Angels Don't Kill: 3. fejezet

Alig két óra múlva, Alexi már a nappalijában járkált. Esteri a kanapén ült, és őt nézte.

 
Egyikük sem tudta, ilyenkor mi a teendő. Esteri csodálkozva nézett a férfira.

Fogalma sem volt arról, miért hasonlít rá annyira, ahogy arról sem, hogy miért olyan ideges. Kicsit talán össze is van zavarodva. De biztosan neki sincs semmi ötlete, hogy mit kellene tenni. Szeret, vagy legalábbis szokott irányítani, Esteri véleménye szerint.

 - Mi a baj? - Kérdezte Esteri. Az anyja is mindig, mindenkitől ezt kérdezi, ha látja, hogy nem érzi jól magát az ember.

Ahogy az anyjára gondolt, összeszorult a szíve. Miért kellett elköltöznie az ápoló nénitől a sok gyerek közé, onnan pedig ide?! És miért nem mehetett még be, meglátogatni az anyját? Senki se érti, hogy hiányzik neki?! Hogy nélküle azt sem tudja, mit kell tennie?! A férfi - Esteri emlékeztette magát, hogy Alexinek szólítsa, és ne magázza, ha már megkérte magát - megtorpant, és rá nézett.

- Nincs semmi baj. Csak furcsa ez a helyzet. Kérsz valamit? Szeretnél valahová elmenni? - Kérdezgette tanácstalanul, és leült mellé a fekete bőrkanapéra. Felé fordult, és őt nézte, úgy, mintha még rengeteg kérdése lenne. Esteri igencsak furcsának találta ezt. Az anyján kívül, senkinek sem volt hozzá sok kérdése. És még mindig nem tudta, ki ez az ember, miért kellett hozzá költöznie, és miért ilyen feszült.

- Anyához szeretnék menni - mondta őszintén, mire Alexi szomorúan nézett rá.

- Elhiszem - sóhajtotta. Lehajtotta a fejét, és mély levegőt vett, mint amikor valaki el akar mondani neki valamit. Ám mielőtt megszólalhatott volna, a furcsa csendet a csengő éles visítása törte meg, mire mindketten összerezzentek.

- Kinyitom - Állt fel Alexi, és az ajtóhoz ment.

Nem tudta, mit mondjon Esterinek, miért nem látogathatja meg az anyját. Eddig azt hitte, lemondták neki, hogy az anyja meghalt, és nem neki kell ezt a hírt továbbítania. Ha rögtön azzal kezdené, hogy a legrosszabb hírt mondja a kislánynak, akkor hogy is várhatná el, hogy megbízzon benne?! És azt, hogy megszeresse? 

Döbbenten vette észre a benne egyre jobban feltörni készülő megfelelési vágyat. Igen, szeretett volna egy kicsit jobb lenni, legalább annyira, hogy ezt a kislányt-a lányát-, fel tudja nevelni. Jól. Becsületesen. Tisztességesen. Szeretetben.

Hát igen. A szeretet volt az, amiben Alexi nem volt valami jó, legalábbis mindig ezt gondolta magáról. A családján, a bandája, a Children Of Bodom tagjait, és Kristent, meg persze a zenét kivéve, semmit sem szeretett. Főleg nem úgy, hogy azt az illetőt még csak rövid ideje ismerte meg.

Még azt se tudja, mi Esteri kedvenc színe!

A kétségbeesés, ha lehetséges, még jobban a hatalmába kerítette, mikor erre gondolt. Fogalma sem volt arról, mit kell most tennie. Tudta, ha nem talál ki valamit azonnal, akkor az irányítás teljese kicsúszik a kezéből, és ő pedig szétcsúszik.

Mikor kinyitotta az ajtót, és meglátta a Janne - Henkka - Roope - Jaska négyest, vagyis a Children Of Bodom tagjait, meglepődött.

Janne egy heló kíséretében beviharzott mellette, kis híján fellökve őt. Henkka és Roope követte a példáját. 

Jaska megállt alexi előtt. Arcán megértést lehetett látni, semmi egyebet. A válla mögé tűrte hosszú haját, mielőtt megszólalt.

