Alexi idegesen nyomta meg a csengő gombját. Várt fél percet,
de nem érkezett válasz.
Rátenyerelt a fehér, négyzet alakú gombra. Már úgyis neki
akart támaszkodni valaminek. Bentről hallatszott az éles visítás.
- Mi van? - Hallatszott
az ajtó mögül Roope hangja. Aztán teljesen kinyitotta az ajtót, és meglátta
zenésztársát. Arcán csak meglepetést és örömöt lehetett látni, semmi egyebet.
- Szia. Gyere – Állt
el az útból.
- Heló. Köszi –
mentek át a kissé sötét és kicsi előszobából a világos, tágas nappaliba. Alexi,
amint belépett, meglátta Esterit. Ahogy a kislány is meglátta őt, felugrott az
alacsony, fenyőszínű dohányzóasztal mellől, és Alexihez ment.
Ahogy szokták, egy pillanatra megölelték egymást, majd
Esteri visszament a félig kiszínezett képhez.
Ez kapóra jött Alexinek, aki úgyis beszélni akart Roope-al.
- Figyelj, köszönöm,
hogy eddig vigyáztál rá – kezdett bele. Nem tudta, hogyan folytassa, így végül
azt mondta, ami eszébe jutott: - Szeretném most már magamhoz visszavinni Esterit,
mert már így is, többet tettél értem, mint amennyit kérhettem volna tőled… -
Magyarázta, miközben a krémszínű szőnyeget nézte. Nem mert a barátja szemébe
nézni. Utálta magát, amiért másra sózta
a lányát, hogy aztán úgy ihasson, mint egy huszonéves, kinek semmire sincs
gondja. Általában szeretett felelős lenni valamiért, és sohasem futamodott meg
semmi elől sem, de most mégis rácáfolt erre.
- Jól van, értem. –
Szakította félbe a gitáros. – Sose köszönd. Hasonló helyzetbe te is megtetted
volna ezt, tudom – Ment oda Esterihez. Alexi árnyként követte.
- Esteri, mit
csinálsz? – Kérdezte Roope kedvesen. Alexire nézett, a szemében biztatás volt.
Mintha csak azt mondta volna, „Te is kérdezz már valamit!”
- Színezek – vett fel
egy sötétkék ceruzát, és nekiállt az egyik virág szirmainak.
- Szeretnél
hazajönni? – Kérdezte Alexi. Jobb nem jutott eszébe. És persze, erre volt
pillanatnyilag a leginkább kíváncsi. Arra vágyott, hogy Esteri igennel
válaszoljon, és azonnal pakolni kezdjen.
Esteri hátra fordult, hogy rájuk nézhessen, és aggódó tekintetét Roope-ra szegezte.
- Mi lesz Roope-al? –
Kérdezett vissza. Arcán tömény aggodalom és félelem látszott. Aranyos, kerek
arcához és általábn vidám szemihez nem illettek ezek az érzések, Alexi szerint.
Elképesztően erős féltékenység mart belé. Féltékeny volt
Roope-ra, amiért Esteri jobban megszerette, mint őt. Amikor arról volt szó,
hazamegy, Esteri nem aggódott érte. De Roope-ért igen…
Végül rájött, miért van ez: Esteri már elveszítette az
anyját, és bizonyára Roope-t, akit már talán az apjaként szeret, nem akarja
otthagyni.
Lehet, hogy attól fél, ha magára hagyja, akkor vele is
történik valami, jött rá. Roope-ra nézve tudta, hogy mindketten ugyanarra
gondolnak.
- Figyelj, minden nap
találkozunk majd – ígérte a kislánynak Roope, mire az kikecmergett a székből,
és átölelte Roope-t. A férfi tanácstalanul nézett Alexire Esteri válla felett.
Alexi úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, aki, a társaival
ellentétben, nem kapott karácsonyi ajándékot.
