Alig egy héttel azután, hogy Henkka elment
Johannhoz, Alexi és Esteri, már egész jól elvolt egymással. Megvolt a
napirendjük, ami annyiból állt, hogy Alexi időben felkeltette Esterit -
valójában csak ő kelt fel a tervezett időpontban, a lányát sosem volt szíve
felébreszteni; így végül a kislány mindig akkor kelt, amikor akart;
felöltözött, megmosta a fogát, megreggeliztek, utána vagy elmentek játszani
vagy sétáltak, majd kicsit elvonultak, később, megebédeltek, és ebéd után,
Esteri órákig nézte az apját, ahogy gitározik, a Bodommal próbál, vagy a neten
keresgél az anyja után. Este pedig, mikor Alexinek semmi dolga nem volt,
elmentek valahová.
Persze, nem rejtegethette a lányát a kíváncsi
szemek elől. Az újságírók már jó néhányszor felidegesítették a kíváncsiskodó,
magánéletében vájkáló kérdéseikkel, és azzal, hogy megpróbálták lefényképezni
és faggatni Esterit. Bár az előbbi és
igencsak zavarta, utóbbi végképp kiborította.
Megkérdezte a kislánytól, hogy szeretné,
hogy lefotózzák és kérdezgessék? Nagy megkönnyebbülésére, Esteri nemet
válaszolt. Azzal indokolta a döntését, hogy az anyja mindig azt mondta neki, a
sajtó csak átveri az embereket, miközben azt, akire éppen kíváncsiak, teljesen
kikészítik. Alexi teljesen egyet értett Rauhával, és hálás volt azért, amiért a
nő ilyen jól nevelte a lányát.
Másnap, egy interjúban megígérte, hogy ha
valaki le meri fényképezni Esterit, vagy bármiről is megkérdezi és válaszát a
nyilvánosság elé tárja, az felkészülhet egy plasztikai műtétre.
Ahogy tervezte, néha-néha feltett Esterinek
néhány, az anyjára vonatkozó kérdést, vigyázva, nehogy túl sok fájó emléket
idézzen fel benne. Szerencsére, a kislány örömmel beszélt Rauháról.
Elmesélte, hogy az anyja, ahogy mondta, idegenek
buliját készítette elő, hogy a kedvenc színe a fekete volt, hogy csak annyit
mondott Alexiről, hogy sokat dolgozik és ezért nem tud velük lenni, hogy mindig
a tanulásra buzdította, hogy imádta a zenét, hogy hat darab szintetizátora
volt, amiken minden nap sokáig játszott, hogy neki is ajánlotta a zenélést, és,
hogy gyűlölte az újságokat, a tévét, és az összes firkászt.
Mikor Esteri kimondta a firkász szót, Alexi
elcsodálkozott. Nem gondolta volna, hogy Rauha ilyen szavakat használt a
kislány közelében. Azt hitte, mindig ügyelt arra , hogy minél jobban
fogalmazzon, és a lehető legtöbb szlenget használja.
Alexi meglepődött, mikor tegnap reggel, a postaládájában, a
sok reklám, és néhány hivatalos levél mellett, egy vaskor borítékot talált. Az
árvaház volt a feladó. Sietve bontotta fel a levelet, ami Esteri össze papírját
tartalmazta. Végre. Erre várt már napok óta. És még egy papír, amit nem várt,
így meglepődött, mikor megtalálta. Ez is egy hivatalos irat volt. Csak annyit
írtak rá, hogy Esteri miket örökölt. Felsorolták a ház adatait, hány eurót,
illetve milyen tárgyakat örökölt. Végezetül a lap aljára odaírták, hogy amíg
Esteri tizennyolc éves lesz, addig ő rendelkezik a vagyonáról.
Alexi eddig úgy gondolta, Rauha nem tervezte meg eléggé a
lánya jövőjét, de mikor meglátta a ház adatait, és az Esterire hagyott
összeget, kellemesen csalódott. Legalább, már megvan a háza, azon már nem kell
gondolkodnia, mikor és hol vegyen neki házat. És az a bankban lapuló ezerötszáz
euró, ha rászámolja következő tizenhárom
évben felhalmozódó kamatot, és azt az összeget, amit minden hónapban rá fog
utalni, már egész jó összeg kerül majd Esteri birtokába, mikor az állam
szemében felnőtté válik.
