Angels Don't Kill: +1 fejezet

Egy évvel később, Alexi a próbatermük egyik sarkában ült. Esterit nézte, ahogy a többiekkel játszik, vagyis össze-vissza rohangál a zenésztársai között, akik vigyorogva sétáltak el a kislány elől. Persze időnként azért hagyták, hogy Esteri elkapja őket, csak a sikerélmény miatt. A lány már kezdett fáradni, ez látszott kipirult arcán és lassabb mozgásán. 

Nem sokat változott az elmúlt egy év alatt. Ugyanolyan eleven, életvidám lány maradt, mint amilyen addig is volt. Csak a kinézete változott: Az arca felnőttesebb, a gyerek pedig magasabb lett, és már nem járt állandóan rózsaszínben.

Alexi zsebében megszólalt a telefon, jelezvén, hogy üzenete érkezett. Elszakítota tekikntetét a kislányról, és elővette a készülékét.

"Nemsokára beérek a Helsinki központba. Akkor délután, a megbeszélt időben, helyen? Kristen" - Csak ennyi állt az üzenetben.

"Persze" - Alexi csak ennyit írt vissza.

Kristennel már soha többé nem jönnek össze újra, tökéletesen működött náluk a barátság. Amiért Alexi végtelenül hálás volt, az az, hogy a nő segít neki minél többet megtudni Rauháról. Az ő segítsége nélkül sehol sem lenne. Kristen, ismeretségei révén, ki tudta deríteni, ki volt Rauha legjobb barátnője, mert, mint később kiderült, Johann kihagyta a koncertszervező cégnél dolgozókat, mikor Rauhan után nyomozott.

Rauha legjobb barátnőjétől, Christine-től a lehető legtöbbe tudták meg Rauháról: hogy az apjával sosem volt jó kapcsolata, ezért tizenhét évesen a férfi elzavarta otthonról, hogy Rauha ezután az anyja nővérénél lakott, hogy a nagynénje hatására tanult menedzsernek, hogy miután dolgozni kezdett, egyre többet ivott, hogy miután megszületett Esteri, felhagyott az alkoholizálással, hogy nem szerette, ha az emberek közelében vannak, mert gyűlölte, hogy nem tudott meggyógyulni, és nem akarta, hogy mások gyengén lásák, hogy félt a haláltól, de csak azért, mert nem tudta, mi lesz később Esterivel...

Mikor Alexi meglátta Christine-t, nem tudta, honnan is ismerős neki ennyire, de aztán rájött, hogy Rauha temetésén találkoztak.

Gondolatai közül Esteri nevetése szakította ki. A kislány azon nevetett, hogy Janne felkapta és odébb rakta, hogy legyen ideje elmenni előle, nehogy Esteri elkapja, és így ő legyen a fogó.

Alexi jót nevetett rajtuk. Így, hatan, olyanok voltak, mint egy család: Mindig kitartottak egymás mellett, és szerették egymást.

Esteri Alexihez rohant.

 - Apa, gitározol nekem valamit? - Kérdezte mosolyogva, és leült a mellette lévő fotelba. A férfinak ezsébe jutott, hogy a lánya arcán, az elmúlt egy évben, csak mosolyt lehetet látni. Ez jó érzéssel töltötte el, ahogy az is, hogy a kislány már hónapok óta az apjának szólítja. Amit el szeretett volna érni, azt el is érte: Esterinek ő lett a legfontosabb ember, és sikerült maga mögött hagynia züllöt életmódját. Már egyáltalán nem hiányzott neki az alkohol.  cigaretta is egyre kisebb jeelntőséggel bírt a szemében.

A többiekre nézett félig felvont szemöldökkel.

Már tudták, mit fognak játszani.

 

Mindenki a hangszeréhez ment, és felkészültek.

Rauha kedvence a Hate Crew Deathroll volt - ezt Christine-től tudták meg - amit Esteri is elég gyakran hallgatott. A kislányra azonban a legnagyobb hatással az angels Don't Kill volt; naponta legalább ötször megkérte Alexit, hogy játssza el neki. Egyszerűen nem bírt vele betelni.