Sohasem gondolta volna, hogy valaha is annyira fogja
bántani, hogy valamiből kimarad, mint most. A fél karját odaadta volna azért,
hogy most Roope helyében lehessen. Hogy Esteri őt szeresse úgy, ahogy Roopet.
Hogy őrá nézzen fel. Hogy őérte aggódjon…
De, ha túllépett az önsajnálaton és a féltékenységen, tudta,
hogy Roope rászolgált erre, ő pedig nem.
A kislány hátát nézve, ráébredt, hogy ha azt akarja, hogy ne
Roope legyen neki az első ember, hanem ő, akkor azét keményen meg kell
küzdenie. És korántsem lesz elég az, hogy megpróbál jó ember leni. Itt
cselekedni kell, de azonnal.
Roope elhúzódott a kislánytól és biztatóan rámosolygott Alexire. Tudta, mit jelent ez a gesztus: Roope bízik ebben, hogy fel tudja majd nevelni Esterit, hogy már sikerült leszoknia az ivásról.
Roope elhúzódott a kislánytól és biztatóan rámosolygott Alexire. Tudta, mit jelent ez a gesztus: Roope bízik ebben, hogy fel tudja majd nevelni Esterit, hogy már sikerült leszoknia az ivásról.
Legyen igazad, kívánta Alexi. Úgy érezte, hogy ő a Bodom
legrosszabb embere. Nem bírta a felelősségét, azt, hogy elvégezze a dolgát. Így
mások tették meg azt, amit neki kellett volna.
Legszívesebben felpofozta volna magát, amiért lerázta magáról a
felelősséget.
A dühtől ökölbe szorította a jobb kezét. Érezte, ahogy feketére
festett körmei kissé a tenyerébe vájnak.
– Alexi? – Nézett fel rá Esteri kérdőn. Észre sem vette, mikor állt elé
a kislány. Leguggolt elé, hogy kékeszöld szemük egy magasságban legyen, és
feltette a kérdést:
- Szeretnél
visszajönni hozzám? – Nézte a kislány világos arcát. Zavarodottságot látott
rajta. És a tagadhatatlan életörömöt, ami minden kisgyerek arcában ott van.
Esteri Roope-ra nézett, aki nem szólt semmit, csak elment kávét főzni. A
kislány csalódottan nézett utána. Alexi kis ideig nem értette, miért ment ki
Roope, de aztán ráébredt, hogy így akarja Esterit önálló döntésre sarkallni.
Gondolatban megjegyezte, hogy Roope sokkal jobb lenne apának, mint ő. A gitáros
legalább tud bánni a gyerekekkel, amiről, Alexi úgy gondolta, ő nem tudná olyan
jól irányítani a kölyköket, mint társa.
- Igen – válaszolta Esteri
némi fáziskéséssel.
Alexi akaratlanul is elmosolyodott. Tudta,m hogy a lánya
inkább maradna itt, mert Roope-t ismeri már valamennyire, de őt még nem. Ezért
is örült meg neki, mikor megtudta, hogy Esteri visszaköltözik hozzá. Őt
választotta, nem pedig Roope-t, vagyis benne jobban megbízik. És persze az sem
volt utolsó szempont, hogy tudta, ezentúl mindig hazavárja valaki.
A mosolya kiszélesedett, mikor végiggonodlta ezt.
A kislány szép arcán még mindig aggodalom ült, és hol
Alexire, hol az ajtóra nézett, amin keresztül Roope az imént távozott.
Alexi magához ölelte Esterit, aki egy szempillantásnyi ideig
csak megszeppenten állt, majd vékony karjait Alexi dereka köré fonta.
- Hoztam… üdítőt –
Jött be Roope három, fél literes palackot szorongatva.
A lány elhúzódott Alexitől, odaszaladt a másik férfihoz, kivett a kezéből egy üveget, és az egyik szoba felé iramodott. Roope és Alexi mosolyogva nézett utána.
- Nyugi, idővel
megszeret majd – ígérte Roope, mikor meglátta Alexi arcán a félelmet.