Alexit gondolataiból Esteri magas hangja szakította ki.
- Alexi, ezt is magammal vihetem? – Kérdezte, és egy
plüssjátékot mutatott neki.
- Persze. Mondtam, hogy bármit magaddal hozhatsz. Amíg te
pakolsz, addig én körbenézek. – Mosolygott a lányára biztatóan. Mikor az
elszaladt, hogy összeszedje a cuccait, Alexi is útnak indult.
Rauha és Esteri házában voltak. Azért jöttek ide, mert
Esteri megkérte Alexit, hadd jöhessen el ide, elhozni a játékait. És, mert úgy
gondolta, jót tenne Esterinek, ha még egyszer járhatna itt. Ő is el akart
jönni, és nem csak a kislány miatt. Körül kart nézni, hogy tudja, hol és hogyan
élt a lánya. Titkon pedig remélte, hogy talál valamit, ami sokat elárul
Rauháról. Kíváncsi volt mindenre, ami vele kapcsolatos.
A kicsi nappaliból, átment a konyhába, onnan pedig az egyik
ajtón – a helyiségből három ajtó nyílt, az egyik a nappaliba, a másik egy
szobába, a harmadik pedig… nos, arról fogalma sem volt.
Alexi felkapcsolta a villanyt, és hunyorogni kezdett a hirtelen világosságtól. Amint megszokta szeme a fényt, a szemben lévő szekrényhez ment - a többiben turkálni nem akart, mert már így is szemétnek érezte magát, amiért bepillant mások magánéletébe - , és először a lemezeket vette szemügyre.
Talált ott Nirvanát, Guns N' Rosest, meg az összes többi klasszikus legfőbb műveit, de az újabb zenekaroktól - Mint például a Black Veil Brides vagy az Asking Alexandria - is talált albumokat. Nem nagyon lepődött meg, mikor időrendi sorrendbe rendezve találta meg a Children Of Bodom összes lemezét.
Az emléktárgyak között, leginkább apró keretekbe tett, Esteriről készült fényképeket, rajzokat, és kis szobrokat látott, olyasféléket, amiket ajándékba szokás adni. Ennyi delfinszobrot még nem látott egy helyen.
Csak három fiókot talált, amiből kettőbe bele is nézett. Csak kifizetett számlákat, és a szolgáltatóktól kapott leveleket talált. Semmi napló, vagy bármi személyes irat, amiből megtudhatná, milyen ember is volt Rauha.
Tiszta rejtély ez a nő, jutott eszébe.
Rauha folyton meglepetést okozott neki.
leginkább azonban az döbbentette meg, mikor Esterivel elmentek a temetésére.
Rajtuk, néhány orvoson, és ápolónőn, meg valakin, aki mindenkinek köszönt de senkivel sem beszélgetett a temetés után, és az árvaház igazgatónőjén kívül, senki nem volt ott. Jó, ha tizenöten lehettek. Abban az öt percben, amíg Esteri a temetés előtt üdvözölte azt a nőt, akinél szokott lakni amíg Rauha a kórházban volt, Alexi pedig az árvaház igazgatónőjével beszélgetett, megtudta, hogy Rauha sosem volt vallásos, a búcsúztató szövegét magának írta meg, előre megszervezte a temetését, és a temetkezési vállalkozó emberének adta oda a szöveget, hogy majd azt olvassa fel...
A koporsó, a fejfa, és maga a szertartás is, egyszerű volt. Az egész temetés, alig fél óra alatt véget ért. Nem sokat tudott meg Rauháról, csak annyit, hogy a családjától tizenhét évesen elköltözött, és utána koncert szervezőként dolgozott, majd, miután megszületett Esteri, a napja nagy részét vele töltötte, vagy dolgozott. Amíg leengedték a sírba a koporsót, valami lassú zene szólt, de Alexi nem tudott rendesen odafigyelni.
