6. fejezet

Akárhogy is igyekeztem, én érkeztem a legkésőbb a próbaterembe. Ami azért eléggé bosszantó, tekintve, hogy siettem. Na, mindegy. Majd legközelebb én érek ide előbb.

Még be sem értem a szobába, ahol a hangszereket tároljuk, mikor Shadow és Mark félre hívott. Shadow aggódó, Mark értetlenkedő arccal fordult felém, miután beértünk az egyik sarokba. Alexi felvont szemöldökkel nézett rám, de nem viszonoztam a pillantását, nehogy elgyengüljek. Út közben egy terv körvonalazódott a fejemben. Annyi az egész, hogy akárki is a zaklatóm, eltüntetem, és nem rángatom ebbe bele sem a barátaimat, sem a szerelmemet, sem senkit.

Csak én és a zaklatóm - Erre a gondolatra még a hideg is kirázott.

 - Shad elmesélte hogy valaki itt írogat neked, meg szórakozik veled. Miért?

 - Fogalmam sincs. Tippek? - Néztem rájuk.

 - Te, mondtad azt a Kristent, vagy ki a csodát... - Kezdett bele Shadow.

A fejemet ráztam.

 - Nem, nem hiszem, hogy ő lett volna. Még kórházban van. Bár jogos lenne, de ez már más téma. Még valami? - Fontam össze az ujjaimat magam előtt.

 - Az igaz - helyeselt Shad.

 - Akkor talán egy őrült rajongó - Tippeltem.

 - Na persze. Majd itt nekiáll zaklatni. Inkább csak beszökik a backstage-be és megpróbál lesmárolni - utalt Shad egy régebbi esetre. Elmosolyodtam, ahogy Shadow is.

 - Nem hinném. Mit tudunk mostanában Barbara-ról? - Nézett a szemembe Mark. Vállat vontam.

 - Semmit. Tíz éve találkoztam vele utoljára.

 - Azt hiszed, hogy Barbara üzengetett? - Nézett rá Shadow. Mark bólogatott, én pedig felvontam a szemöldököm.

 - Igen.

 - Tizenkét éve életem békességben. Miért éppen most kezdett volna el piszkálni? - Hitetlenkedtem.

 - Az igaz. Még valami tipp? - Nézett körbe Mark. Kifogytunk az ötletekből. Babara-n és Kristen-en kívül senkinek sem ártottam, így lövésem, lövésünk sem volt arról, hogy ki is lehet az, aki üzent.

 - Majd megtudjuk, ki az - mondtam, és nyugalmat erőltettem magamra.

 - Persze. De ha még egy üzenetet vag bármit találsz, amit az az akárki hagyott ott, akkor azonnal szólj, oké? - Nézett rám Mark komoly arccal, mire bólintottam.

 - Oké. De ezt most nekem kell lerendeznem, és nem Nektek, ezt értéstek meg. Ez nagyon személyes dolog. Nem akarok ebbe bárkit is belerángatni, főleg nem Titeket - jelentettem ki.

 - Jó, de akkor is, nyugodtan szólj, ha valami van, jó? - Aggodalmaskodott Mark. - Jó. Akkor ezt megbeszéltük - zártam a beszélgetést. - Nem tudjátok, merre találom meg Aaron-t? - Érdeklődtem, egyrészt, mert beszélnem kell vele, másrészt, mert nem akartam olyan ígéreteket tenni, amiket aztán nem biztos, hogy be tudnék tartani.

 -  Nemrég ment be – intett Shad az ajtó felé. – Beszélni akarsz vele a holnapról? – Olvasott a gondolataimban, mire bólintottam.

Holnap lesz December negyedike, vagyis Daniel halálának tizenharmadik évfordulója…

- Még mindig hiányzik egy kicsit. Jó lenn egy olyan helyre menni, ahol olyan, mintha ott lenne – mondtam el mindent. Isteni dolog, ha van az embernek egy igaz, és jó barátja. Az igaz barát olyan, mint egy őrangyal. Nekem két őrangyalom van: Shadow és Mark. Ők ketten azok, akiknek bármit el merek mondani. A barátság a legnagyobb csoda… - gondoltam, és Shad aggódva nézett rám.