Alexi már vagy ezredszerre elcsodálkozott azon, hogy barátja
mennyire jól tud olvasni körülötte lévők arcából. Mintha a gondolataiban tenné.
- Biztosan. Köszi –
vette el a felé nyújtott üveget, és ránézett a sötét italra. Kóla? Ne már! A
sör sokkal jobban esett volna neki. Nyugi
van, a sört most jópár évre felejtsd el, mondta magának, és ivott pár
kortyot.
- Csak legyél kedves Esterivel, meg hagyd, hogy
önállósodjon, akkor nagyon hamar meg fog kedvelni. Egy idő után majd minden jön
magától, ne aggódj – tanácsolta Roope. Látszólag nem is figyelt arra, amit
barátja mondott az előbb.
- Jól van. Köszi
mindent – karolta át sután egy pillanatra Roope-t, aki elnevette magát:
- Ma ölelkezős
kedvedbe vagy?! – Nevetett hangosan.
- Ne kötekedj! – Lökte
meg Alexi játékosan. – Megyek, segítek összepakolni Esterinek – Indult el, hogy
megkeresse a kislányt. Alig egy perc alatt, meg is találta az egyik szobában. A
lány az ágy szélén ült, és a lábát lóbálta. A táskájába, amibe a cuccait
pakolta, az ágy mellett hevert a földön. Úgy tűnt, el sem kezdte a pakolást.
Alexi megijedt. Mi folyik itt?! Csak nem meggondolta magát?! Ha igen, mi lesz?!
- Mi a baj? –
Kérdezte, és leült a földre, a kislány elé.
- Biztos, hogy
Roope-al semmi rossz nem fog történni?! – Kérdezte aggódva, remegő hangon.
Alexi elszomorodott. Ezek szerint Esteri nem bízik benne eléggé. Bár, arról nem
lehet, hogy a kislány fél bárkit is elhagyni, mert retteg a következményektől.
Az anyja elvesztése rengeteg félelmet idézhetett elő benne. Ezek pedig, egy ideig még biztosan
befolyásolják a döntéseit…
- Biztos. De azt is
tudom, hogy minden nap találkozni fogtok. Nem lesz semmi baj, ne aggódj –
mosolygott a lányára aki egy kis ideig bizonytalanul méregette, majd leugrott
az ágyról, és a cuccait pillanatok alatt a táskájába dobálta.
Mikor végzett, kiszaladt, hogy még egyszer megkérdezze
Roope-tól, hogy nem-e baj, ha Alexihez költözik, és mikor a igtáros nemmel
válaszolt, visszaszaladt, hogy a táskáját vigye. Alexi már a kezébe tartotta a
könnyű, rózsaszín táskát, így Esteri visszament Roope – hoz, aki épp valami iartokat
rendezett. Búcsúzóul megölelték egymást, majd a lány már szaladt is kifelé.
- És még te mondod,
hogy ölelkezős kedvembe vagyok, mi?! – Kérdezte Alexi. Esteri már az autónál
állt, így sietnie kellett. A két férfi egymásra nézett.
- Csak kitartás –
Szólalt meg Roope fél perc hallgatás után.
- Köszi. Köszönök
mindent – Mondta Alexi hálásan.
- Jól van, ne
hálálkodj már, inkább menj, mert Esteri elindul gyalog – bökött állával a kocsi
mellett sétáló lányra.
- Oké, akkor délután
gyertek – indult az ajtó felé Alexi.
- Szia – mondták egyszerre,
majd Alexi a lányához ment. Valami hihetetlen, mennyire feldobta, hogy Esteri
végre visszaköltözik hozzá! Ez akkora erőt adott neki, hogy úgy érezte, bármit,
és bárkit le tud győzni. Még a saját démonait is. Mindent. Már cseppet sem
érdekelte, mit mondanak vagy tesznek a rosszakarói.
Megvolt a célja, és már
semmi sem állíthatta meg.