Amint a beszédmondó ember kimondta Esteri nevét, a kislány elsírta magát. Hiába próbálta megvigasztalni, a lány csak sírt, miközben meredten bámulta a koporsót.
A szertartás végén, miután a koszorúkat a sírra tették, mindenki a dolgára indult.
Csak ő és Esteri maradt még ott pár percre - egészen addig, míg néhány újságíró meg nem látta az autóját, és be nem jöttek utánuk - , majd Alexi kiterelgette a kislányt, és visszament, hogy elküldje azokat a barmokat a melegebbik éghajlatra.Szerencsére, viszonylag hamar megértették, hogy jól megveri őket, ha le merik fényképezni a sírt, vagy Esterit, így még a hangját sem kellett felemelnie...
Szeme a tőle jobbra, a sarokban álló dobozokra tévedt. Szintetizátorok dobozai. És mellette, egy állványon, egy kicsit régebbi Korg szintetizátor feküdt. Összesen hat hangszer volt a szobában.
Eléggé komolyan vette a zenélést, állapította meg Alexi. Még egyszer körbenézett, mielőtt kiment. Mindent vékony porréteg borított. A katonás rendből arra következtetett, hogy Rauha rendet rakott, mielőtt bement a kórházba, vagyis biztosan kezelésre ment, és biztosan arra számított, hogy visszajön még ide.
Alexi elhatározta, hogy fogad valakit, aki rendszeresen kitakarítja majd ezt a házat, hogy úgy adhassa oda Esterinek a kulcsot, hogy nem kell szégyenkeznie a kosz miatt, épp, mikor a kislány határozott léptekkel bejött Rauha szobájába. Alexi először azt hitte, hogy szólni akar, hogy végzett és indulhatnak, ezért is lepődött meg mikor a lány, az ágyat megkerülve, az éjjeliszekrényhez ment, kihúzta a fiókokat, és egy apró, rózsaszín kis táskába pakolta át tartalmukat. A különféle fényképalbumok gyorsan eltűntek a kis hátizsákban, amit Esteri egy ügyes mozdulattal bezárt, és a vállára vett.
- Kész vagy? - Kérdezte tőle Alexi, mire Esteri a vitrines szekrényre nézett, és megrázta a fejét:
- Nem. Még azokat a képeket is el szeretném vinni, de már nincs hely a hátizsákomban. - mondta vékony, szomorú hangon. Az arckifejezéséből ítélve, már a sírás határán állt.
- Nem baj. Akkor majd visszajövünk, és azokat is elvisszük. - Ment oda a kislányhoz, miközben arra gondolt, ha elsírja magát, nem is tud vele mit csinálni, azon kívül, hogy azt mondja neki, minden rendben lesz. Ezzel pedig nem sokra menne, ebben biztos volt.
- De nem fogják ezeket elvinni?- -Kérdezte a kislány félve, remegő hangon.
Basszus, tényleg mindjárt elsírja magát! - Gondolta Alexi rémülten. Jobb híján, leguggolt a kislány elé, a szemébe nézett, és ezt mondta:
- Ez a ház a tiéd, így csakis te vihetsz el innen bármit is. És csak akkor jövünk el ide, amikor csak akarsz - és remélte, Esteri ezt megérti.
- Akkor miért nem lakhatok itt?- Kérdezte, mire Alexi megdöbbent. Ennyire utálna nála lakni? Mit csinál rosszul? Valószínűleg mindent...
- Mert akkor nem tudnék vigyázni rád. - Nem, mintha Roope és Henkka nélkül tudnék vigyázni rád.
- Értem - sóhajtott Esteri, és körbe nézett, majd kijelentette, hogy indulhatnak.
Fél óra múlva, már Alexi házában voltak.
Esteri a neki berendezett - vagyis Alexi adott neki pár falmatricát és képet, és Esteri azt rakhatta ki, amelyiket csak akarta, és a bútorokat oda tették, ahová a kislány kérte - szobában volt, és valószínűleg épp a ruháit rendezgette, Alexi pedig a nappaliban ült, és a fekete - zöld ESP gitárját húrozta újra.