 - Nem meséltem neki Esteriről. Gondolom, te szeretnéd nekik elmondani - jelentette be. Alexi kissé hálás volt, bár bizonytalan is. Nem tudta, hogyan vezesse fel a dolgot. És azt sem, hogy Esteri előtt, vagy inkább hívja félre a bandát? És tényleg, mikor mondja el Esterinek? Nem neki kéne elmondni előbb?

- Te, mit keres az a kislány a nappaliban? Hogy fogunk így ötletelni? - Jött oda hozzájuk Roope.

Alexinek végre eszébe jutott, mit keresnek itt a társai. Azt beszélték meg, hogy összegyűlnek, és megmutatják egymásnak az elmúlt pár napban összegyűlt ötleteiket, amikből később az új dalaikat rakják össze. 

Hát, ezt most bebukták, gondolta Alexi.

- Mindjárt elmagyarázok mindent - ígérte, és Roopet kikerülve visszament a nappaliba. Hallotta, ahogy az ajtó becsukódik, és a két barátja besétál a nappaliba.

Amint belépett, tekintetével egyből keresni kezdte a kislányt. Néhány pillanat alatt megtalálta, a bőrkanapén ülve, és Henkka-val színezve.

Mikor meglátta, hogy Esteri milyen jól kijön a basszusgitárossal, csalódott. Nem másban, önmagában. Már ki tudja, mennyi ideje, de legalább már három órája ismeri a lányát - akire még mindig furcsa volt a lányaként gondolni, de már nem teljesen szokatlan - , és még csak a bemutatkozásig jutottak el, azt sem tudják, miről beszélgessenek. Erre Henkka ide jön, és pár perc alatt, összebarátkoztak... Hogy működik ez? Mivel tudott ilyen hamar a közelébe jutni? Ezt meg kell kérdeznie tőle.

Mély levegőt vett, és odament Esterihez .

Emlékeztette magát, hogy kedves legyen vele, még akkor is, ha az idegei már cafatokban lógnak.

Most már mindent el kell mondania neki.

Leguggolt a kislánnyal szemben, hogy kísértetiesen hasonló szemük egy magasságban legyen.

Halványan érzékelte, hogy Henkka ránéz, majd Esterire, és megint rá. Tudta, hogy pillanatokon belül rá fog jönni az igazságra, de nem zavarta. Kezdett boldogan gondolni arra, hogy van egy lánya.

- Esteri, velem jönnél egy percre? - Kérdezte, és teletetovált jobb kezét a kislány felé nyújtotta, aki ijedten nézett a tetoválásokra, majd az arcára. Alexi biztatóan rámosolygott, mire a kislány leugrott a kanapéról, és megfogta a kezét. Alexi mosolya még szélesebbé vált, mikor megérezte a tenyerében pihenő pici, puha kezet.

A vendégszoba felé vezette. Ez volt az egyetlen olyan helyiség, amit be tudott csukni, hogy a többiek ne zavarják meg, és ami kissé hangszigetelt, így nem tudják kihallgatni őket, ha esetleg Jannera rájönne az öt perc, és kedve támadna belehallgatni a beszélgetésükbe.

- Ülj le - intett a fotel felé, mire Esteri beült a fotelbe, és kíváncsi tekintetét rá függesztette.

Alexi elég furcsán érezte magát. Sokszor volt, hogy le kellett ülnie beszélgetni valakivel, de olyan, mint most, még soha. És nem azért, mert most a lányával fog lefolytatni egy komoly beszélgetést, hanem, mert most azt kell közölnie, hogy gyökerestől meg fog változni az élete.

Amitől a legjobban félt, az a lány reakciója. Nem tudta, és el sem tudta képzelni, hogyan fog reagálni a hírekre. Neki jó családja van, összetartanak, ismeri mindkét szülőjét, és a szülei élnek. El sem tudja képzelni, milyen lehet megtudni, hogy az anyja egy hete halott, és az apjánál kell élnie. Annál, akit nem is ismer.

A francba, miért nem szólt neki Rauha, hogy terhes?! - mérgelődött magában. Sokkal jobbak lennének a dolgok, ha látta volna felnőni, és ismerné. De, már értette, miért féltette tőle. Az ő életmódja, a sok utazás, ivás, és a kevés, alkotással vagy bulizással eltöltött szabadidő, vagyis az apa hiánya, igencsak el tudja rontani a gyereket.

