Boldog új évet kívánok mindenkinek!
Mosolyogjatok sokat, és élvezzétek ki az év minden egyes pillanatát! :)

Köszönöm a kommenteket, a 16 követőt, és a több, mint nyolcezer oldalmegnyitást! :)

Angels Don't Kill: 7. fejezet

Hat nappal azután, hogy Esteri elment Roope-al, Henkkával, és Jaskával, Alexyi még mindig másnapos volt. Az elműlt öt napban mindig csak ivott. Reggel elment Roope-hoz, akinél Esteri volt, ott tartózkodott pár órát, majd hazament, és ivott. Ivott, mert Kristen még mindig nem jelentkezett és aggódott érte; mert kívánta az alkoholt; és, mert nem tudott vigyázni Esterire, pedig ez lenne a legfontosabb feladata.
Bár még csak pár perce ébredt fel, máris a hűtő felé vette az irányt, hogy magához vegyen egy doboz sört. Gyorsan megitta az italt, majd leült a hűtő mellett álló fotelbe. Az utóbbi napok nagy részét itt töltötte. Innen legalább nem kellett felállnia, ha valamit ki akart venni a hűtőből, csak nyújtózkodnia kellett.

Mikor letette a már kiürült dobozt, hátradőlt, és hagyta, hogy lecsukódjon a szeme. Néhány napja, ha nem ivott, akkor akár napi tizenöt órát is gitározott, így igencsak fáradt volt. Amint lecsukódott a szeme, álomba merült.


A nő odament a fáradt férfihoz.

- Szia. Jók voltatok - ismerte el kissé szégyenlősen. Festett, vörös haját idegesen babrálta, világos arca kipirult. Fekete pólót és kék farmert viselt. A fülében lévő temérdek ezüstös karikától eltekintve, nem hordott ékszert.

A férfinak beletelt egy kis időbe, mire felfogta, hogy az egyik, koncertjüket szervező nő hozzá beszél.

Rá nézett, és csak ennyit mondott:

- Szeva. Köszi. - A nyakában lévő fehér törülközőbe megtörölte az arcát, majd ivott a jobb kezében lévő, keserű sörből. Tudta, hogy már elég részeg, hisz koncert előtt, közben, és most még utána is ivott, de nem tudta megállni, hogy ne igyon. Főleg, hogy az előbb az egyik hangtechnikás csaj megjegyezte, hogy ő az alkohollal fogja megölni magát, és ha így folytatja, akkor nemsokára meg is fog halni. Mekkora baromság ez...

- Elég kimerítő lehet ezt csinálni - próbálkozott tovább a lány.

- Az - Bólintott a férfi. Jobban megnézte a lányt. Nem is lány volt már. Olyan huszonöt körüli lehet. És egészen akaratos. A férfi az évek alatt, amióta a zenekara híres lett, megtanulta, hogy a rajongóknak két csoportja van: a félénkek, akik csak távolról nézik őket, és a bátrabbak, akik mindent megtesznek azért, hogy közelebb kerüljenek hozzájuk. A lány egyértelműen az utóbbi csoportba tartozott.

- Mit akarsz? - Kérdezte a férfi kissé mogorván. Nem ezt a hangnemet szánta ennek a nőnek, de már fáradt volt, le akart zuhanyozni, és minél előbb meg akart szabadulni teleizzadt ruháitól hogy aztán, az egyik közeli bárban, négy zenésztársával, gondtalanul ihassanak egyet. És az alvás is már ráfért volna...

- Csak egy autogramot szeretnék - vette elő a táskájából a fekete alkoholos filcet, amit átadott a férfinak.

- Hová? - Kérdezte az rutinosan.

- Ide - bökött a nő a bal alkarjára.
A férfi megfogta a nő karját, és gyors mozdulatokkal egy W betűt rajzolt. Nem kerülte el a figyelmét a nő vékony karja és puha, meleg bőre. Mikor felnézett, meglepődött, milyen közel van a nő arca az övéhez.

- Épp most megyek a többiekkel egy kicsit inni. Eljössz velem?- Kérdezte a férfi.

Kezdte kissé szimpatikusnak találni a nőt. Elvégre volt elég bátorsága megkeresni őt. És ügyesen kihasználta az ismeretségeit, úgy, ahogy azt kell.

Visszaadta a tollat a nőnek, aki megköszönte az autogramot, az íróeszközt sietve a táskájába csúsztatta, mielőtt válaszolt.

Válaszolj már, ne csak itt húzd az időt! Nem harapok, legalábbis amíg odáig nem fajulnak a dolgok, hogy megkérj rá. - Gondolta a férfi türelmetlenül.

Gyűlölte, ha valakire vagy valamire akár csak egy percet is kellett várnia. Mi a francnak kell annyit várni az életben? Minek kell állandóan szórakozni?! Miért nem lehet egyszerűen, logikusan, és gyorsan megtenni, amit úgyis meg kell tenni?! A férfi már majdnem faképnél hagyta a nőt, mikor az szóra nyitotta a száját.

- Persze, elmegyek veled - bólintott rá a nő ajkán egy enyhe, szégyenlős mosollyal. A férfinak az elmegyek veled szókapcsolatról, nem a bulizás jutott eszébe, de még időben leállította magát.

Csak egy kis ivászat, semmi több, mondogatta magának.

- Oké. Öt perc, és jövök - fordított hátat a nőnek, aki meglepetten nézett rá.
Figyelmen kívül hagyta.

Szép nyugodtan hátrasétált ahhoz a részhez, ahol az imádott hangszereiket tartották.

Ha már megváratott, most egy kicsit ő is várhat, gondolta, miközben elkezdte a szokásos rituáléját, amit minden koncert előtt és után elvégzett: ellenőrizte, hogy minden rendben van-e a gitárjaival.

Miután végzett, visszament a nőhöz, aki már várta.

- Mit csináltál? - Kérdezte a nő kissé követelőző hangnemben. A férfinak eszébe jutott, hogy nem válaszol, de aztán mégis megszólalt:

- Megnéztem, hogy jól rakták-e el a gitárjaimat.