Mikor csengettek, úgy megijedt a csendbe hasító éles hangtól, hogy a gitárját, amit éppen akkor vett fel, hogy behangolja, a kanapéra ejtette. Egy halkan lemormolt, cifra káromkodás kíséretében a hangszert az állványra tette, és csak ezután ment ajtót nyitni.
Azt tervezte, hogy gyorsan elzavarja a látogatót, akárki is legyen az. Ám, mikor kinyitotta az ajtót, és meglátta Henkkát, tudta, hogy nem fogja elzavarni. Mér ha el is akarná, akkor sem tudná elküldeni, mert Esteri nem hagyná. A kislány jobban megkedvelte a saját apját, mint a basszusgitárost. Alexi ennek persze nem örült. De, ahogy Roope is javasolta, megpróbálta meglátni a dolgok jó oldalát. Legalább van, akit kedvel. Még mindig jobb, mintha mindenkit szívből gyűlölne.
- Szevasz - mondták egyszerre, miközben pacsiztak.
Alexi figyelmét nem kerülte el a vékony, fekete mappa, amit a férfi a kezében tartott.
Alexi befelé indult, Henkka becsukta az ajtót, és a házigazda elé ugrott. Eléggé fel volt villanyozva, legalábbis erről árulkodott izgatottan csillogó zöld szeme. Alexi tovább ment, Henkka pedig előtte lépkedett, háttal a menetiránynak.
- Ma kaptam meg Johann-tól a nyomozása eredményét. Még nem olvastam el, de címszavakban annyit mondott, hogy alig tudott Rauháról összegyűjteni bármi infót, de a gépébe bele tudott kicsit nézni. Azt mondta, hogy a Bodom oldalait nagyon gyakran nyitotta meg, volt, hogy napjában többször is, és a legtöbb kép a gépén Esteriről és rólad van. Kinyomtatta az előzményeket is és a képeket is - hadarta Henkka úgy, hogy alig lehetett érteni, amit mond. Átnyújtotta Alexinek a mappát. Alexi kikapta kezéből az iratköteget, felnyitotta, megállt, és a képeket vette a kezébe. Gyorsan végig pörgette az egészet, és kissé döbbenten vette észre, hogy Esteriről legalább négyszáz, róla legalább háromszáz kép volt. Szinte az összes, amit fellelhet róla az ember az interneten. Csak nem szerelmes volt?!
- Elég ijesztő arcot vágsz - jegyezte meg Henkka, mire Alexi rá nézett, egy "mi a franc van?" - arckifejezéssel. Válaszul a basszusgitáros elvigyorodott, és hátrébb lépett.
- Küszöb - mondta gyorsan Alexi, de a barátja nem jött rá elég gyorsan, így egy hatalmas csattanás kíséretében elterült a fényes parkettán. Így jár, aki nem hallgat rám, gondolta Alexi, miközben a papírokat a bal kezébe vette, és felsegítette a barátját.
- Remélem, nem sérültél meg - nézte a padlót aggódva.
- Nem lett semmi bajom, nyugi - szólalt meg Henkka.
- Nem neked beszéltem - vágta rá Alexi.
- Te barom - öklözte vállon zenésztársát Henkka, mire mindketten elnevették magukat.
Miután leültek, Alexi elolvasta azokat a lapokat, amiken a Rauháról összegyűjtött információk sorakoztak.
- Na? Megtudtál valami újat? - Kérdezte kíváncsian Henkka, mikor látta, hogy Alexi összerendezi a papírokat, amiket aztán visszacsúsztatott a fekete mappába. Csalódott volt. Azt hitte, hogy, ahogy Johann szokta, néhány nap alatt, előássa az illető egész élettörténetét, és kis túlzással, azt is megtudják, melyik nap merre járt. Ehelyett azonban, be kellett érnie annyival, hogy Rauha csakis Esterinek, a zenének, és a munkájának élt. Utóbbi kettő igencsak összefüggött. Lényegében, ennyit tudott meg az alig két és fél oldalas szövegből.