Barátai pontosan tudták, mit játsszanak, így bele is kezdtek.

Alig bírták ki vigyorgás nélkül, mikor megláták Esteri arcát, ahogy az apját figyelte játék közb en. Az a figyelem, szeretet, és boldogság, amit széles mosolya és ragyogó szemei tükröztek, még aranyosabbá tette.

Alexi elégedetten hátradőlt, de ujjai továbbra is csak úgy száguldoztak a fehér gitár fényes nyakán. A többieket figyelte. Jaska, Janne és Henkka, elmélyült a zenében. Eszébe jutott, azt vajon észre vennék-e, ha valaki hozzájuk vágna valamit. Az arcukat elnézve, kételkedett ebben.

Ahogy találkozott a tekintete Roope-éval, elmosolyodtak. Roope a tipikus "na ugye, én megmondtam" arckifejezéssel nézett rá, míg Alexi hálásan mosolygott vissza. Tudta, hogy nélküle semmire sem jutott volna, ahogy azzal is tisztában volt, hogy ő a legszerencsésebb ember a világon. Megvan mindene, amit csak kívánhat magának, és végre olyan felnőtté vált, akit nem szégyellne a gyermekkori énje.

Senki sem boldogabb nála, és ez neki elég volt.

vége

Angels Don't Kill: 8. fejezet

Alexi idegesen nyomta meg a csengő gombját. Várt fél percet, de nem érkezett válasz.

Rátenyerelt a fehér, négyzet alakú gombra. Már úgyis neki akart támaszkodni valaminek. Bentről hallatszott az éles visítás.

 - Mi van? - Hallatszott az ajtó mögül Roope hangja. Aztán teljesen kinyitotta az ajtót, és meglátta zenésztársát. Arcán csak meglepetést és örömöt lehetett látni, semmi egyebet.

 - Szia. Gyere – Állt el az útból.

 - Heló. Köszi – mentek át a kissé sötét és kicsi előszobából a világos, tágas nappaliba. Alexi, amint belépett, meglátta Esterit. Ahogy a kislány is meglátta őt, felugrott az alacsony, fenyőszínű dohányzóasztal mellől, és Alexihez ment.

Ahogy szokták, egy pillanatra megölelték egymást, majd Esteri visszament a félig kiszínezett képhez.

Ez kapóra jött Alexinek, aki úgyis beszélni akart Roope-al.

 - Figyelj, köszönöm, hogy eddig vigyáztál rá – kezdett bele. Nem tudta, hogyan folytassa, így végül azt mondta, ami eszébe jutott: - Szeretném most már magamhoz visszavinni Esterit, mert már így is, többet tettél értem, mint amennyit kérhettem volna tőled… - Magyarázta, miközben a krémszínű szőnyeget nézte. Nem mert a barátja szemébe nézni.  Utálta magát, amiért másra sózta a lányát, hogy aztán úgy ihasson, mint egy huszonéves, kinek semmire sincs gondja. Általában szeretett felelős lenni valamiért, és sohasem futamodott meg semmi elől sem, de most mégis rácáfolt erre.

 - Jól van, értem. – Szakította félbe a gitáros. – Sose köszönd. Hasonló helyzetbe te is megtetted volna ezt, tudom – Ment oda Esterihez. Alexi árnyként követte.

 - Esteri, mit csinálsz? – Kérdezte Roope kedvesen. Alexire nézett, a szemében biztatás volt. Mintha csak azt mondta volna, „Te is kérdezz már valamit!”

 - Színezek – vett fel egy sötétkék ceruzát, és nekiállt az egyik virág szirmainak.

 - Szeretnél hazajönni? – Kérdezte Alexi. Jobb nem jutott eszébe. És persze, erre volt pillanatnyilag a leginkább kíváncsi. Arra vágyott, hogy Esteri igennel válaszoljon, és azonnal pakolni kezdjen.

Esteri hátra fordult, hogy rájuk nézhessen, és aggódó tekintetét Roope-ra szegezte.

