Angels Don't Kill: 5. fejezet

- Persze, elmegyek veled - bólintott rá a nő ajkán egy enyhe, szégyenlős mosollyal. A férfinak az elmegyek veled szókapcsolatról, nem a bulizás jutott eszébe, de még időben leállította magát. 

Csak egy kis ivászat, semmi több, mondogatta magának. 

- Oké. Öt perc, és jövök - fordított hátat a nőnek, aki meglepetten nézett rá. 

Figyelmen kívül hagyta. 

Szép nyugodtan hátrasétált ahhoz a részhez, ahol az imádott hangszereiket tartották. 

Ha már megváratott, most egy kicsit ő is várhat, gondolta, miközben elkezdte a szokásos rituáléját, amit minden koncert előtt és után elvégzett: ellenőrizte, hogy minden rendben van-e a gitárjaival. 

Miután végzett, visszament a nőhöz, aki már várta. 

- Mit csináltál? - Kérdezte a nő kissé követelőző hangnemben. A férfinak eszébe jutott, hogy nem válaszol, de aztán mégis megszólalt: 

- Megnéztem, hogy jól rakták-e el a gitárjaimat.

 - Ó. Értem. Mehetünk? - Hadarta a nő. Egyre energikusabbnak tűnt. Csak nem hiperaktív? - Merült fel a férfiban, de aztán rájött, hogy most már mindegy. 

- Ja, gyere - fogta meg a nő csuklóját, és a kijárat felé vezette. 



 Alexi ismét felébredt. Még mindig elképesztő, lüktető fejfájás gyötörte, mintha egy gyors szám ritmusára fejelné a padlót.

 Rohadj meg, te köcsög másnaposság, kívánta. 

Ez az ébredés sem volt jobb, mint az előző ki tudja, hány? Miért is lett volna jobb, arra kelni, hogy a feje majd' sejtekre szakad szét, és elege van ebből az egész kicseszett világból, mint arra, hogy idióta újságírók hívogatják, és a magánéletére vonatkozó kérdéseket tesznek fel? Még ha megértenék, hogy nem akar, és nem is fog nekik válaszolni...! 

És kitől tudhatták meg, hogy mi történt? Hogy előkerült az eddig még sosem látott lánya? És, hogy Kristen elhagyta, vagy valami ilyesmi?

Bár, utóbbit még csak páran kérdezték meg. 

Ne aggódj, lesz ez még rosszabb is, vigasztalta magát. 

Felkelt, megropogtatta elgémberedett tagjait, majd sietve lezuhanyozott, és felöltözött. 

Tényleg, Kristennel szakítottak, vagy sem?! Annak, amit a telefonban mondott, és annak is, ahogy mondta, eléggé szakítás-íze volt. Azt, hogy összejöttek, kimondták. Azt is ki kell mondaniuk, ha szakítanak, nem?! Végül is, úgy lenne tisztességes. 

Azt mondta, majd keres. Nem szaladok utána, ha úgysem áll mellém, mert annak semmi értelme. Nem pazarlom el az időmet, amit akár Esterivel is tölthetnék... 

Jézusom! Esteri! Hol lehet?! Itt van a házában, vagy valaki hazavitte?! 

Legszívesebben felpofozta volna magát, annyira utálta, hogy azt sem tudja, hol van a lánya. 

Még nincs is nála egy napja, és máris szem elől tévesztette. Hogy fogja így felnevelni?!




Úgy döntött, felhívja Roope-t. Közülük mindig ő volt a legnyugodtabb, az, aki mindig, minden tisztán látott, és aki mindig a kezében tartja a dolgokat. Ő biztosan tudja, hol van most Esteri. 

- Szevasz. Felébredtél? - Köszöntötte Roope vidám hangon. De jó lenne,ha nekem is olyan jó lenne a kedvem, mint neked, gondolta Alexi sóvárogva. Valamiért úgy érezte magát, mintha az előző nap eseményei, minden boldogságát kiszívták volna. Mintha örökre elvesztette volna azt a dolgot, amitől az ember elmosolyodik: az élet kiszámíthatóságának hitét. 

- Heló. Igen. Esteri ott van? Mert fogalmam sincs, hogy hazajött-e vagy sem. - hadarta idegesen, miközben fel-alá járkált. Hallotta, hogy Roope kinyit egy ajtót. Pár pillanat csak a saját lépteit, és az ablaka alatt elhaladó autók hangját hallotta. 

- Itt van, persze. Épp a nappaliban csépeli Henkkát. Tegnap visszamentünk, vittük a kiscsajt is, de Janne már kidőlt, te pedig, hogy is mondjam... Olyan részeg voltál, hogy már énekeltél minden baromságot, ami eszedbe jutott, úgyhogy inkább hozzám hoztuk, és felváltva fárasztjuk - magyarázta.