- Ó. Értem. Mehetünk? - Hadarta a nő. Egyre energikusabbnak tűnt. Csak nem hiperaktív? - Merült fel a férfiban, de aztán rájött, hogy most már mindegy.

- Ja, gyere - fogta meg a nő csuklóját, és a kijárat felé vezette.

Mikor rájött, hogy ez igencsak furcsa lehet a lány számára, és talán kicsit erőszakosnak is hathat, kezét a nő háta közepére csúsztatta, és így mentek tovább.

Miközben a csarnokból kifelé ment a társaival és azok ideiglenes barátnőivel, és azzal a lánnyal, akinek a nevét sem tudta, halványan érzékelte, hogy valaki fényképez, és, hogy a banda többi tagja beszélget.

A jól kivilágított, forgalmas utcán mentek el egy kicsi kocsmához, ahhoz, amelyik a nagy, világos, és meglehetősen drága hotelhez - amiben megszálltak - , a legközelebb volt. Innen nem volt olyan nehéz valakit áttámogatni a szállodába, mert nem kellett olyan sokat menni. Biztos, ami biztos.

- Hogy hívnak? - Kérdezte a férfi. Tényleg kíváncsi volt. A nő egy laza kézmozdulattal belökte a kocsma ajtaját, és egyből a pulthoz ment. Nem vacakolt. Látszott rajta, hogy nem először jár ilyen helyen.

- Rauha vagyok – mondta csak úgy mellesleg. Rendelt magának egy sört, majd folytatta: - Rauha Puttansuu – nyújtotta felé a jobb kezét. – A koncertszervező cégnél vagyok, menedzser – mesélte .A vékony, szőke hajú pultosnő letette a pultra az italaikat, amiknek azonnal neki is estek.

- És, mit csinálsz szabad idődben? – Érdeklődött a férfi.

- Hasonlót, mint te – kortyolt a sörbe a nő, Rauha.

- Mit? – Kérdezte a férfi, mert nem volt már kedve találgatni. Csak aludni akart, hogy kipihenje magát, mert a szeme már majd’ leragadt.

- Gondolkodj, Alexi! – Kérte Rauha egy ördögi mosollyal az ajkán.

- Nem gondolkodok – vágta rá a férfi.

- Na jó, akkor elmondom – mondta Rauha kelletlenül.

- A szabad időmben én is zenélek.

- Tényleg? Mit? Énekelsz? – Kapta fle a fejét Alexi.

- Nem. Szintetizátorozok. Tényleg, majd szólj, ha kell valakinek egy szintetizátor, mert nekem van egy felesleges, amit el kaarok adni – magyarázta Rauha. Alexinek eszébe jutott. hogy neki éppen jól jönne egy billentyűs hangszer, hogy legyen egy sajátja, mert folyton Janne cuccát kéri el, aki így nem tud annyit gyakorolni.

- Nekem kéne egy – jelentette ki.

- Jó, akkor add meg a számodat, és majd felhívlak, ha lesz időm, és jöhetsz a szépségért – vette elő a telefonját, készen arra, hogy feljegyezze Alexi telefonszámát.

- Alexi, segítesz átvinni a piát arra az asztalra?-  Kérdezte Henkka, és az egyik, sarokban álló asztal felé intett, majd a pulthoz lépett, és felvett egy karton sört.

- Kecskére a káposztát? – Kérdezte Janne ajkán egy gonosz mosollyal.

- Nem rád bízta a szent piát, hanem rám – szállt le a székről Alexi, és néhány teli Jack Daniels-es üveggel a kezében, a sarok felé vette az irányt. Út közben lediktálta a telefonszámát Rauhának, aki mellette ment.

Ahogy Alexi végignézett zenésztársain, rájött, hogy Henkka és ő áll legközelebb a józansághoz. A basszusgitáros itta a legkevesebbet, ez látszott éber tekintetén.

Néhány, perceknek tűnő órával később, Janne felvetette, hogy játsszanak.

-. Tudjátok, arra gondoltam, mikor valakinek mondanak valamit, és ha nem csinálja meg, akkor az fizeti a következő kört – magyarázta a billentyűs. Jaska bólogatott.

- Igen. Kezdjük az ajtótól. Mivel Alexi ül a legközelebb a kijárathoz, ő kezdi – döntötte el a dobos. Az említett már előre tudta, hogy nem fog tetszeni neki a feladata.

- Alexi, szerezd meg annak a lánynak a nevét, címét, és telefonszámát – Mondta Roope, és a pult felé intett, ami mellett csak egy neonrózsaszín ruhás, szőke hajú nőszemély ült.

- Túl rózsaszín – vágta rá tiltakozásképpen.

- Én meg túl szomjas vagyok. – Vágta rá Janne.

- Jó, megyek már – állt fel. Tisztában volt azzal, hogy ha Janne szomjas, majdnem a fél fizetése elmenne erre az estére. Ezért játszott. Ha nem innának ennyit, nem lenne ekkora a tétje ennek a játéknak, senki sem játszana.

- Szia – ült oda a nőszemély mellé. Majdnem elájult, mikor az alig tizennyolcnak kinéző lány rá emelte fáradt tekintetét. Alexit egy Barbie babára emlékeztette. Egy olyan Barbie babára, amit valaki szájba vágott, és tiszta vér a szája.

- Szia – nézett rá Barbie undorral. – Mi kell?

- A neved, a lakcímed, és a telefonszámod – sorolta Alexi. – Fogadtam, és nem akarok veszteni – magyarázta, mire a lány elővett a táskájából egy papírfecnit és egy tollat, leírta a kért adatokat, majd a lapot odaadta Alexinek.

- Köszi szépen. Bocsi a zavarásért. Szia! – Köszönt el a lánytól, és visszament a bandához.

- Jó, ez szabályos – ismerte el Janne, miután megnézte a papírdarabot. – Most te jössz – nézett Rauhára, mire az fészkelődni kezdett. – Csókold meg Alexit – Kérte Janne, mire Rauha is, és Alexi is egy, „menj a francba” – arckifejezéssel nézett rá.

