előkerül az eddig még sohasem látott lánya, a
hír hallatára a barátnője meg... elküldte a melegebbik éghajlatra.
- Figyelj, úgyis visszahív majd, de így nem tud elérni - bökött állával
Janne a földön heverő mobilra.
Alexi lehajolt, összeszedte és a helyükre rakta a készülék darabjait, de
a telefont nem kapcsolta be. Nem akart beszélgetni, csak inni, amíg jól
esik, majd aludni. Jó sokat. Lehetőleg addig, amíg minden meg nem
oldódik.
Bonyolódnak a szálak, egyre jobban kell figyelni, ennek következtében egyre jobb! Várom a folytatást, ebben a részben egyszerűen semmi hibát nem találtam. jó volt olvasni, jól van megfogalmazva, érdekes a sztori, várom a folytatást!
VálaszTörlésC.C.
Örülök, hogy tetszett, és hogy nem találtál semmi hibát. :) Igyekszem a folytatásokkal. :) Nagyon köszönöm a véleményed! :)
TörlésBeth
Nagyon tetszett, bár sajnálom Alexit, de azért én is szerintem így reagáltam volna Kristen helyében, elég hihetetlenül alakult ez az egész, de hát ez van. Előbb utóbb Kristen is úgyis lenyugszik és Alexi is megynugszik, minden esetre nagyon nagyon várom már milyen lesz Esterivel :) Szerencsés a kiscsaj az már biztos :D
VálaszTörlésSzia!
TörlésMajd mindenre fény derül :)
Persze, hogy szerencsés :D
Köszönöm a véleményed!! :)