Bár, eddig is, apa nélkül nőtt fel. Mitől lett volna jobb, ha csak időnként látja az apját, aki akkor vagy rohan valahová, vagy részeg?! Semmivel.

Zavarát leplezendő, felkapcsolta a villanyt. A szobában végre normálisan lehetett látni.

Esteri kíváncsian nézett körbe a világos bútorokkal, szerényen berendezett szobában. Szemügyre vette a krémszínű pléddel letakart franciaágyat, a fenyőszínű tévéasztalt, a fekete plazmatévét, a számítógépasztalt, amin egy fekete laptop pihent összecsukva, az ágy mellett álló alacsony éjjeliszekrényt, amit a fotellel szemben helyezett el.

Leült, és a kezeit összekulcsolta. Úgy döntött, őszinte lesz. Jobb kerítkezés nélkül, gyorsan túlesni a nehezén.

- Reméltem, hogy más mondja majd el neked, de végül rám hárult ez a feladat - kezdett bele, mire Esteri aggódni kezdett.

Alexi nem bírta ezt nézni, így inkább lehajtotta a fejét, és a kezét nézte, úgy folytatta:

- Azért kerültél először az árvaházba, majd hozzám, mert... - eddig egész könnyűnek találta, de itt megakadt egy pillanatra, majd gyorsan elhadarta: - Amikor az árvaházba kerültél, az anyád meghalt... - Egy pillanatra elhallgatott, és elgondolkodott, vajon jó, ha mindent egyszerre mindent a kislány nyakába zúdít? Végül úgy döntött, jobb, ha elmagyaráz neki mindent. Ha kétszer sokkolja, mintha csak egyszer tenné. Így legalább mindent megért majd, és talán valami bizalma is marad. Ha egyáltalán kicsit is megbízott Alexiben.

- És azért kerültél hozzám, mert én vagyok az apád - folytatta. Furcsa érzés volt kimondani, de mégis büszkeséggel töltötte el.

- Anyád azért nem mesélt rólam, mert csak egyszer találkoztunk, és nem szerette volna, ha rossz hatással vagyok rád, mert másmilyennel nem hiszem, hogy lehetek... - hallgatott el. Úgy gondolta, mindent elmondott. 

Magában elszámolt tízig, majd felnézett.

A kislány arca könnyes volt, szemeiben szomorúság ült, de nem tört meg. Nem hagyta, hogy a szomorúság erőt vegyen rajta. Alexi szíve összeszorult. A legtöbb felnőtt elsírja magát, ha megtudja, hogy meghalt valakije, ez a kislány meg... Tartja magát. Eltünteti a könnyeit, és küzd a sírás ellen. Igazi küzdő, gondolta Alexi, akárcsak az anyja.

Esteri egy pillanatig nem hitt a fülének. Az anyja tényleg meghalt? Az nem lehet! Érezte, ahogy kirázza a hideg, és a könnyei elerednek.

A bensője, mintha a padlóra zuhant volna.

De, lehet.

Eszébe jutott, amikor régen az anyja leültette, és elmondta neki, hogy beteg. Azt is mondta, hogy hamarosan meg fog halni, de sohasem fogja lehagyni, mindig ott lesz a testében, és a gondolataiban. Végül megkérte, hogy ne sírjon, ha meghal, csak tegye, amit kell, és folytassa az életét.

Leküzdte a sírást. A könnyeit letörölte, és felnézett Alexire, aki sajnálkozva nézte őt.

Azt mondta neki, ő az apja. Anya miért nem mesélt neki róla?

Azt mondta, az apja nem kíváncsi rá. Ám ahogy Alexi rá nézett, abban a kíváncsiságban és a szeretetben, benne volt az igazság. Csak a szülők tudnak így nézni.

Ahogy az anyjával is szokták, odament hozzá, és átölelte. Az anyja azt mondta, egy ember így fejezheti ki a legjobban a szeretetét és a bizalmat, mert egy ember nem tud megölelni egy másikat úgy, nem bízik benne. Ő pedig, már kezdett megbízni Alexiben.

  

Az apjában.