- Szomjas vagyok – nézett az ürülő üvegre Janne.

- Nézted, milyen drága itt minden pia?! – Kérdezte tőle Jaska, mintha csak most jutott volna eszébe.

- Ezért még megfizettek – ígérte Alexi, bár nem bánta a kérésüket. Egyáltalán nem volt ellenére, sőt…

Mielőtt bármit is szólhatott volna, Rauha odahajolt hozzá, egy pillanatra a szemébe nézett, majd puha ajkát az övére tapasztotta.

Csak pár másodpercig tartott az egész, de Alexi, akármennyire nem tetszett neki eleinte az ötlet, most arra vágyott, hogy a játékbírók, vagyis Janne és Roope, érvénytelennek nyilvánítsa Rauha akcióját, amit így meg kell ismételnie…

De nem így történt. A játék folytatódott tovább, Alexi pedig az asztalra támaszkodva nézte az embereket.

Már elmúlt hajnali egy, mikor Alexi úgy döntött, lepihen. Felállt az asztaltól, elköszönt a barátaitól, és kiment a kocsmából.

A szálloda ajtajában, mikor megállt, hogy a szeme kicsit hozzászokjon az előtérből áradó erős fényhez, valaki nekiment.

Hátra fordult, és a meglepetéstől egy pillanatra még megszólalni is elfelejtett. Rauha követte.

- Mi van? – Kérdezte tőle nem éppen kedvesen.

- Ezt az asztalon hagytad – nyújtotta neki oda a nő a telefonját.

- Ó – motyogta Alexi meglepetten, mikor a kezébe fogta kicsi, fekete készülékét. – Köszi. Feljössz? – Bukott ki belőle a kérdés, mielőtt még végiggondolhatta volna. Nem, mintha az agyát beködösítő alkohol hagyta volna gondolkodni.

Viszonylag hamar megtalálták Alexi szobáját, az egyik recepciós hathatós segítségével.

- Gyere – húzta be Rauhát.

- Még nem fejeztünk be valamit – jegyezte meg a nő. Látszott rajta, hogy eléggé spicces. Elvigyorodott, és megcsókolta Alexit. A férfi még véletlenül sem ellenkezett. Az elmúlt jónéhány évben, mióta híres lett, nem nagyon volt egyéjszakásnál hosszabb kapcsolata, amit teljességében élvezett volna. Voltak barátnői, és volt már felesége is, de a kötöttség nem volt neki való. Nem érezte benne magát jól, és így menekült az ilyenek elől.

Mire az agya egy pillanatra kitisztult, Már kevés ruha volt rajtuk. Túl kevés… Tudta, hogy ismét egy eseménydús éjszaka elébe néz, és, hogy az alvás még odébb van.

Másnap reggel arra ébredt, hogy szörnyen fáj a feje. A következő, amit érzékelt, az a halk neszezés volt. Mint mikor a ruha az ember bőréhez ér.

Kinyitotta a szemét, és a hang forrása felé nézett. Egy vörös hajú, huszonéves nőt pillantott meg. Némi gondolkodás után  eszébe jutott, hogy Rauha a neve. Bár azt, hogy mit csináltak az éjjel, nem tudta felidézni. Tudta, mit tettek, de azért mégis, jobb lett volna emlékezni is a dolgokra.

- Hová mész? – Kérdezte Alexi rekedt hangon. Rauha ránézett, zöld szemeiben meglepettség csillogott. Lerítt róla, hogy úgy akart meglépni, mintha mi sem történt volna…

- Haza kell mennem. Elmaradtam a melóval, így most sietnem kell – Kapta fel a pulóverét, szájon puszilta Alexit, megígérte neki, hogy majd még keresi, és már el is rohant.

Alexi lehunyta a szemét. Csodálatos volt az előző éjjel, ezt emlékek nélkül is tudta, de mégis utálta magát. Mint az összes hasonló este után. Gyűlölte, hogy csak így kihasználja a nőket, akikről semmit sem tud. Gyűlölte azokat az embereket, akik kihasználják a másikakat, és ő is egy lett közülük.

Ne nyavalyogj már mint egy tizenéves, inkább készülj az utazásra – biztatta magát. Felkelt, és nekilátott, hogy összekészülődjön az aznap esti, Turku-ban lévő koncertjükre, ahová még utazniuk is kell.

Mint akit megcsíptek, úgy riadt fel.

Pár pillanatig azt hitte, csak az agya játszott vele, ezért látta ezt az álmot, de aztán rájött, hogy ez a valóság. Hogy azt álmodta vissza, ahogy először és utoljára találkozott Rauhával.

Te is aztán vagy valami, évekig elfelejted, és csak most jut eszedbe, gondolta kissé utálatosan. Legszívesebben a falba verte volna a fejét. Hogy lehetett akkora hülye, hogy élete egy részét hagyta, hogy az alkoholmámor kitörölje a memóriájából?!

És miért nem kereste később Rauha?! Ez is egy jó kérdés, amit valószínűleg soha nem fog tudni megválaszolni.

Az érzései úgy kavarogtak, mintha lelkében tornádó tombolna. Már meg sem próbálta meghatározni, mit is érez, csak nézett ki a fejéből. Néhány érzelmet azért mégiscsak felismert: Szomorúságot, dühöt, és hiányérzetet. Szomorú volt, mert mindent és mindenkit elhanyagolt az utóbbi időben. És hiányoztak neki az emberek. Ilyet csak ritkán érzett, ezért ez meg is lepte. Hiányoztak neki a Bodom tagjai kikkel  szokásosnál jóval kevesebbet találkozott, és Esteri.

Esteri… Vajon ő hiányzik a kislánynak?!Vagy jól elvan a többiekkel, és őt szinte el is felejti?! Erre nagyon nagy az esély. Végül is, Roope van vele a legtöbbet, ő pedig, naponta csak pár órát látja, és akkor is a többiekkel beszélget el legjobban, nem a kislánnyal. Vele alig vált pár szót. Igazából meg is érdemli, hogy Esteri őt szeresse a legkevésbé.