Arcán széles vigyorral megkerülte az autót, és beült a
vezető ülésbe. Egy gyors, ügyes mozdulattal a slusszkulcsot a helyére dugta, és
jobbra nézett ,hogy beszállt-e már Esteri. Meglepődött, mikor látta, hogy a lány
még mindig ott áll, ahol az előbb, és Roope házát nézte. Mintha vissza akarna
menni, Alexinek legalábbis ez jutott eszébe először. Egy pillanatig azt sem
tudta, mit tegyen, végül azonban úgy döntött, marad a természetes viselkedés
mellett: kinyitotta az ajtót, mire Esteri összerezzent, és rá nézett.
- Jössz? – Kérdezte,
és magában azért fohászkodott, hogy indulhassanak már el.
- Igen – bólintott a
kislány, és beült. Alexi becsukta az ajtót, és elvette a táskáját, amit a hátsó
ülésre tett.
Jó kedve elpárolgott. Már nem érezte úgy, hogy bármit le
tudna győzni. Visszaszállt a földre, és rájött, hogy mindenért keményen meg
kell küzdenie, és ez a küzdelem korántsem lesz egyszerű. De nem érdekelte. Azt
akarta, hogy Esterinek ő legyen a legfontosabb, és ezért bármit megtett volna. És
meg is fog, ebben biztos volt.
Oldalra, Esterire nézett. A kislány a mellettük elsuhanó
fákat és házakat nézte érdeklődve. Kicsi kezeit az ablaküvegre tette. Alexi
elmosolyodott. Mosolya csak szélesebb lett, mikor am kislány elunta a tájat, és
megkérte, hogy kapcsoljon be zenét. Egy Black Sabbath számot választott.
Jó az ízlése. Le sem tagadhatnám, hogy az én lányom, gondolta
Alexi. Nem, mintha le akarná tagadni, sőt! Büszke volt Esterire. Örült, hogy
van gyereke, aki számít rá, akiért felelősséggel tartozik, aki hazavárja majd. És az is örömmel töltötte el, hogy új életet
kezdhet. És, hogy van motiváció, ami arra ösztönzi, hogy hagyja el az alkoholt
és a dohányt. Hogy jobb ember lehessen.
És jobb is lesz, ezt már eldöntötte.
Valami azt sugallta, sikerülni fog neki minden…
Annyira szép, és megható lett! Szegény Esteri... nehéz dolga lehetett, ahogy a két másik szereplőnek ebben a hármasban. Nagyon szép munka!:)
VálaszTörlésSzia!
TörlésÖrülök, hogy tetszett!! :) :) Mindenkinek nehéz valami miatt, de igen, nekik a legnehezebb... :) Még egyszer köszönöm. :)
~peace foREVer
Beth
Hahi!
VálaszTörlésEz a fejezet lett a legszebb.. Szerintem szép volt, a sajátos módján:) Tetszett, ahogy leírtad Alexi érzéseit, és így már jobban megismerkedhetünk Roope-pal is, és a köztük lévő barátságra is több instrukciót kaptunk. Esteri reakciói is tetszenek, mint egy igazi kislány, megtalálható benne a gyermeki naivitás, és mégis van egy fele, ahol teljesen érett gondolkodású. Jó volt, sőt nagyon jó, remélem még sok ilyen jó fejezetet olvashatunk, mert ez kiemelkedően jó lett!:)
(U.i.: én a helyedben még egyszer átolvasnám ezt a részt, az elgépelések miatt. Nem szembetűnő, de azért ajánlatos kijavítani őket;) )
~C.C.
Hey!
TörlésMert ebbe éltem bele magam a leginkább :) Nagyon örülök, hogy tetszett, jól esett, amiket írtál! :)
Sajnos már nem sok fejezetet töltök fel, pillanatnyilag nincs is új Bodomos fanficem, még a jövő héten fel akarom tenni a befejező részt, és aztán nem tudom, mikor teszek fel újat... :/ De igyekszem minél előbb, és minél jobb fejezeteket hozni! :)
Rendben, átnézem. :)
Köszönöm a véleményedet! :) :)
~peace foREVer
Beth