- Igen,. Koncertszervezőként dolgozott, huszonkét éves kora óta. Esteri születése után, már nem látták kocsmákban a lakása környékén, pedig azelőtt jópárszor megfordult ott, és az idézetek szerint, nem csak kólát ivott. Annyit említ még, hogy a házától pár kliométerre lévő hangszerboltba is sokat járt, ott vett hat Korg szintetizátort, meg egy rakás CD-t. Ennyi van csak benne, meg amiket a gépén talált . tette a mappát az üvegasztalra, és megjegyezte, hogy ki kell cseréltetnie a bútort, nehogy Esteri véletlenül megsérüljön, ha nekiszalad, vagy elesik, és pont az üveg részt fejeli meg.
- Értem. Akkor jól sejtettem, hol futhattatok össze, és hogy férkőzhetett a közeledbe - bólogatott Henkka, és a zsebeiben kezdett kotorászni.
- Azt mondtad, nem olvastál bele a papírokba. Akkor honnan veszed, hogy hol találkozhattunk? - Kérdezte Alexi, és elmosolyodott, mikor azt hitte, hogy most sarokba szorította a basszusgitárost.
- Végignéztem a képeket, és ezt találtam - vett elő sötétszürke farmere zsebéből egy négybe hajtott lapot, amit kinyitott, és az asztalra tett, úgy, hogy Alexi jól lássa a színes és igencsak pixeles képet.
- Majdnem hat éve készült, az egyik Espoo-i bulink után, egy rajongó fényképezte - Tette hozzá.
Alexi nem hitt a szemének. Henkka nem keveset vesződhetett azzal, hogy keressen egy képet, valamit, amiből kiindulhatnak, pedig a napja jelentős részét azzal töltötte, hogy Esterivel játszott. Erre most talál egy olyan fotót, amin kétségkívül Rauha és ő látható.
Henkka egy kibaszott zseni, állapította meg már sokadjára.
Közelebb hajolt, hogy jobban lássa a képet. Igen, egészen biztosan Rauhával van rajta. Felismerte a nőt a kislányára hasonló arcáról. Rauha a régi fotón mellette állt, és Alexi keze a nő hátán volt. Rauha egyszerű, fekete pólót viselt farmerral, vagyis nem volt kihívó, sőt, egészen visszafogottnak hatott, ha leszámítjuk vörös, hátközépig érő haját...
- Ez tényleg Rauha... - suttogta Alexi döbbenten, majd hangosabban folytatta:
- Köszi - , és eltette a képet.
- Nincs mit - dőlt hátra Henkka. - Nem tudom ,neked bármi is eszedbe jutott - e arról a bizonyos estéről, de nekem, mikor megláttam a képet arról a csajról... akarom mondani, Rauháról - javította ki magát, mikor meglátta Alexi dühös pillantását, végül is, megkérte őket, hogy ne annak a csajnak, vagy nőszemélynek szólítsák, hanem Rauhának, elvégre nem valami útszéli nőről van szó, hanem Esteri anyjáról - , felrémlett valami. Csak pár emlékfoszlány, és az sem megbízható, mert részegek voltunk... - Kezdett mentegetőzni a basszusgitáros, mire Alexi türelmetlenkedni kezdett:
- Jó, jó, de mi jutott eszedbe?!
- Az, hogy azért adtad meg a számod Rauhának, mert meg akartál venni tőle egy szintetizátort, és úgy volt, hogy Rauha felhív, ha otthon van, és el tud menni a cuccért – Magyarázta Henkka. Látszott rajta, hogy nem nagyon bízik az emlékeiben.
Persze, ő mindig is ilyen volt. Ivott, mert szeretett inni, és az alkohol felpörgette, de gyűlölte az emlékezetkiesést, és azt, hogy nem feltétlenül bízhat meg a memóriájában, ha a kérdéses időpontban részeg volt. Ezt a bizonytalanságot utálta a legjobban, és azt, hogy emiatt nem mindig tud segíteni a barátainak.
- Ó… - Alexi hirtelen csak ennyit tudott kinyögni.