  

- Mi lesz Roope-al? – Kérdezett vissza. Arcán tömény aggodalom és félelem látszott. Aranyos, kerek arcához és általábn vidám szemihez nem illettek ezek az érzések, Alexi szerint.

Elképesztően erős féltékenység mart belé. Féltékeny volt Roope-ra, amiért Esteri jobban megszerette, mint őt. Amikor arról volt szó, hazamegy, Esteri nem aggódott érte. De Roope-ért igen…

Végül rájött, miért van ez: Esteri már elveszítette az anyját, és bizonyára Roope-t, akit már talán az apjaként szeret, nem akarja otthagyni.

Lehet, hogy attól fél, ha magára hagyja, akkor vele is történik valami, jött rá. Roope-ra nézve tudta, hogy mindketten ugyanarra gondolnak.

 - Figyelj, minden nap találkozunk majd – ígérte a kislánynak Roope, mire az kikecmergett a székből, és átölelte Roope-t. A férfi tanácstalanul nézett Alexire Esteri válla felett.

Alexi úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, aki, a társaival ellentétben, nem kapott karácsonyi ajándékot.

Sohasem gondolta volna, hogy valaha is annyira fogja bántani, hogy valamiből kimarad, mint most. A fél karját odaadta volna azért, hogy most Roope helyében lehessen. Hogy Esteri őt szeresse úgy, ahogy Roopet. 

Hogy őrá nézzen fel. Hogy őérte aggódjon…

De, ha túllépett az önsajnálaton és a féltékenységen, tudta, hogy Roope rászolgált erre, ő pedig nem.

A kislány hátát nézve, ráébredt, hogy ha azt akarja, hogy ne Roope legyen neki az első ember, hanem ő, akkor azét keményen meg kell küzdenie. És korántsem lesz elég az, hogy megpróbál jó ember leni. Itt cselekedni kell, de azonnal.

Roope elhúzódott  a kislánytól és biztatóan rámosolygott Alexire. Tudta, mit jelent ez a gesztus: Roope bízik ebben, hogy fel tudja majd nevelni Esterit, hogy már sikerült leszoknia az ivásról.

Legyen igazad, kívánta Alexi. Úgy érezte, hogy ő a Bodom legrosszabb embere. Nem bírta a felelősségét, azt, hogy elvégezze a dolgát. Így mások tették meg azt, amit neki kellett volna.  Legszívesebben felpofozta volna magát, amiért lerázta magáról a felelősséget.

A dühtől ökölbe szorította a jobb kezét. Érezte, ahogy feketére festett körmei kissé a tenyerébe vájnak. 

 – Alexi? – Nézett fel rá Esteri kérdőn. Észre sem vette, mikor állt elé a kislány. Leguggolt elé, hogy kékeszöld szemük egy magasságban legyen, és feltette a kérdést:

 - Szeretnél visszajönni hozzám? – Nézte a kislány világos arcát. Zavarodottságot látott rajta. És a tagadhatatlan életörömöt, ami minden kisgyerek arcában ott van.

 Esteri Roope-ra nézett, aki nem szólt semmit, csak elment kávét főzni. A kislány csalódottan nézett utána. Alexi kis ideig nem értette, miért ment ki Roope, de aztán ráébredt, hogy így akarja Esterit önálló döntésre sarkallni. Gondolatban megjegyezte, hogy Roope sokkal jobb lenne apának, mint ő. A gitáros legalább tud bánni a gyerekekkel, amiről, Alexi úgy gondolta, ő nem tudná olyan jól irányítani a kölyköket, mint társa.

  - Igen – válaszolta Esteri némi fáziskéséssel.

Alexi akaratlanul is elmosolyodott. Tudta,m hogy a lánya inkább maradna itt, mert Roope-t ismeri már valamennyire, de őt még nem. Ezért is örült meg neki, mikor megtudta, hogy Esteri visszaköltözik hozzá. Őt választotta, nem pedig Roope-t, vagyis benne jobban megbízik. És persze az sem volt utolsó szempont, hogy tudta, ezentúl mindig hazavárja valaki.