Érzései örvényébe új dolgok vegyültek: harag, önutálat, és tenni akarás.

Ahelyett, hogy itt vagy, már rég rendbe szedhetted volna magad, futott át az agyán.

Egy nagy sóhaj kíséretében felállt, és a sörrel szinte majdnem tele lévő hűtőt figyelmen kívül hagyva,  fürdőszobába ment.

Alig fél óra alatt, lezuhanyozott, megborotválkozott, és átöltözött.

A tükörbe nézve rájött, hogy a ruhája nem a legjobb választás ara, hogy meglátogassa a lányát. A fekete nadrág az elmaradhatatlan oldallánccal még rendben van, de a fekete alapon fehér lefelé fordított keresztes póló nem éppen szerencsés választás, ha az ember olyan gyerek közelébe megy, amelyik minden egyszerűbb mintát lerajzol. Még a végén Esteri a Hello Kittyk mellé lefelé fordított kereszteket rajzolna. Nem, mintha Alexi ezt annyira bánta volna. De azzal azért tisztában volt, hogy Esterinek később még lehet baja az ilyen jelképek miatt. Bár kicsi erre az esély, azért jobb vigyázni az ilyenekkel, legalábbis Alexi így gondolta.

Sietve levette a keresztes pólót, és helyette egy Misfits logóval ékesített ruhadarabot vett fel.

Mint minden tisztességes dohányzó ember, a stressz, ami egyre jobban kezdett eluralkodni rajta, a cigaretta utáni vágyat hozta elő belőle, így rágyújtott. Enyhén elmosolyodott, mikor érezte, hogy a nikotinnal szennyezett levegő kitölti a tüdejét.

Bárki bármit mondhat a cigaretta káros hatásairól, ezt az érzést soha, semmi már nem tudja megközelíteni, állapította meg, majd eldobta a csikket, összeszedte az iratait és a kulcsait, és maga mögött hagyta a házat. Bezárta az ajtót, és az autójához ment.

Mikor beült a kék Pontiac-ba, úgy döntött, a következő perctől fogva, megpróbál egy jobb ember lenni. Egy olyan ember, kire később Esteri büszkén mondja azt, hogy az apja. Akinek semmi miatt nem kell szégyenkeznie.

Meglátjuk, hogy sikerül, gondolta, mikor életre keltette a motort. Ha nem sikerül, az sem baj, legközelebb majd sikerülni fog.

Bár félt attól, mi lesz, most már várta a jövőt. Kíváncsi volt, mi vár rá az útja végén, amikor minden kiderül. Többek között az is, hogy helyre tudja-e még hozni azt, amit elrontott, vagy sem. És neki most ez volt a legfontosabb kérdés.

Előzetes: Angels Don't Kill 7. fejezet

"Miután végzett, visszament a nőhöz, aki már várta. 

- Mit csináltál? - Kérdezte a nő kissé követelőző hangnemben. A férfinak eszébe jutott, hogy nem válaszol, de aztán mégis megszólalt: 

- Megnéztem, hogy jól rakták-e el a gitárjaimat.

- Ó. Értem. Mehetünk? - Hadarta a nő. Egyre energikusabbnak tűnt. Csak nem hiperaktív? - Merült fel a férfiban, de aztán rájött, hogy most már mindegy. 

- Ja, gyere - fogta meg a nő csuklóját, és a kijárat felé vezette. 

Mikor rájött, hogy ez igencsak furcsa lehet a lány számára, és talán kicsit erőszakosnak is hathat, kezét a nő háta közepére csúsztatta, és így mentek tovább.

Miközben a csarnokból kifelé ment a társaival és azok ideiglenes barátnőivel, és azzal a lánnyal, akinek a nevét sem tudta, halványan érzékelte, hogy valaki fényképez, és, hogy a banda többi tagja beszélget.

A jól kivilágított, forgalmas utcán mentek el egy kicsi kocsmához, ahhoz, amelyik a nagy, világos, és meglehetősen drága hotelhez - amiben megszálltak - , a legközelebb volt. Innen nem volt olyan nehéz valakit áttámogatni a szállodába, mert nem kellett olyan sokat menni. Biztos, ami biztos.

- Hogy hívnak? - Kérdezte a férfi. Tényleg kíváncsi volt. A nő egy laza kézmozdulattal belökte a kocsma ajtaját, és egyből a pulthoz ment. Nem vacakolt. Látszott rajta, hogy nem először jár ilyen helyen."



"Bár még csak pár perce ébredt fel, máris a hűtő felé vette az irányt, hogy magához vegyen egy doboz sört. Gyorsan megitta az italt, majd leült a hűtő mellett álló fotelbe. Az utóbbi napok nagy részét itt töltötte. Innen legalább nem kellett felállnia, ha valamit ki akart venni a hűtőből, csak nyújtózkodnia kellett.


Mikor letette a már kiürült dobozt, hátradőlt, és hagyta, hogy lecsukódjon a szeme. Néhány napja, ha nem ivott, akkor akár napi tizenöt órát is gitározott, így igencsak fáradt volt. Amint lecsukódott a szeme, álomba merült."

"Az érzései úgy kavarogtak, mintha lelkében tornádó tombolna. Már meg sem próbálta határozni, mit is érez, csak nézett ki a fejéből. Néhány érzelmet azért mégiscsak felismert: szomorúságot, dühöt, és hiányérzetet."

Beth

Boldog Karácsonyt kívánok az olvasóknak, és mindenkinek, aki nézi ezt az oldalt. :)

Angels Don't Kill: 6. fejezet

Alig egy héttel azután, hogy Henkka elment Johannhoz, Alexi és Esteri, már egész jól elvolt egymással. Megvolt a napirendjük, ami annyiból állt, hogy Alexi időben felkeltette Esterit - valójában csak ő kelt fel a tervezett időpontban, a lányát sosem volt szíve felébreszteni; így végül a kislány mindig akkor kelt, amikor akart; felöltözött, megmosta a fogát, megreggeliztek, utána vagy elmentek játszani vagy sétáltak, majd kicsit elvonultak, később, megebédeltek, és ebéd után, Esteri órákig nézte az apját, ahogy gitározik, a Bodommal próbál, vagy a neten keresgél az anyja után. Este pedig, mikor Alexinek semmi dolga nem volt, elmentek valahová.