Jól esett neki a tudat, hogy az apja fogja felnevelni, nem valami idegen. Az pedig, hogy mindent elmondott neki mint egy felnőttnek, az anyjára emlékeztette. Ami pedig rá emlékeztette, akármi is legyen az, szimpatikusabbá tette számára azt az embert.

Alexi sok mindenre számított, elsősorban arra, hogy percekig kell majd nyugtatgatnia Esterit, mire úgy nagyjából megnyugszik, de az, hogy átöleli, meg sem fordult a fejében, így mikor Esteri karjai a nyaka köré fonódtak, igencsak megilletődött. Mikor tétován átölelte egy pillanatra, és sután megpaskolta a kislány hátát, Esteri elhúzódott tőle, és rá nézett. Alexi még mindig nem szokta meg, hogy a saját szemét látja viszont a lánya arcában, így még mindig meglepődött, mikor rá nézett. Azon pedig, amit ezután mondott, egyenesen megdöbbent, mert nem ere számított.

- Visszamehetek? Mert még nem színeztem ki a virágokat - lesett az ajtó felé. - Persze, menj csak - bólintott rá.

Esteri könnyed léptekkel ment ki a szobából, amit Alexi csak csodálni tudott. Nem hitte el, hogy egy olyan emberben, aki ilyen fiatal, és akivel ennyire kicseszett az élet, lehet annyi erő, hogy ne zuhanjon magába. 

Fogalma sem volt arról, Rauha hogy nevelte a lányukat, de annyit tudott, hogy precíz, és kétségkívül a legjobb munkát végzett. Azt is jól tudta, hogy nagyon kemény dolog lesz felzárkóznia. Azt sem tudja, egy gyereket hogy lehet rávenni a jó dolgokra.

A kintről beszűrődő halk férfihangok, és a poharak csengése, ahogy egymáshoz érnek, visszarángatta a valóságba.

Egy kérdés villant az agyába. Minek kellenek nekik a poharak? Biztos nem üdítőt isznak, mert az nincs is a hűtőben, ahogy valami normális kaja alapanyag sem. Csak nem akarják Esterit alkohollal itatni?!

Mint egy őrült, kiment a szobából, hogy rá szóljon a többiekre, de mikor az asztalra pillantott, minden dühe elpárolgott, helyét öröm és elismerés, meg némi csodálat vette át.

Az asztalon öt üveg szénsavas ásványvíz és két üveg narancsízű üdítő sorakozott.

- Roopeból jó feleség lesz - jegyezte meg Janne, mikor meglátta az ajtóban ácsorgó, meglepett Alexit.

- Amíg te Esterivel beszéltél, addig elment a boltba, és vett ilyen vackokat - bökött állával az asztal felé - , és most haverkodik a kiscsajjal. Még minket is rávett, hogy ne normális piát igyunk... És most még te is olyan furcsa vagy... Már vagy fél órája, na jó, fél perce, csak állsz ott, és nézel ki a fejedből, pedig máskor ennyi idő alatt megiszol egy doboz sört - mondta a magáért a billentyűs.

Alexi csak azért fohászkodott, hogy valaki lője már fejbe, vagy valahogy hallgattassa el, mielőtt kidobja az ablakon. És persze, hálás volt Roopenak, amiért nem hagyta, hogy Esterit ilyen kis korában a rossz útra tereljék., amiről szinte lehetetlen letérni.

Azt majd a barátai megteszik amikor tinédzser lesz. Addig meg még ráérnek.

 - Srácok, gyertek csak egy percre - nézett végig a tagokon, mire azok egy emberként követték a vendégszobába.

Amint beértek, Alexi elejét vette a kérdéseknek, mert látta a társain, hogy sok kérdésük lenne.

- Igen, Esteri a lányom. És fel fogom nevelni mert az anyja meghalt - jelentette ki határozottan.

Ha valaki tíz perccel ezelőtt kérdezte volna meg, mit fog tenni, akkor is ezt válaszolta volna, de akkor nem lett volna ebben olyan biztos, de most, hogy úgy érezte, Esteri kezdi elfogadni őt, már más a helyzet.