A mosolya kiszélesedett, mikor végiggonodlta ezt.

A kislány szép arcán még mindig aggodalom ült, és hol Alexire, hol az ajtóra nézett, amin keresztül Roope az imént távozott.

Alexi magához ölelte Esterit, aki egy szempillantásnyi ideig csak megszeppenten állt, majd vékony karjait Alexi dereka köré fonta.

 - Hoztam… üdítőt – Jött be Roope három, fél literes palackot szorongatva.

A lány elhúzódott Alexitől, odaszaladt a másik férfihoz, kivett a kezéből egy üveget, és az egyik szoba felé iramodott. Roope és Alexi mosolyogva nézett utána.

 - Nyugi, idővel megszeret majd – ígérte Roope, mikor meglátta Alexi arcán a félelmet.

Alexi már vagy ezredszerre elcsodálkozott azon, hogy barátja mennyire jól tud olvasni körülötte lévők arcából. Mintha a gondolataiban tenné.

 - Biztosan. Köszi – vette el a felé nyújtott üveget, és ránézett a sötét italra. Kóla? Ne már! A sör sokkal jobban esett volna neki. Nyugi van, a sört most jópár évre felejtsd el, mondta magának, és ivott pár kortyot.

- Csak legyél kedves Esterivel, meg hagyd, hogy önállósodjon, akkor nagyon hamar meg fog kedvelni. Egy idő után majd minden jön magától, ne aggódj – tanácsolta Roope. Látszólag nem is figyelt arra, amit barátja mondott az előbb.

 - Jól van. Köszi mindent – karolta át sután egy pillanatra Roope-t, aki elnevette magát:

 - Ma ölelkezős kedvedbe vagy?! – Nevetett hangosan.

 - Ne kötekedj! – Lökte meg Alexi játékosan. – Megyek, segítek összepakolni Esterinek – Indult el, hogy megkeresse a kislányt. Alig egy perc alatt, meg is találta az egyik szobában. A lány az ágy szélén ült, és a lábát lóbálta. A táskájába, amibe a cuccait pakolta, az ágy mellett hevert a földön. Úgy tűnt, el sem kezdte a pakolást. Alexi megijedt. Mi folyik itt?! Csak nem meggondolta magát?! Ha igen, mi lesz?!

 - Mi a baj? – Kérdezte, és leült a földre, a kislány elé.

 - Biztos, hogy Roope-al semmi rossz nem fog történni?! – Kérdezte aggódva, remegő hangon. Alexi elszomorodott. Ezek szerint Esteri nem bízik benne eléggé. Bár, arról nem lehet, hogy a kislány fél bárkit is elhagyni, mert retteg a következményektől. Az anyja elvesztése rengeteg félelmet idézhetett elő benne.  Ezek pedig, egy ideig még biztosan befolyásolják a döntéseit…

 - Biztos. De azt is tudom, hogy minden nap találkozni fogtok. Nem lesz semmi baj, ne aggódj – mosolygott a lányára aki egy kis ideig bizonytalanul méregette, majd leugrott az ágyról, és a cuccait pillanatok alatt a táskájába dobálta.

Mikor végzett, kiszaladt, hogy még egyszer megkérdezze Roope-tól, hogy nem-e baj, ha Alexihez költözik, és mikor a igtáros nemmel válaszolt, visszaszaladt, hogy a táskáját vigye. Alexi már a kezébe tartotta a könnyű, rózsaszín táskát, így Esteri visszament Roope – hoz, aki épp valami iartokat rendezett. Búcsúzóul megölelték egymást, majd a lány már szaladt is kifelé.

  

- És még te mondod, hogy ölelkezős kedvembe vagyok, mi?! – Kérdezte Alexi. Esteri már az autónál állt, így sietnie kellett. A két férfi egymásra nézett.

 - Csak kitartás – Szólalt meg Roope fél perc hallgatás után.

 - Köszi. Köszönök mindent – Mondta Alexi hálásan.

 - Jól van, ne hálálkodj már, inkább menj, mert Esteri elindul gyalog – bökött állával a kocsi mellett sétáló lányra.