Persze, nem rejtegethette a lányát a kíváncsi szemek elől. Az újságírók már jó néhányszor felidegesítették a kíváncsiskodó, magánéletében vájkáló kérdéseikkel, és azzal, hogy megpróbálták lefényképezni és faggatni  Esterit. Bár az előbbi és igencsak zavarta, utóbbi végképp kiborította.

Megkérdezte a kislánytól, hogy szeretné, hogy lefotózzák és kérdezgessék? Nagy megkönnyebbülésére, Esteri nemet válaszolt. Azzal indokolta a döntését, hogy az anyja mindig azt mondta neki, a sajtó csak átveri az embereket, miközben azt, akire éppen kíváncsiak, teljesen kikészítik. Alexi teljesen egyet értett Rauhával, és hálás volt azért, amiért a nő ilyen jól nevelte a lányát.

Másnap, egy interjúban megígérte, hogy ha valaki le meri fényképezni Esterit, vagy bármiről is megkérdezi és válaszát a nyilvánosság elé tárja, az felkészülhet egy plasztikai műtétre.

Ahogy tervezte, néha-néha feltett Esterinek néhány, az anyjára vonatkozó kérdést, vigyázva, nehogy túl sok fájó emléket idézzen fel benne. Szerencsére, a kislány örömmel beszélt Rauháról.

Elmesélte, hogy az anyja, ahogy mondta, idegenek buliját készítette elő, hogy a kedvenc színe a fekete volt, hogy csak annyit mondott Alexiről, hogy sokat dolgozik és ezért nem tud velük lenni, hogy mindig a tanulásra buzdította, hogy imádta a zenét, hogy hat darab szintetizátora volt, amiken minden nap sokáig játszott, hogy neki is ajánlotta a zenélést, és, hogy gyűlölte az újságokat, a tévét, és az összes firkászt.

Mikor Esteri kimondta a firkász szót, Alexi elcsodálkozott. Nem gondolta volna, hogy Rauha ilyen szavakat használt a kislány közelében. Azt hitte, mindig ügyelt arra , hogy minél jobban fogalmazzon, és a lehető legtöbb szlenget használja.

Alexi meglepődött, mikor tegnap reggel, a postaládájában, a sok reklám, és néhány hivatalos levél mellett, egy vaskor borítékot talált. Az árvaház volt a feladó. Sietve bontotta fel a levelet, ami Esteri össze papírját tartalmazta. Végre. Erre várt már napok óta. És még egy papír, amit nem várt, így meglepődött, mikor megtalálta. Ez is egy hivatalos irat volt. Csak annyit írtak rá, hogy Esteri miket örökölt. Felsorolták a ház adatait, hány eurót, illetve milyen tárgyakat örökölt. Végezetül a lap aljára odaírták, hogy amíg Esteri tizennyolc éves lesz, addig ő rendelkezik a vagyonáról.

Alexi eddig úgy gondolta, Rauha nem tervezte meg eléggé a lánya jövőjét, de mikor meglátta a ház adatait, és az Esterire hagyott összeget, kellemesen csalódott. Legalább, már megvan a háza, azon már nem kell gondolkodnia, mikor és hol vegyen neki házat. És az a bankban lapuló ezerötszáz euró, ha rászámolja  következő tizenhárom évben felhalmozódó kamatot, és azt az összeget, amit minden hónapban rá fog utalni, már egész jó összeg kerül majd Esteri birtokába, mikor az állam szemében felnőtté válik.

Alexit gondolataiból Esteri magas hangja szakította ki.

- Alexi, ezt is magammal vihetem? – Kérdezte, és egy plüssjátékot mutatott neki.

- Persze. Mondtam, hogy bármit magaddal hozhatsz. Amíg te pakolsz, addig én körbenézek. – Mosolygott a lányára biztatóan. Mikor az elszaladt, hogy összeszedje a cuccait, Alexi is útnak indult.

Rauha és Esteri házában voltak. Azért jöttek ide, mert Esteri megkérte Alexit, hadd jöhessen el ide, elhozni a játékait. És, mert úgy gondolta, jót tenne Esterinek, ha még egyszer járhatna itt. Ő is el akart jönni, és nem csak a kislány miatt. Körül kart nézni, hogy tudja, hol és hogyan élt a lánya. Titkon pedig remélte, hogy talál valamit, ami sokat elárul Rauháról. Kíváncsi volt mindenre, ami vele kapcsolatos.

A kicsi nappaliból, átment a konyhába, onnan pedig az egyik ajtón – a helyiségből három ajtó nyílt, az egyik a nappaliba, a másik egy szobába, a harmadik pedig… nos, arról fogalma sem volt.

Rauha szobája kicsi volt, akár a ház összes helyisége. A falak halvány kékek, a bútorok pedig mahagóni színűek voltak. Az ajtótól bal oldalra, egy egészen nagy, barna pléddel letakart ágy terpeszkedett, ami mellett a sarokban egy kicsi éjjeliszekrény húzódott meg. Az ajtóval szemben egy vitrines szekrény állt, amiben CD-k, és különféle apró emléktárgyak sorakoztak. Az ajtótól jobbra pedig egy másik, valószínűleg ruhás szekrény állt.

Alexi felkapcsolta a villanyt, és hunyorogni kezdett a hirtelen világosságtól. Amint megszokta szeme a fényt, a szemben lévő szekrényhez ment - a többiben turkálni nem akart, mert már így is szemétnek érezte magát, amiért bepillant mások magánéletébe - , és először a lemezeket vette szemügyre.