 - Akarsz beszélni róla? – Kérdezte kedvesen. Megráztam a fejem, a hangomban nem bíztam. Erről nem akarok beszélni. A családomról sem akarok beszélni. Jobb szeretném a múltamat kitörölni a fejemből. Azokat a hibákat, amiket elkövettem, lehetetlen helyrehozni. Meg akarok szabadulni a múlttól, a gyerekkor keserédes és a tinédzser koromban elkövetett hibák emlékeitől meg akarok szabadulni. Nekem nem kell ez a múlt. Utálom.

Mosolyt erőltettem az arcomra, ami le is hervadt, mikor odamentem a terem túlsó végében laptopozó Aaronhoz. Csendben leültem mellé, és vártam, amíg végez. Gyorsan mozgó ujjait néztem, és teletetovált kezét, amíg gépelt. Miután összecsukta a laptopot, rám nézett:

 - Tudom, miért vagy itt – kezdett bele. – Már lefoglaltam három jegyet a Németországba tartó gépre. Ötkor indul. Szerintem kezdjetek el pakolni. Odamentek, ott töltötök két éjszakát, és jöttök, mert koncert van – Mondta egy kedves mosollyal az arcán. Hihetetlen ez az ember. A legjobb menedzser. Még erre is odafigyel.

Ha ölelkezős típus lettem volna,most megöleltem volna, de elintéztem egy köszi-vel, szóltam Shadownak és Marknak, és már mentem is csomagolni.

Öt előtt pár perccel jutott eszembe Alexi. Már most hiányzik egy kicsit. Lehet, ohgy neki is jönnie kéne Berlinbe? Nem, nem kéne – válaszoltam meg a saját kérdésem.

Mivel nem volt jobb ötletem, írtam egy SMS-t.

„Hey. Két napra elmentünk Németországba. Ne haragudj, hogy nem szóltam. Később megmagyarázom.”

Kicsit rövid lett az SMS, de majd valamikor megmagyarázom neki ezt az egészet. Shad azt is felajánlotta, hogy majd Ő mondja el a dolgok miértjét Alexinek, de ezt azért mégsem várhatom el. A másik dolog pedig az, hogy jobb szeretném ezt a magyarázkodós dolgot minél később megejteni. A múltamról csak Shad és Mark tud, de Ők végig ott voltak mellettem, és támogattak. Nem is tudom, hogyan fogom én ezt elmagyarázni.

Eddigi két barátom mind azt mondta, hogy azért szakítottak velem, mert túlságosan keveset mondtam el magamról. Az igazság az, hogy a második barátommal azért szakítottam, mert állandóan parancsolgatott, és a tulajdonának tekintett. Nekem pedig ez túl sok volt, nem akartam valaki tulajdona lenni, éppen elég volt, hogy apám midig a szolgájának nézett. Nem is egy szolga voltam a szemében, hanem egy kibaszott robot, mai mindent megcsinál, míg ő nézi azt a rohadt tévét.

Nem akartam, és nem is akarom megismételni a múltat!

A repülőn szerencsére Shadow és az ablak között ültem, így álmodozás címszó alatt behunytam a szemem, és felidéztem az összes halott ember arcát, akit ismertem. Túl sokan voltak.

A nagynéném, aki beteg volt, és soha nem láthattam, akinek a létezéséről sem tudtam amíg meg nem halt, egy gyerekként jelent meg a szemem előtt, ahogy egy fotón láttam. Apa egyik barátjára már alig emlékszem, de a sírköve nagyon megragadt az emlékezetemben. Aztán apám. Az ő arcára már alig emlékszek, de a hangja, mint egy elfertőződött seb a testben, úgy él az emlékezetemben. A bátyám. Az ő arca csodálkozó és csalódott volt, ahogy utoljára láttam még életében. Aztán az a kép villant be, amikor azonosítanom kellett. A falfehér arc… Soha többé nem akarok senkinek sem fájdalmat okozni, halott embert látni…

Az arcomhoz kaptam, és letöröltem azokat az átkozott könnyeket. Nem sírok.