 - Oké, akkor délután gyertek – indult az ajtó felé Alexi.

 - Szia – mondták egyszerre, majd Alexi a lányához ment. Valami hihetetlen, mennyire feldobta, hogy Esteri végre visszaköltözik hozzá! Ez akkora erőt adott neki, hogy úgy érezte, bármit, és bárkit le tud győzni. Még a saját démonait is. Mindent. Már cseppet sem érdekelte, mit mondanak vagy tesznek a rosszakarói. 

Megvolt a célja, és már semmi sem állíthatta meg.

Arcán széles vigyorral megkerülte az autót, és beült a vezető ülésbe. Egy gyors, ügyes mozdulattal a slusszkulcsot a helyére dugta, és jobbra nézett ,hogy beszállt-e már Esteri. Meglepődött, mikor látta, hogy a lány még mindig ott áll, ahol az előbb, és Roope házát nézte. Mintha vissza akarna menni, Alexinek legalábbis ez jutott eszébe először. Egy pillanatig azt sem tudta, mit tegyen, végül azonban úgy döntött, marad a természetes viselkedés mellett: kinyitotta az ajtót, mire Esteri összerezzent, és rá nézett.

  

- Jössz? – Kérdezte, és magában azért fohászkodott, hogy indulhassanak már el.

 - Igen – bólintott a kislány, és beült. Alexi becsukta az ajtót, és elvette a táskáját, amit a hátsó ülésre tett.

Jó kedve elpárolgott. Már nem érezte úgy, hogy bármit le tudna győzni. Visszaszállt a földre, és rájött, hogy mindenért keményen meg kell küzdenie, és ez a küzdelem korántsem lesz egyszerű. De nem érdekelte. Azt akarta, hogy Esterinek ő legyen a legfontosabb, és ezért bármit megtett volna. És meg is fog, ebben biztos volt.

Oldalra, Esterire nézett. A kislány a mellettük elsuhanó fákat és házakat nézte érdeklődve. Kicsi kezeit az ablaküvegre tette. Alexi elmosolyodott. Mosolya csak szélesebb lett, mikor am kislány elunta a tájat, és megkérte, hogy kapcsoljon be zenét. Egy Black Sabbath számot választott.

Jó az ízlése. Le sem tagadhatnám, hogy az én lányom, gondolta Alexi. Nem, mintha le akarná tagadni, sőt! Büszke volt Esterire. Örült, hogy van gyereke, aki számít rá, akiért felelősséggel tartozik, aki hazavárja majd.  És az is örömmel töltötte el, hogy új életet kezdhet. És, hogy van motiváció, ami arra ösztönzi, hogy hagyja el az alkoholt és a dohányt. Hogy jobb ember lehessen.

És jobb is lesz, ezt már eldöntötte.

Valami azt sugallta, sikerülni fog neki minden…

Angels Don't Kill: 8. fejezet - részletek

"- Szeretnél hazajönni? - Kérdezte Alexi. Jobb nem jutott eszébe. És persze, erre volt pillanatnyilag a leginkább kíváncsi. Arra vágyott, hogy Esteri igennel válaszoljon, és azonnal pakolni kezdjen.
A kislány hátra fordult, hogy rájuk nézhessen, és aggódó tekintetét Roope-ra szegezte."

"Soha nem gondolta volna, hogy valaha is annyira fogja bántani, hogy valamiből kimarad, mint most. A fél karját odaadta volna azért, hogy most Roope helyében lehessen. Hogy Esteri őt szeresse úgy, ahogy Roope-t. Hogy őrá nézzen fel. Hogy érte aggódjon..."

"A lány az ágy szélén ült, és a lábát lóbálta. A táskájába, amibe a cuccait kellett volna pakolnia, az ágy mellett hevert a földön. Úgy tűnt, le sem kezdte a pakolást. Alexi megijedt. Mi folyik itt?! Csak nem meggondolta magát?! Ha igen, mi lesz?!"

A félévzárás után, hozom csak a nyolcadik fejezetet, mert most tanulnom kell. :)

~peace foREVer

Beth