Valahogy érezte, hogy fel tudja majd nevelni-mert ha az anyáknak megvan az az ösztönük, hogy mindenféle idióta könyvek nélkül fel tudják nevelni a gyerekeiket, akkor az apáknak miért ne lenne valami hasonló ösztönük?!-úgy, ahogy kell, és, hogy valamikor jól ki fognak jönni egymással.

- Az jó, gratulálok - mosolygott Roope. Ritka dolog volt, ha a ritmusgitáros mosolygott, de most szinte az összes fogát látni lehetett. Alexi csak bólintott.

- Az jó. Nagy. Szívás. - Tette hozzá az örökké optimista Janne.

 - Miért lenne az?! - Kérdezte Alexi, Henkka, és Roope értetlenül.

- Csak azért, mert eddig még nem is tudtál róla, most meg már bele is kell kezdened, a nevelésébe. Le merném fogadni, hogy azt sem tudod, mikor kell neki enni adni, vagy hová kell vinni, ha beteg lesz - akadékoskodott.

  

- Szerinted nem fogok rájönni?! - Kérdezte Alexi kissé ingerülten. Mintha nem ezen agyalna már órák óta.

- Nyugi, ezzel csak azt akarta mondani, hogy akármennyire sokat bénázol, mi mindig ott leszünk, és kiröhögünk téged, akarom mondani, segítünk neked - helyesbített Roope egy gonosz félmosollyal, mire a többiek elnevették magukat.

- Kösz - morogta Alexi. Tudta, hogy Roopenak mindkettőben igaza van. Nevetnek majd a bénázásán, de azért segíteni is fognak rajta.

 - Ennyit szerettem volna mondani - zárta a beszélgetést. Miután a négyes kiment, lekapcsolta a világítást, és ő is elhagyta a helyiséget.

Bár már eldöntötte, hogy Esteri előtt mindig józan lesz, a hűtő felé ment, és kivett egy doboz sört.

A feszültséget sosem bírta, de a kétségbeesést és a bizonytalanságot, ami egyre jobban a hatalmába kerítette, nem bírta ki. Számára csak háromféle enyhülés létezett: a zenélés, az alvás, és az alkohol. Ahhoz, hogy elaludjon, túlságosan is cikáztak a fejében a gondolatok, a gitározásra pedig, nem tudott volna eléggé odafigyelni.

Maradt hát az ital.

Csak egyszer, utoljára, tényleg utoljára...

Henkka egész jól elvolt Esterivel, jobban, mint amennyire Alexi. És most már Roope is egyre jobban megtalálta a közös hangot a kislánnyal.

Már hárman színeztek, vagyis Esteri színezett, Henkka megpróbálta minél jobban eltéríteni attól, hogy kövesse Roope tanácsait.  Jaska mellettük ült, és csak nézte a triót.

Janne kibontott egy sört, és már ivott is.

Az ital kibontásával járó halk, szisszenő hangra Jaska felkapta a fejét.

Felállt, és sietve Alexihez ment.

- Elvisszük Esterit sétálni, meg beülünk valahová, szóval elleszünk pár óráig. Ti addig ihattok. Aztán meg, valamit kitalálunk - sorolta. Arcán csak együttérzést, és megértést lehetett látni, semmi mást. Alexi nem örült annak, hogy Estei még több időt fog mással tölteni, de jobb megoldást ő sem tudott. Tényleg meg szeretett volna felelni Rauhának, és szerette volna rendesen felnevelni a kislányt.

Csak, hogy ne olyan felnőtté váljon, mint amilyen ő. Meg akarok felelni egy olyan embernek, akit alig láttam?! Ne már... Ez már beteges. Arról nem is beszélve, hogy már meghalt. Mi ütött belém?!

- Jól van. Kösz - bólintott egy aprót, miközben kimondta az utolsó szót. Mindig is utálta kimondani a köszönöm szót, mert valamiért úgy érezte, ez gyengeséget rejt, mert valaki másnak kellett valamit megoldania, amit ő is megoldhatott volna, de mégsem tette.

- Akkor indulunk is. Pár óra múlva, mikor ide jövünk, majd telefonálunk - ígérte, és biztatóan Alexire mosolygott.

- Oké. De nagyon vigyázzatok rá, mert ha nem, akkor a fejeteket a kezetekben viszitek haza, értem?! - Tört elő belőle a féltő apa, amit Alexi meglepődve vett észre magán. Még sohasem volt ilyenben része.