Már megnyugodtam és használható állapotban voltam, mikor leszállt a gép. Szinte kimenekültem a friss levegőre. Amint visszakaptuk a csomagokat, bementünk valami középkategóriás szállodába.

Bár – mert itt nőttem fel – tökéletesen beszéltem a német nyelvet, most inkább tettem a hülye turistát, és mindenkire boci szemekkel néztem, ha németül szóltak hozzám. Egyszerűen nem akartam az emberekkel beszélni, ennyi az egész.

Amint végre bejutottam a szobámba, letettem a bőröndöm, az ágyra vetettem magam, kis erőt gyűjtöttem, bedugtam a fülhallgatót a fülembe, a fekete baseball sapkámat a szemembe húztam, és kisétáltam a temetőbe.

A fehér síremléket hamar megtaláltam. Akár csukott szemmel is eltalálnék ide.

Megálltam, és lehajtott fejjel megpróbáltam felidézni egy képet, amin a bátyám mosolyog, de akárhogy is erőlködtem, mindig az azonosítás jutott eszembe, így egy perc, vagy egy óra után, feladtam a küzdelmet, és szemügyre vettem a sírt.

Szép virágok sorakoztak a sírkövön, és középen, Daniel szíve fölött, megtaláltam, amit kerestem: tíz vörös rózsából és tíz kék virágból álló csokrot. Ez Barbara jele. Ő szokott ilyen csokrot idehozni. Lehajoltam, és megérintettem a virág szárát, ami még vizes volt, miután kivették a vázából, amibe azért tették, nehogy egy szirom is meghervadjon, míg ideér vele.

Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha valaki figyelne.

Vetettem egy utolsó pillantást a sírra, és visszamentem a szállodába.

Az ajtót magamra zártam. Le kell rendeznem magamban pár dolgot.

A délutánt és az éjjelt azzal töltöttem, hogy a múlton rágódtam, míg hajnalban el nem aludtam.

Mikor délután felébredtem, folytattam az önmarcangolást ott, ahogy abbahagytam, és végül úgy döntöttem, hogy kemény leszek, és folytatom azt a küzdelmet, amit más életnek hív.

Bár tudtam, hogy a depresszióm hozza elő, mégis arra gondoltam, hogy mindenkinek jobb lenne, ha nem élnék. Még az is eszembe jutott, hogy tovább vagdoshatnám magam. Nem olyan nehéz azt elrejteni…

Ennyit arról, hogy az évfordulók is olyan kedvben fognak eltelni, mint az év többi napja. Sohasem lesz ugyanolyan ez a nap. Mindig is az év legrosszabb napja lesz - nekem legalábbis.

Két nyugtató és a pihenés mellett döntöttem. A gyógyszer segített távol tartani az álmokat. Az álmokkal semmi bajom, de a rémálmokkal elég sok. És az utóbbi időben egyre több van belőlük…

Pár órával később arra ébredtem, hogy irtóra szomjas és éhes vagyok. Hát persze. Már megint elfelejtettem enni. Mindig így van ez.

Kimentem a fürdőszobába,  hogy rendbe hozzam magam.

Az egyik szakadt, fekete farmeromat, és fekete pólómat a kezembe vittem.

Egy gyors zuhanyzás után, magamra rángattam a pólót és a nadrágot, a nyakamba akasztottam a kereszt és a gitár medálos láncomat, a jobb csuklómra, szokásomhoz híven, egy csuklószorítót csatoltam. Erre még akkor szoktam rá, mikor  még vágogattam a csuklómat. Ezzel elég jól el tudtam takarni a sebeket, és hamar hozzászoktam.

Leültem a földre, és bekapcsoltam a Runaway Train-t. Erről a számról mindig az eltűnt dolgok jutottak eszembe, és mindig adott elég erőt ahhoz, hogy kicsit jobb kedvre derüljek… A szövege pedig, szinte a Bibliám lett, az utóbbi időben.

Éppen véget ért a szám, mikor hallottam, hogy a bejárati ajtó nyílik, és valaki halk léptekkel bejön.