Lépteik visszhangot vertek a furcsán üres,
személytelen folyosón. Csak néhány szoba ajtaja mögül szűrődtek ki
hangok. A hátsó udvaron azonban, elég nagy zsivaly, és sok gyerek volt.
Alexi egy pillanatra elgondolkodott, hogy lehet egy ilyen helyen élni?
Nem tudta magát egy olyan helyen elképzelni, ahol nincs valami gitár
vagy bármi, ami a zenével kapcsolatos.
Az ő élete a zene, de itt semmi nem volt, ami bármit is elárult volna az
itt élőkről. A falakon csak az intézmény régebbi állapotában készült,
bekeretezett képek lógtak, és néhány parafa táblán pár gyerekrajz.
A folyosó végén lévő ajtó előtt megálltak.
Ahogy a lépteik hangja
elhalt, Alexi még idegesebb lett. Rá akart gyújtani egy cigarettára. Már
majdnem elővette a dobozt, mikor eszébe jutott, hogy itt tilos
dohányozni. Az ördög vigye el!
Hármat kopogtatott az ajtón, és vártak.
A várakozás csak még tovább
idegesítette. Úgy vágyott egy üveg alkoholra, mintha már egy hete nem
ivott volna.
Amíg nem érkezett válasz, a plafonra emelte tekintetét. Még magának sem
tudta megmagyarázni, miért jött ide. Senkije sem fordult meg itt.
Azt meg, hogy miért is hozta magával Jaskát? Egy másik jó kérdés... De
jól esett neki, hogy volt kihez fordulnia.
Bár, bármelyik bandatagot
felhívhatta volna, biztos, hogy vele jöttek volna. Az együtt töltött
hosszú évek alatt, testvérekké váltak, és mindig ott voltak, amikor
valamelyiküknek szüksége volt valamire.
Az ajtó egy halk nyikorgás kíséretében kinyílt. Mögötte egy kis helyiség
húzódott meg. A szoba közepén egy fenyőszínű asztal terpeszkedett, amit
gondos kezek roskadásig telepakoltak különféle, takaros kupacokba
rendezett mappákkal és papírokkal. Az iratok úgy vették körül az
igazgatónőt, mint a bástyák a várat. Az asztal mellett, bal oldalon két
szekrény állt. Az ablakok az udvarra néztek.
Jól lehetett látni a vidám,
ugrándozó gyerekeket. Alexi meglepődött, mennyi tíz éves, és annál
idősebb gyerek van itt. Mindig is azt hitte, hogy ilyen helyeken csak
pár éves korig vannak gyerekek, mert a többieket elviszik innen...
-Jó napot. Örülök, hogy eljöttek. Hannah Peltonen - fogott kezet
mindkettőjükkel. A hangja olyan volt, mint a telefonban: hivatalos és
kissé unott. És parancsolgató. A ruhája pedig, mint az összes
igazgatónőé: kosztüm, amihez a hozzá illő nadrágot és magassarkút vette
fel. És persze a lófarokba kötött haj-ami kivételesen barna volt, nem a
megszokott szőke-, és a szemüveg sem maradhatott el. A pillantása pedig,
határozottságot és eltökéltséget sugallt.
Tiszta vezető típus, gondolta Alexi, miközben leült az asztal előtt lévő
két szék egyikére. Jaska is, és az igazgatónő, Hannah is helyet
foglalt. Pár pillanatig furcsán méregette őket, láthatólag nem volt
hozzászokva ahhoz, hogy az irodájában a szokványos kinézetű emberektől
eltérő külsejű személyeket fogadjon. Barna szeme felváltva hol rá, hol
Jaskára szegeződött, és végül rajta állapodott meg.
-Gondolom, maga Laiho-jegyezte meg.
Alexi bólintott, és máris érezte,
hogy ez az egész nem fog jó irányt venni.
-Miért hívott ide?-Kérdezte kerítkezés nélkül. Nem volt kedve itt lenni,
és várni a csodára, amíg otthon gitározhatna.
Arról nem is beszélve,
hogy még mindig nem értette, mit keres itt.