Bár szerette az újdonságokat, és vágyott is rájuk, ez valamiért nem tetszett neki.

Nem tudta megmondani, miért, egyszerűen csak nem tetszett neki. Talán, mert sejtette, hogy a jövőben teljesen eluralkodik rajta ez az ösztön, mint valami furcsa köd, rátelepszik az agyára, és megváltoztatja a gondolatait. Ő pedig gyűlölte, ha bármi is befolyásolta a gondolkodását.

- Jó, jó, azért ne harapd le a fejem. Szólok a többieknek - fordult el, és ment vissza a kanapéhoz.

 - Egész jó ötlet ez a meglépősdi - ismerte el Janne, és belekortyolt a sörébe. Mikor elvette a szájától a dobozt, jólesően sóhajtott egyet. Alexi pontosan tudta, milyen érzés, mikor a régóta áhított ital hidegen végigfolyik az ember torkán, és az agyat szép lassan elkezdi tompítani.

Csak ezt az egy fajta tudatmódosítást szerette, de ezt javíthatatlanul.

Mikor meglátta, hogy Esteri feláll, és felé indul el, sietve megfogta Janne kezét, amiben a sörös doboz pihent, és a billentyűs háta mögé húzta a karját, miközben a saját italát az alacsony hűtő tetejére tette, a háta mögé, és remélte, hogy a kislány nem látja meg.

Mekkora barom vagy, lehet, hogy már látott piás cuccot, részeg embert, meg ki tudja még, micsodát. Te meg itt félted, pedig semmit sem tudsz róla. Még azt sem, hogy ilyenkor mit szokott csinálni. Így semmire sem fogsz jutni, gondolta, és ezzel a maradék önbizalma is elpárolgott.

Ezen már csak a pia tud segíteni.

Alexi már alig várta, hogy kilépjenek a többiek az ajtón, és végre ihasson.

Csak egy is megnyugvásra vágyott, arra, hogy ne mindig a gondokra kelljen gondolnia.

- Alexi...- kezdte Esteri vékony, félénk hangján. Hogy lehet valakinek ilyen magas hangja?!

- Igen? - Vágta rá rutinosan.

- Elmehetek velük? - Nézett rá nagy, kék szemekkel.

Ha Alexi nem lett volna olyan rossz passzban, még el is mosolyodott volna.

- Persze. Siess, mert már várnak - sürgette a kislányt.

- Jó. Szia! - Pördült meg egy szempillantás alatt, amitől pasztellszínű ruháján kicsit megemelkedtek a fodrok, majd az ajtó felé tartó hármashoz futott. Alig fél perc múlva, már be is csukódott mögöttük az ajtó.

Alexi egy, szemmel alig követhetően gyors mozdulattal felkapta a hűtőről a sört, kibontotta, és egyszerre majdnem az egészet kiitta.

- Hú, öreg, eléggé szarul lehetsz - jegyezte meg Janne csodálkozva.

 - Szerinted?! Szerinted tök jól vagyok?! Pár órája tudtam meg, hogy van egy lányom, akit fel kell nevelnem, úgy, hogy még azt sem tudom, mikor hová kell vinni!Holnap mi a franc lesz?! Kiderül, hogy van még egy gyerekem? Vagy öt?! És mit csinálok majd Esterivel?! Mi lesz, ha igaza van Rauhának, és nem vagyok rá jó hatással?! Ha csak azt látja belőlem, hogy állandóan megyek valahová, vagy ha mégis otthon vagyok, akkor is annyira be vagyok rúgva, hogy még az ágyból se tudok kimászni?! - Vágta le a hűtőre a dobozt, és idegesen járkált az ajtótól a hűtőig, majd vissza.

Janne tudta, hogy Alexinek teljesen igaza van, ahogy azt is, hogy jobb, ha hagyja, hogy most kidühöngje magát. Még mindig jobb, mintha Esteri előtt teszi, így csak hallgatott.