Végül is, ennek van értelme… Mióta akart venni magának egy szintetizátort, hogy ne mindig Janne hangszerét kelljen kölcsönkérnie, ha játszani akart?! Már maga sem tudja pontosan. És mi egyébért adta volna meg a telefonszámát Rauhának, ha nem azért, hogy a nő felhívja?! Ha arról lett volna szó, hogy ő keresi Rauhát, akkor ő kérte volna el a számát és nem fordítva, ez egyértelmű. Igen, Henkka emlékezete, biztosan jó dolgot hozott elő.
- Mondasz valamit – bólintott, és éppen megköszönte volna a segítséget, amikor a csengő felvisított.
A két férfi felállt, és az ajtó felé mentek.
Alexi meglepődött, mikor kinyitotta a bejárati ajtót, és meglátta a Janne – Roope – Jaska hármast. Nem számított arra, hogy ők lesznek azok.
- Sziasztok – köszönt nekik meglepetten, és odébb állt, hogy zenésztársai bejöhessenek.
- Heló. Megjött a felmentő sereg – pacsizott Roope-al.
- Szeva. Jöttünk segíteni lefárasztani Esterit, mert azt hittük, már teljesen ki vagy készülve, de látom, felesleges volt annyira sietnünk – sétált be Janne. Miközben Alexi az öklét a billentyűs ökléhez érintette, szemét a plafonra emelte, és csak annyit kért Istentől, hogy Janne minél hamarabb fáradjon el, és ne beszéljen annyit, mint amennyit szokott, mert elfogyott a ragasztószalag.
- Janne csak viccel – lépett be Jaska. – A segítségre mindig szükség van. Amúgy, azt olvastam, hogy a gyereke, csak olyan tíz éves korukig pörögnek, aztán egy kicsit lenyugszanak, addig gyűjtögetik az energiát a későbbi hisztijeikhez, úgyhogy még pár év, kapunk pár hét pihenőt, aztán még rosszabb lesz, nyugi – viccelődött a dobos, mire Alexi elnevette magát.
- Annyira megnyugodtam, hogy az valami hihetetlen. De nem baj, a hisztikhez majd hozzászoktok, mert ha nem vagytok itt, akkor sem maradtok le róla, felveszem az egészet hangjegyzetbe, és akár többször is meghallgathatjátok – vigyorgott Alexi ördögien, miközben a nappaliba mentek, é kifosztották a sörkészletet, amit már egy ideje nem pótolt vissza, így próbált meg minél kevesebbet inni, ami eddig sikeres is volt. De ettől még mindig hidegzuhanyként érte minden reggel a látvány, mikor kinyitotta a hűtőt, és a sok sör meg ásványvíz helyett, sok üdítőt és kajaalapanyagot talált.
Már megivott másfél doboz sört – és így a mosoly az arcán állandósult - , mikor megjelent Esteri, és bejelentette, hogy végzett a pakolással.
- Ügyes vagy – dicsérte meg Alexi, ahogy megszokta, hogy hátha ezzel rá tudja nevelni a szorgalomra. A terve eddig jól haladt , a kislány már mindennek örömmel állt neki.
Alig pár perc múlva, már lecsúszott a harmadik doboz sör is, és Alexi már alig várta, hogy még egyet ihasson. A francba, eddig tartott ki… Hát, szép…
Mikor Roope látta rajta a sóvárgást, Henkkával kitalálták, hogy van egy új mese, amit még nem láttak, de meg akarják nézni, és végül, elvitték a kislányt a moziba. Alexi hálás volt, mert így legalább nem kellett a kislánynak látnia őt részegen, de szomorú is volt, mert mindig Roope veti fel, hogy menjenek el ide vagy oda és Esteri mindig elmegy vele. Vagyis, nekik vannak közös programjaik, amiket a kislány élvez, de az ő közelében, mikor csak ektten vannak, kicsit, mintha távolságot akarna tartani.
És, Roope-al sokkal jobban elvan, mint vele… Nem fordítva kéne ennek lennie?!
Mire ezt végiggondolta, már meg is itta a negyedik doboz sört is.
A franc essen bele mindenbe, gondolta, és kibontotta a következő áldozatot.