-A múlt héten behoztak hozzánk egy öt éves kislányt-kezdett bele Hannah,
felállt, hogy az asztal túlsó végén heverő bézs színű mappát magához
vegye.-Az anyja egyedül nevelte, de meghalt. Harminc éves volt. A
rokonait nem tudtuk felkutatni. A szomszédai nem látták, hogy bárki is
járt volna hozzájuk, és arról sem tudtak, hogy lett volna valami
barátjuk, vagy bárkijük. A gyerek anyja a kórházban halt meg, azt nem
tudhatjuk, miért, mert az orvosok nem mondják el. Az egyik nővérnél volt
a lány, amíg az anyja a kórházban volt. Az utolsó kezelés előtt, mikor
már nagyon rosszul volt, az anya az orvosnak adott két levelet. Az
egyiket a lányának, a másikat magának címezte, és csak annyit kért, hogy
a halála után adjuk ezt oda magának, és ha lehet akkor a lányát magához
adjuk örökbe-nyújtott át Alexinek egy vékony, egyszerű borítékot, amire
szép, ám mégis egyerű betűkkel a nevét írták.
-Gondolja át, hogy a lányt örökbe tudja fogadni? Szeretné felnevelni? De
előbb olvassa el a levelet. Semmit se siessen el - beszélt Hannah.
Alexinak, az örökbefogadás szó hallatán végigfutott a hátán a hideg.
Mikre rá nem akarják venni! Azt sem tudja, mi a lány neve. Azt meg, hogy
miért éppen neki kellene felnevelnie, még mindig nem tudja.
Magán érezte Hannah és Jaska kíváncsi tekintetét.
Ránézett a kezében lévő borítékra, és magában azért fohászkodott, hogy
minden kérdésére ott legyen a válasz abban a neki címzett levélben. Hogy
megtudja, ki az a lány, miért maradt egyedül, és neki mit kéne tennie.
Remegő kézzel bontotta fel a borítékot, amiben csak egy kézzel teleírt
lapot talált.
A látványtól megkönnyebbült, és kissé csalódott is volt.
Megkönnyebbült, mert ha ennyi papírra ráfért a magyarázat, akkor nem
olyan bonyolult a dolog. És csalódott. Azt hitte, valaki részletesen
mindent elmagyaráz, és felállít egy halom szabályt, amit majd
megszeghet. De csak egy lapot talált, semmi egyebet.
Kivette a lapot, széthajtogatta, és olvasni kezdett.
Kedves Alexi!
Remélem, ez a levél minél később kerül hozzád. Az lenne a legjobb, ha
sosem kerülne sor arra, hogy búcsúlevelet kelljen írnom. De sajnos
muszáj.
Amiker ezt írom, 2011 nyara van, a világ olyan, mintha a mai nap is
ugyanolyan lenne, mint a többi, pedig nekem ez a nap volt életem
legrosszabb napja. Leukémiás vagyok, ez az igazság. Nem tudom, mióta,
mert csak ma tudtam meg. A doki szerint még jó pár évet élhetek, de
nekem rossz előérzetem van.
Tudom, csak egyszer találkoztunk, és azóta sem kerestük egymást, de
szeretnélek megkérni téged arra, hogy neveld fel a most három és fél
éves lányomat, Esterit.
Tudom, arra gondolsz, miért éppen te? Nos, másra nem számíthatok.
Senkire sem merném rábízni. Még rád sem. De, mivel muszáj lesz valakinek
a gondjaira bíznom, úgy gondoltam, nálad nem találhatnék jobb személyt
erre a feladatra. Emlékszel még, mikor találkoztunk? Arra az éjszakára,
amit együtt töltöttünk? Nem hiszem, hisz mindketten teljesen részegek
voltunk, épp, hogy csak menni tudtunk. Nem voltunk eléggé
elővigyázatosak, és ez csak két hónappal később derült ki, mikor
megtudtam, hogy gyerekem lesz. Hét hónappal később megszületett Esteri.
Azért ezt a nevet adtam neki, mert ő olyan nekem, mint a sarkcsillag.
Imádom nézni, ha tehetném, örökké őt nézném. Nagyon hasonlít rád.
Tudom, tudom, szólnom kellett volna róla, és mégsem tettem. Ezt most már
nagyon bánom. Sokkal jobb lett volna, ha tudsz róla, és látod egészen
pici korától. Nem tudom, mi ütött belém, de akkor ez tűnt a legjobb
megoldásnak.