 - Aha. Köszi. - Hálálkodott Alexi. Kissé megkönnyebbült, hogy Esteri nem látta berúgva, de valami mégis zavarta. Ám azt, hogy mi is olyan furcsa, már nem tudta volna megmondani.

 - Másfél óra múlva átvisszük - ígérte Roope fél perc csend után.

 - Jól van. Addig összekaparom Jannét. Addig is, heló - fejezte be a beszélgetést. Nem volt mondani valója. Sem Roope-nak, sem senki másnak.
  

- Jól van. Szia. - Köszönt el Roope, a telefon pedig elnémult. Alexi letette a készüléket fenyőszínű éjjeliszekrényre, és kiment a nappaliba, ahol Janne a hűtő melletti székben, félig a hűtőre borulva,aludt. Hortyogása betöltötte az egész helyiséget. Alexi irigyelte, hogy ilyen jól alszik. 

De már nem sokáig, gondolta gonoszan, kivett a szekrényből egy poharat, teletöltötte vízzel, és megállt Janne felett.


- Most felkelsz és megiszod ezt a vackot, vagy rád öntöm - Mondta a szokottnál emeltebb hangon, mire Janne kinyitotta a szemét. 

- Mi az? Sör? - Kérdezte az álmosságtól kásás hangon. A szemét is alig bírta nyitva tartani.

 - Nem. Víz. Idd meg - Nyújtotta oda neki. 

- Fúj. Vidd innen - Tolta el a kezét a billentyűs. - Megyek zuhanyozni - állt fel, és a fürdőszoba felé támolygott. 

Alexi letette a vizet a mosogató szélére, majd szép lassan visszasétált a szobájába, és lefeküdt az ágyára.

 Pár percig próbált elaludni, de már túl éber volt, így úgy döntött, megnézi, mit írt neki Rauha, ha még megvan. 

Az olvasatlan SMS-ek között, több, mint egyórányi keresés után, megtalálta az üzenetet.

 Gondolkodás nélkül, sietve elolvasta.

 "Szia! Rauha Puttansuu vagyok. Légyszi, minél előbb hívj vissza, fontos dolgokról szeretnék veled beszélni. Minden jót!" 

Rövid, ám mégis lényegre törő SMS volt. Miért nem olvasta el ezt korábban?! És miért nem törölte a telefon memóriájából?! 

Fogalma sem volt arról, mi lehet a válasz ezekre a kérdésekre. 

Nem, mintha lett volna ideje ezen töprengeni. 

Amint elolvasta az üzenetet, hallotta, hogy Janne üdvözöl valakiket. Aztán meghallotta Roope mély, nyugodt hangját. Úgy ugrott fel az ágyról, és rohant ki, ahogy egy versenyfutó a startpisztoly eldördülésekor.

 Mikor leért, és meglátta banda tagjait, és a lányát, ahogy együtt játszanak - vagyis Janne és Jaska körül járkál Henkka, és Esteri rohan utána, remélve, hogy el tudja kapni, Esteri mögött pedig Roope sétál ráértősen, mondván, megfogja és leállítja, de nem igyekezett: szemmel láthatólag élvezte a játékot, ahogy a többiek is - , elmosolyodott. 

Ezek öten olyanok, mint a gyerekek. Esterinek ez még jó, mert neki még sokáig gyereknek kell lennie, de a többieknek..?


Megvárta, amíg Esteri elfárad - az majdnem tíz percbe telt - , és leül egy kicsit, adott neki üdítőt - Roope szerint már reggelizett, de ebédet nem kéne neki adni, nehogy attól még jobban felpörögjön - , a többieknek pedig alkoholmentes sört, vagy ahogy Esterinek mondták, furcsa szörpöt; és amíg a kislány az asztalon heverő zenei újságokat lapozgatta, Alexi fojtott hangon megkérdezte e többiektől: 

- Tudjátok, mikor és hol találkoztam Rauhával? Vagy hogy miért adtam meg neki a telefonszámomat? 

Barátai tudták, nem azért kérdezi ezt, mert tudja a választ, hanem, mert sejtése sincs arról, mi lehet a megoldás.

 - Fogalmam sincs - vonta meg a vállát Jaska.

 - Nekem sem - rázta meg a fejét szomorúan Henkka.

 - Ha jegyzetelnénk, hány nőneműnek adtad meg a számodat, már igencsak hosszú lenne a lista. Szerinted, mi mindenre emlékszünk? Amúgy, nem írt erről semmit sem abban a levélben? - Kérdezősködött Janne. Még mindig látszott rajta a másnaposság, de már képes volt gondolkodni.

 - Csak annyit, hogy egyszer találkoztunk, és akkor is részegek voltunk. De ettől nem lettem okosabb. Hogyan emlékezhetnék egy, majdnem hat évvel ezelőtti, részeg estére?! Állítólag, még menni is alig bírtam... - kortyolt bele a keserű italba. 