Talált ott Nirvanát, Guns N' Rosest, meg az összes többi klasszikus legfőbb műveit, de az újabb zenekaroktól - Mint például a Black Veil Brides vagy az Asking Alexandria - is talált albumokat. Nem nagyon lepődött meg, mikor időrendi sorrendbe rendezve találta meg a Children Of Bodom összes lemezét.
Az emléktárgyak között, leginkább apró keretekbe tett, Esteriről készült fényképeket, rajzokat, és kis szobrokat látott, olyasféléket, amiket ajándékba szokás adni. Ennyi delfinszobrot még nem látott egy helyen.
Csak három fiókot talált, amiből kettőbe bele is nézett. Csak kifizetett számlákat, és a szolgáltatóktól kapott leveleket talált. Semmi napló, vagy bármi személyes irat, amiből megtudhatná, milyen ember is volt Rauha.

Tiszta rejtély ez a nő, jutott eszébe.

Rauha folyton meglepetést okozott neki.

leginkább azonban az döbbentette meg, mikor Esterivel elmentek a temetésére.
Rajtuk, néhány orvoson, és ápolónőn, meg valakin, aki mindenkinek köszönt de senkivel sem beszélgetett a temetés után, és az árvaház igazgatónőjén kívül, senki nem volt ott. Jó, ha tizenöten lehettek. Abban az öt percben, amíg Esteri a temetés előtt üdvözölte azt a nőt, akinél szokott lakni amíg Rauha a kórházban volt, Alexi pedig az árvaház igazgatónőjével beszélgetett, megtudta, hogy Rauha sosem volt vallásos, a búcsúztató szövegét magának írta meg, előre megszervezte a temetését, és a temetkezési vállalkozó emberének adta oda a szöveget, hogy majd azt olvassa fel...

A koporsó, a fejfa, és maga a szertartás is, egyszerű volt. Az egész temetés, alig fél óra alatt véget ért. Nem sokat tudott meg Rauháról, csak annyit, hogy a családjától tizenhét évesen elköltözött, és utána koncert szervezőként dolgozott, majd, miután megszületett Esteri, a napja nagy részét vele töltötte, vagy dolgozott. Amíg leengedték a sírba a koporsót, valami lassú zene szólt, de Alexi nem tudott rendesen odafigyelni.
Amint a beszédmondó ember kimondta Esteri nevét, a kislány elsírta magát. Hiába próbálta megvigasztalni, a lány csak sírt, miközben meredten bámulta a koporsót.

A szertartás végén, miután a koszorúkat a sírra tették, mindenki a dolgára indult.

Csak ő és Esteri maradt még ott pár percre - egészen addig, míg néhány újságíró meg nem látta az autóját, és be nem jöttek utánuk - , majd Alexi kiterelgette a kislányt, és visszament, hogy elküldje azokat a barmokat a melegebbik éghajlatra.Szerencsére, viszonylag hamar megértették, hogy jól megveri őket, ha le merik fényképezni a sírt, vagy Esterit, így még a hangját sem kellett felemelnie...

Szeme a tőle jobbra, a sarokban álló dobozokra tévedt. Szintetizátorok dobozai. És mellette, egy állványon, egy kicsit régebbi Korg szintetizátor feküdt. Összesen hat hangszer volt a szobában.

Eléggé komolyan vette a zenélést, állapította meg Alexi. Még egyszer körbenézett, mielőtt kiment. Mindent vékony porréteg borított. A katonás rendből arra következtetett, hogy Rauha rendet rakott, mielőtt bement a kórházba, vagyis biztosan kezelésre ment, és biztosan arra számított, hogy visszajön még ide.

Alexi elhatározta, hogy fogad valakit, aki rendszeresen kitakarítja majd ezt a házat, hogy úgy adhassa oda Esterinek a kulcsot, hogy nem kell szégyenkeznie a kosz miatt, épp, mikor a kislány határozott léptekkel bejött Rauha szobájába. Alexi először azt hitte, hogy szólni akar, hogy végzett és indulhatnak, ezért is lepődött meg mikor a lány, az ágyat megkerülve, az éjjeliszekrényhez ment, kihúzta a fiókokat, és egy apró, rózsaszín kis táskába pakolta át tartalmukat. A különféle fényképalbumok gyorsan eltűntek a kis hátizsákban, amit Esteri egy ügyes mozdulattal bezárt, és a vállára vett.

- Kész vagy? - Kérdezte tőle Alexi, mire Esteri a vitrines szekrényre nézett, és megrázta a fejét:

- Nem. Még azokat a képeket is el szeretném vinni, de már nincs hely a hátizsákomban. - mondta vékony, szomorú hangon. Az arckifejezéséből ítélve, már a sírás határán állt.

- Nem baj. Akkor majd visszajövünk, és azokat is elvisszük. - Ment oda a kislányhoz, miközben arra gondolt, ha elsírja magát, nem is tud vele mit csinálni, azon kívül, hogy azt mondja neki, minden rendben lesz. Ezzel pedig nem sokra menne, ebben biztos volt.

- De nem fogják ezeket elvinni?- -Kérdezte a kislány félve, remegő hangon.

Basszus, tényleg mindjárt elsírja magát! - Gondolta Alexi rémülten. Jobb híján, leguggolt a kislány elé, a szemébe nézett, és ezt mondta:

- Ez a ház a tiéd, így csakis te vihetsz el innen bármit is. És csak akkor jövünk el ide, amikor csak akarsz - és remélte, Esteri ezt megérti.

- Akkor miért nem lakhatok itt?- Kérdezte, mire Alexi megdöbbent. Ennyire utálna nála lakni? Mit csinál rosszul? Valószínűleg mindent...

- Mert akkor nem tudnék vigyázni rád. - Nem, mintha Roope és Henkka nélkül tudnék vigyázni rád.

- Értem - sóhajtott Esteri, és körbe nézett, majd kijelentette, hogy indulhatnak.

Fél óra múlva, már Alexi házában voltak.

Esteri a neki berendezett - vagyis Alexi adott neki pár falmatricát és képet, és Esteri azt rakhatta ki, amelyiket csak akarta, és a bútorokat oda tették, ahová a kislány kérte - szobában volt, és valószínűleg épp a ruháit rendezgette, Alexi pedig a nappaliban ült, és a fekete - zöld ESP gitárját húrozta újra.
Mikor csengettek, úgy megijedt a csendbe hasító éles hangtól, hogy a gitárját, amit éppen akkor vett fel, hogy behangolja, a kanapéra ejtette. Egy halkan lemormolt, cifra káromkodás kíséretében a hangszert az állványra tette, és csak ezután ment ajtót nyitni.