Talán te is megérted, hogy nem akartam, hogy az újságírók már kis
korában zaklassák, vagy. Hogy csak hosszú időnként láthassa az apját,
mert az dolgozik. És biztosan rossz hatással lett volna rá.
Régebben, na jó, a múlt héten, írtam neked egy SMS-t, hogy ki vagyok és
hogy keress fel, de nem válaszoltál rá. El akartam mesélni, hogy van egy
lányod. De nem tudtam. Bocsáss meg!
Sajnálom, hogy így kellett
megtudnod. Csak annyit kérek, hogy ismerd meg, és neveld fel Esterit a
legjobb tudásod szerint!
Nagyon vigyázz magadra és Esterire is!
Ha tizenhat éves lesz, add oda neki a levelemet!
Legyetek boldogok.
Szeretlek titeket.
Rauha Puttansuu
Az utolsó sorok már összemosódtak.
Alexi először azt hitte, hogy valami víz érte a papírt, de szinte abban a
pillanatban rá is jött, hogy a keze remeg.
Nem hitt a szemének. Többször is átolvasta a levelet, mire felfogta a
szavak jelentését.
Van egy lánya. Hogy nem tudott eddig erről? Az
emberek megérzik, ha születik egy gyerekük, nem?! Ezek szerint, nem.
- Jól vagy?-Kérdezte Jaska együtt érzőn. Alexi nem tudta, mit reagáljon
rá.
Összehajtogatta a lapot, és visszatette a borítékba.
-Hol van Esteri?-Kérdezte, és felállt, készen arra, hogy elinduljon.
Furcsa volt kimondani ezt a nevet. Nem azért, mert eddig nem hallotta,
hanem, mert nem hitte el, hogy ez a név olyasvalakit takar, aki félig
ő.
Valójában, nem hitte el, hogy a gyerek az övé. Olyan szürreálisnak tűnt
számára, hogy valakivel csak egyszer van együtt, arra sem emlékszik. És
születik tőle egy gyereke... Mennyi erre az esély? Kettő a százhoz? Vagy
még annyi sem?
-Kövessenek-indult el az igazgatónő.
Némán követték Hannaht, ki a
világoskék ajtón, és egy jó ideig a folyosón.
Mikor a nő megtorpant az
egyik ajtó előtt, ami csak a régi réztáblán lévő számban különbözött a
többitől, majdnem beleütköztek.
Alexi benyitott, és egy pillanatig azt hitte, üres a szoba. Aztán
meglátta a sarokban, az egyik ágyon ülő, és szinező kislányt, és földbe
gyökerezett a lába.
Amíg ide jöttek, azt tervezte, hogy haza viszi ezt az Esterit, még akkor
is, ha nem az ő lánya, csak, nehogy itt kelljen lennie, mert itt
megőrül.
Az a lány pedig, aki ott ült... Igaza volt Rauhának. Tényleg nagyon
hasonlít rá.
Erre akkor jött rá, mikor a lány, Esteri, rá nézett, és meglátta az övére túlságosan is hasonlító, sápadt arcban a saját szemét, ahogy az
visszatekint rá. Még a haja is barna volt, pont mint Alexinek, mielőtt
kiszőkíttette volna...
Néhány másodpercnyi döbbent csend után odament a lányához, és kiterelte a
szobából.
Megkérte az igazgatónőt, hogy készítse elő az örökbefogadási
papírokat.
Szia, ne haragudj, hogy csak most értem ide, kevés időm van mostanság.
VálaszTörlésHát sejtettem, hogy az ő lánya, és azért elég merész, hogy egyből haza is viszi, örökbe fogadja, azt hittem talán kicsit majd hezitál :) De pozitív csalódás ;)
Nagyon várom a folytatást és kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz ha elmentek együtt és hogy fogja ezt Alexi bírni, na meg persze mit szólnak majd a többiek ha meglátják a kislányt!
Hey!
TörlésNem haragszom, örülök, hogy elolvastad és hogy írtál véleményt. :) Remélem, lesznek majd még pozitív csalódásaid. :) Még egyszer köszönöm a véleményed. :)
Annyira fantasztikus, hogy az nem igaz!
VálaszTörlésTe igazán jól írsz, és azt hiszem, hogy ezt minden komiban le fogom írni, mert nem állom meg, hogy le ne írjam.
Sok kíváncsisággal fogom olvasni a többi részt is.