Bár szerette a sört, az alkoholmentes változatot valamiért gyűlölte. Olyan volt ez neki, mint a koffeinmentes kávé, és a levegő illatok nélkül: a lényeg, mai miatt élvezetessé válik az egész, hiányzik.

 - Tudod jól, hogy nem séta közben készülnek a gyerekek... - szólt közbe Janne, mire Alexi egy mérges pillantással elhallgattatta. 

- Minél többet meg kéne tudni Rauháról. - Vetette fel Roope. - Mit dolgozott, és hol, illetve, hogy hol találkoztatok, kik a barátai, hol élt... Mindent, mait csak meg lehet róla tudni. Ha már tudunk róla ezt-azt, akkor abból már el tudunk indulni. 

- Ez jó ötlet. Amíg Alexi vigyáz Esterire, addig én felkeresem az egyik haveromat. Tudjátok, Johann-t. Neki elég annyi, mi az illető neve, és címe, és máris ki tud deríteni az illetőről, szinte mindent. - Lelkesedett Henkka, mint mindig. 

Johann Mukka magánnyomozó volt. Nem sokaknak dolgozott a fő megbízóján, a Helsinki rendőrfőkapitányon kívül. Henkka még a középiskolából ismerte, és egész sokszor beszélt vele. Már megkérték párszor, hogy nézzen utána ennek vagy annak. Olyan emberekről kértek tőle információkat, akikkel együtt akartak dolgozni, és meg akarták tudni, mennyire megbízható. Még sosem csalódtak Johann-ban. Akárhányszor nekik dolgozott, pár hét alatt, jó néhány oldalnyi adatot kaptak tőle. Olyan infók jutottak általa a birtokukba, maik fontosak voltak, és persze igazak.

 - Hol lakott Rauha? - Kérdezte Henkka. Felhajtotta a maradék italát, a dobozt pedig összeroppantotta, és kidobta. - Valahol itt, Helsinkiben. Még nem küldték ki a papírokat. 

- Jól van. - indult a fogas felé. Levette az akasztóról fekete kabátját, és belebújt. - Elmegyek Johannhoz. Nem tudom, mikorra érek vissza. - Hadarta, mosolyogva intett Esterinek, és már ment is. 

Alexi remélte, hogy jut valamire. Jobb lett volna, ha neki jut eszébe ez, de most már mindegy. Byzott Henkkában, és tudta, Johann-t jó ötlet volt bevonni. 

Valójában ez volt a legjobb ötlet, amit mostanában hallott.

Oda kéne mennem Esterihez, jutott eszébe. 

Letette a kezében lévő üres dobozt, és leült a kanapéra, Esteri mellé. Nem tudta, mit kell majd tennie, de arra mérget mert volna venni, hogy ha mindig távolságtartó lesz vele, akkor Esteri sosem fog megbízni benne. 

Mert, bármilyen furcsa is volt, tényleg nagyon szerette volna hogy Esteri megbízzon benne. De azt még jobban szerette volna, hogy a kislány - szokd már meg te barom, hogy a lányodnak nevezd! - a lánya, az apjának szólítsa. Nem azért, mert ő arra kéri, hanem, mert Esteri ezt szeretné. 

Talán, valamikor majd az apjának fog nevezni. Az, hogy ez mikor fog megtörténni, leginkább rajtam áll, és azon, mennyire engedem közel magamhoz. 

Összekulcsolt kezét nézve, próbált kitalálni valamit, mai érdekli Esterit. Valamit, amit közösen tudnak csinálni. Persze, az sem segített sokat, hogy magán érezte lánya kíváncsi tekintetét. 

Végül eszébe jutott a legalapvetőbb kérdés.

 - Mit szeretnél csinálni? - Nézett Esterire egy enyhe mosollyal. Az visszamosolygott rá, letette a poharat a kanapé előtt terpeszkedő üvegtetejű dohányzóasztalra, felé fordult, és visszakérdezett: 

- Anya azt mesélte, hogy nem ismersz engem, mert nagyon sokat dolgozol. Mit dolgozol? 

Alexi sok mindenre számított, de erre nem. Megjegyezte magának, hogy néha, óvatosan kérdezze Rauháról. 

- Zenélek. Egy zenekarban gitározom és éneklek. - Válaszolta készségesen. Esteri szeme megcsillant:

 - Gitározz valamit! - Kérte, mire Alexi, mint egy robot, aki arra van beállítva, hogy Esteri kéréseit teljesítse, átment a szobájába, felkapta a fekete - citromsárga gitárját, az egyik erősítőjét, egy fekete pengetőt, és visszatért Esterihez. 

Miközben játszott, arra gondolt, hogy bár sok ezer ember előtt játszott már, Esteri előtt sokkal nehezebb, mert hibátlanul akart játszani, de mégis a lánya a legjobb közönség, mert őt imádja a legjobban.