Azt tervezte, hogy gyorsan elzavarja a látogatót, akárki is legyen az. Ám, mikor kinyitotta az ajtót, és meglátta Henkkát, tudta, hogy nem fogja elzavarni. Mér ha el is akarná, akkor sem tudná elküldeni, mert Esteri nem hagyná. A kislány jobban megkedvelte a saját apját, mint a basszusgitárost. Alexi ennek persze nem örült. De, ahogy Roope is javasolta, megpróbálta meglátni a dolgok jó oldalát. Legalább van, akit kedvel. Még mindig jobb, mintha mindenkit szívből gyűlölne.

- Szevasz - mondták egyszerre, miközben pacsiztak.

Alexi figyelmét nem kerülte el a vékony, fekete mappa, amit a férfi a kezében tartott.
Alexi befelé indult, Henkka becsukta az ajtót, és a házigazda elé ugrott. Eléggé fel volt villanyozva, legalábbis erről árulkodott izgatottan csillogó zöld szeme. Alexi tovább ment, Henkka pedig előtte lépkedett, háttal a menetiránynak.

- Ma kaptam meg Johann-tól a nyomozása eredményét. Még nem olvastam el, de címszavakban annyit mondott, hogy alig tudott Rauháról összegyűjteni bármi infót, de a gépébe bele tudott kicsit nézni. Azt mondta, hogy a Bodom oldalait nagyon gyakran nyitotta meg, volt, hogy napjában többször is, és a legtöbb kép a gépén Esteriről és rólad van. Kinyomtatta az előzményeket is és a képeket is - hadarta Henkka úgy, hogy alig lehetett érteni, amit mond. Átnyújtotta Alexinek a mappát. Alexi kikapta kezéből az iratköteget, felnyitotta, megállt, és a képeket vette a kezébe. Gyorsan végig pörgette az egészet, és kissé döbbenten vette észre, hogy Esteriről legalább négyszáz, róla legalább háromszáz kép volt. Szinte az összes, amit fellelhet róla az ember az interneten. Csak nem szerelmes volt?!

- Elég ijesztő arcot vágsz - jegyezte meg Henkka, mire Alexi rá nézett, egy "mi a franc van?" - arckifejezéssel. Válaszul a basszusgitáros elvigyorodott, és hátrébb lépett.

- Küszöb - mondta gyorsan Alexi, de a barátja nem jött rá elég gyorsan, így egy hatalmas csattanás kíséretében elterült a fényes parkettán. Így jár, aki nem hallgat rám, gondolta Alexi, miközben a papírokat a bal kezébe vette, és felsegítette a barátját.

- Remélem, nem sérültél meg - nézte a padlót aggódva.

- Nem lett semmi bajom, nyugi - szólalt meg Henkka.

- Nem neked beszéltem - vágta rá Alexi.

- Te barom - öklözte vállon zenésztársát Henkka, mire mindketten elnevették magukat.
Miután leültek, Alexi elolvasta azokat a lapokat, amiken a Rauháról összegyűjtött információk sorakoztak.

- Na? Megtudtál valami újat? - Kérdezte kíváncsian Henkka, mikor látta, hogy Alexi összerendezi a papírokat, amiket aztán visszacsúsztatott a fekete mappába. Csalódott volt. Azt hitte, hogy, ahogy Johann szokta, néhány nap alatt, előássa az illető egész élettörténetét, és kis túlzással, azt is megtudják, melyik nap merre járt. Ehelyett azonban, be kellett érnie annyival, hogy Rauha csakis Esterinek, a zenének, és a munkájának élt. Utóbbi kettő igencsak összefüggött. Lényegében, ennyit tudott meg az alig két és fél oldalas szövegből.

- Igen,. Koncertszervezőként dolgozott, huszonkét éves kora óta. Esteri születése után, már nem látták kocsmákban a lakása környékén, pedig azelőtt jópárszor megfordult ott, és az idézetek szerint, nem csak kólát ivott. Annyit említ még, hogy a házától pár kliométerre lévő hangszerboltba is sokat járt, ott vett hat Korg szintetizátort, meg egy rakás CD-t. Ennyi van csak benne, meg amiket a gépén talált . tette a mappát az üvegasztalra, és megjegyezte, hogy ki kell cseréltetnie a bútort, nehogy Esteri véletlenül megsérüljön, ha nekiszalad, vagy elesik, és pont az üveg részt fejeli meg.

- Értem. Akkor jól sejtettem, hol futhattatok össze, és hogy férkőzhetett a közeledbe - bólogatott Henkka, és a zsebeiben kezdett kotorászni.
- Azt mondtad, nem olvastál bele a papírokba. Akkor honnan veszed, hogy hol találkozhattunk? - Kérdezte Alexi, és elmosolyodott, mikor azt hitte, hogy most sarokba szorította a basszusgitárost.

- Végignéztem a képeket, és ezt találtam - vett elő sötétszürke farmere zsebéből egy négybe hajtott lapot, amit kinyitott, és az asztalra tett, úgy, hogy Alexi jól lássa a színes és igencsak pixeles képet.

- Majdnem hat éve készült, az egyik Espoo-i bulink után, egy rajongó fényképezte - Tette hozzá.

Alexi nem hitt a szemének. Henkka nem keveset vesződhetett azzal, hogy keressen egy képet, valamit, amiből kiindulhatnak, pedig a napja jelentős részét azzal töltötte, hogy Esterivel játszott. Erre most talál egy olyan fotót, amin kétségkívül Rauha és ő látható.

Henkka egy kibaszott zseni, állapította meg már sokadjára.