 - És mi lesz vele akkor, ha elkezdek inni?! Mert akármennyire szeretném is, nem tudom megállni , hogy ne igyak, és ha ezt látja, akkor ezt is fogja csinálni! Vagy, ha drogosok közé keveredik, és egyszer csak túllövi magát?! Szerinted, így könnyű élni! - fejezte be Alexi. Kezdett elfáradni. Már csak az alkoholra, és arra a pár órányi édes kis enyhülésre vágyott, nem többre. A többi már rég nem érdekelte.

  

Kivéve azt ami már ott motoszkált benne egy ideje, hogy valamit, vagy valakit, lefelejtett.

De mit, vagy kit?!

Mikor ránézett Jannera, és meglátta az arcán a csodálkozást, rájött, hogy felemelte a hangját. Csodás! A következő lépése a barátai egyenkénti, módszeres elüldözése lesz, vagy mi?! Ha már az alkohol rabjává vált, és azt sem tudja, mihez kezdjen...

- Bocs, nem akartam, csak... - Próbált mentegetőzni, de Janne legyintett:

- Hagyjuk. Nyugi.

 - Oké - lépett a hűtőhöz, és megitta a dobozban maradt pár korty italt, majd egy újabbat vett elő, amit több, mint valószínű, hogy jó néhány fog követni.

- Ne bukj már ki ennyire! Ma kicsit elleszünk itt, és holnap majd kitalálunk valamit - magyarázott Janne.

Alexi igazat adott neki. Mintha csak a gondolataimban olvasna, gondolta, és felbontotta a következő sört.

 Esteri még mindig össze volt zavarodva, de Henkka, Roope, és Jaska vidám hármasa, meg az, hogy nem kell Alexi házában lennie, és azt nézni, ahogy idegeskedik, jó hatással volt rá. Már tudott mosolyogni, nem úgy, mint amikor a sok gyerek között volt. Ott úgy érezte magát, mint akinek kiszívták az életéből az összes jó dolgot.

Itt pedig, mindenki vele foglalkozik, nem csak egy a sok közül, és folyton nevettetik.

Kicsit már kezdett is fájni a gyomra.

Ám, ami mindennél jobban fájt neki, az az anyja hiánya volt.

Milyen jó lenne, ha elmondhatná neki, milyen kedvesek vele! - Gondolta sóvárogva, miközben bementek a moziba.

Roope egy rajzfilmet választott, mondván, most ez a kötelező nézni való, és még úgysem látta.

Jaska szerint, pedig még soha, egyetlen kiscsajért sem vállaltak ennyi áldozatot.

Nem nagyon értette, mire mondják ezt, de nem is nagyon érdekelte. Egyre jobban lekötötte figyelmét a moziba gyűlő emberek alkotta színes és zsibongó tömeg, amivel eddig még nem nagyon találkozott, mert nem jártak ilyen helyeken.

Alexi meg sem merte számolni a sörös dobozokat, amiket az elmúlt órában kiürített. Csak ivott, és ivott, bár már kissé hányingere volt.

De legalább már nem aggódott, és nem aggasztotta a kilátástalan jövője, vagyis most már a jövőjük. Már eléggé spicces volt ahhoz, hogy ne érdekeljék a problémái.

Janne pedig, a legjobb szesztestvérnek bizonyult.

Nem akarta mindenáron meghallgatni a siránkozását, nem akart vele beszélgetni, hülyülni ,vagy bármi mást csinálni. Csak ült mellette, és csendben iszogattak. Néha-néha váltottak pár szót, de azt sem lehetett beszélgetésnek nevezni.

 - Te, Kristen mit szólt hozzá? - Kérdezte hirtelen Janne. Alexi ránézett, és fél percig csak nézett ki a fejéből.

Hát persze! Kristen. Őt felejtette el! De hogy is felejthette el?! Hogy hogy nem mondta el neki, mi a helyzet?! Hogy mehetett ki ez a fejéből?!

- Még semmit. Fel sem hívtam - sóhajtotta.

 - Pedig minél előbb fel kéne.

- Tudom - ivott még egy keveset. Hiányzott neki Kristen, és nyomasztotta, hogy fogalma sincs arról, mi történt vele, merre jár...

És, talán még tudna is valamit tanácsolni. Mindig olyan jól elvolt a gyerekekkel, akkor ez miért lenne most másképp? Biztosan segíteni fog neki. Minél előbb fel kell hívnia.