Közelebb hajolt, hogy jobban lássa a képet. Igen, egészen biztosan Rauhával van rajta. Felismerte a nőt a kislányára hasonló arcáról. Rauha a régi fotón mellette állt, és Alexi keze a nő hátán volt. Rauha egyszerű, fekete pólót viselt farmerral, vagyis nem volt kihívó, sőt, egészen visszafogottnak hatott, ha leszámítjuk vörös, hátközépig érő haját...

- Ez tényleg Rauha... - suttogta Alexi döbbenten, majd hangosabban folytatta:

- Köszi - , és eltette a képet.

- Nincs mit - dőlt hátra Henkka. - Nem tudom ,neked bármi is eszedbe jutott - e arról a bizonyos estéről, de nekem, mikor megláttam a képet arról a csajról... akarom mondani, Rauháról - javította ki magát, mikor meglátta Alexi dühös pillantását, végül is, megkérte őket, hogy ne annak a csajnak, vagy nőszemélynek szólítsák, hanem Rauhának, elvégre nem valami útszéli nőről van szó, hanem Esteri anyjáról - , felrémlett valami. Csak pár emlékfoszlány, és az sem megbízható, mert részegek voltunk... - Kezdett mentegetőzni a basszusgitáros, mire Alexi türelmetlenkedni kezdett:

- Jó, jó, de mi jutott eszedbe?!

- Az, hogy azért adtad meg a számod Rauhának, mert meg akartál venni tőle egy szintetizátort, és úgy volt, hogy Rauha felhív, ha otthon van, és el tud menni a cuccért – Magyarázta Henkka. Látszott rajta, hogy nem nagyon bízik az emlékeiben.

Persze, ő mindig is ilyen volt. Ivott, mert szeretett inni, és az alkohol felpörgette, de gyűlölte az emlékezetkiesést, és azt, hogy nem feltétlenül bízhat meg a memóriájában, ha a kérdéses időpontban részeg volt. Ezt a bizonytalanságot utálta a legjobban, és azt, hogy emiatt nem mindig tud segíteni a barátainak.

- Ó… - Alexi hirtelen csak ennyit tudott kinyögni.

Végül is, ennek van értelme… Mióta akart venni magának egy szintetizátort, hogy ne mindig Janne hangszerét kelljen kölcsönkérnie, ha játszani akart?! Már maga sem tudja pontosan. És mi egyébért adta volna meg a telefonszámát Rauhának, ha nem azért, hogy a nő felhívja?! Ha arról lett volna szó, hogy ő keresi Rauhát, akkor ő kérte volna el a számát és nem fordítva, ez egyértelmű. Igen, Henkka emlékezete, biztosan jó dolgot hozott elő.

- Mondasz valamit – bólintott, és éppen megköszönte volna a segítséget, amikor a csengő felvisított.

A két férfi felállt, és az ajtó felé mentek.

Alexi meglepődött, mikor kinyitotta a bejárati ajtót, és meglátta a Janne – Roope – Jaska hármast. Nem számított arra, hogy ők lesznek azok.

- Sziasztok – köszönt nekik meglepetten, és odébb állt, hogy zenésztársai bejöhessenek.

- Heló. Megjött a felmentő sereg – pacsizott Roope-al.

- Szeva. Jöttünk segíteni lefárasztani Esterit, mert azt hittük, már teljesen ki vagy készülve, de látom, felesleges volt annyira sietnünk – sétált be Janne. Miközben Alexi az öklét a billentyűs ökléhez érintette, szemét a plafonra emelte, és csak annyit kért Istentől, hogy Janne minél hamarabb fáradjon el, és ne beszéljen annyit, mint amennyit szokott, mert elfogyott a ragasztószalag.

- Janne csak viccel – lépett be Jaska. – A segítségre mindig szükség van. Amúgy, azt olvastam, hogy a gyereke, csak olyan tíz éves korukig pörögnek, aztán egy kicsit lenyugszanak, addig gyűjtögetik az energiát a későbbi hisztijeikhez, úgyhogy még pár év, kapunk pár hét pihenőt, aztán még rosszabb lesz, nyugi – viccelődött a dobos, mire Alexi elnevette magát.

- Annyira megnyugodtam, hogy az valami hihetetlen. De nem baj, a hisztikhez majd hozzászoktok, mert ha nem vagytok itt, akkor sem maradtok le róla, felveszem az egészet hangjegyzetbe, és akár többször is meghallgathatjátok – vigyorgott Alexi ördögien, miközben a nappaliba mentek, é kifosztották a sörkészletet, amit már egy ideje nem pótolt vissza, így próbált meg minél kevesebbet inni, ami eddig sikeres is volt. De ettől még mindig hidegzuhanyként érte minden reggel a látvány, mikor kinyitotta a hűtőt, és a sok sör meg ásványvíz helyett, sok üdítőt és kajaalapanyagot talált.

Már megivott másfél doboz sört – és így a mosoly az arcán állandósult - , mikor megjelent Esteri, és bejelentette, hogy végzett a pakolással.

- Ügyes vagy – dicsérte meg Alexi, ahogy megszokta, hogy hátha ezzel rá tudja nevelni a szorgalomra. A terve eddig jól haladt , a kislány már mindennek örömmel állt neki.

Alig pár perc múlva, már lecsúszott a harmadik doboz sör is, és Alexi már alig várta, hogy még egyet ihasson. A francba, eddig tartott ki… Hát, szép…

Mikor Roope látta rajta a sóvárgást, Henkkával kitalálták, hogy van egy új mese, amit még nem láttak, de meg akarják nézni, és végül, elvitték a kislányt a moziba. Alexi hálás volt, mert így legalább nem kellett a kislánynak látnia őt részegen, de szomorú is volt, mert mindig Roope veti fel, hogy menjenek el ide vagy oda és Esteri mindig elmegy vele. Vagyis, nekik vannak közös programjaik, amiket a kislány élvez, de az ő közelében, mikor csak ektten vannak, kicsit, mintha távolságot akarna tartani.

És, Roope-al sokkal jobban elvan, mint vele… Nem fordítva kéne ennek lennie?!

Mire ezt végiggondolta, már meg is itta a negyedik doboz sört is.

A franc essen bele mindenbe, gondolta, és kibontotta a következő áldozatot.