2013. május 15., szerda

5. fejezet




 - Nem érdekel, hogy mi kell neked. Nem érdekel, hogy nincs pénzed. Ez a ház az enyém. Apám rám hagyta. Érted?! Az ENYÉM! - Ordítottam a bátyám, Daniel képébe. Hitetlenkedő arcot vágott. Nem is tudtam, miért kellett nekem annyira az a kibaszott ház. Egyszerűen csak nem akartam, hogy másé legyen, és főleg nem, hogy a bátyám, az én egyetlen bátyám legyőzzön, ellen szegüljön nekem. Az lesz, amit én mondok, és kész.

 - De hát a testvéred vagyok... - kezdett védekezni. Hátat fordítottam neki, készen arra, hogy bemenjek a házba, a házamba. Furcsa volt arra az épületre a sajátomként tekinteni. Tizenhét éves fejjel, még nem is fogtam fel, minek olyan fontos nekem az a rohadt ház...

 - Gyenge duma. - fordultam vissza. - És akkor is a testvérem voltál, maikor a drága jó apám itt csinálta a hülyeségeit, hisztizett, meg állandóan piszkált. Akkor hol a picsába voltál? Megmondom én neked. Sehol. Hát akkor a pénz se kelljen. És a ház sem. - Sziszegtem.

 - De tudod jól, hogy nem bírtam én sem, ahogy már te sem! - próbált érvelni. Ebben mondjuk rohadtul igaza volt. Őt még jobban bántotta az az ember, mint engem, és ezt egy percig sem tagadhatom. De erősnek kell lennem, nem szabad, hogy ő győzzön. Ezt a csatát most nekem kell megnyernem-gondoltam makacsul.

 - Igen, és ezért menekültél a csajodhoz, és aztán már fel sem vetted azt a kibaszott telefont, és azon a kibaszott utcán sem ismertél meg! És nem csak engem, a saját anyádat se! Szerinted, most őszintén, milyen munka ez?! - Ordítottam torkom szakadtából. Ennyire ideges, miatta, nem mostanában voltam.

 - Mert tudjuk, mi történt, és nem akarom, hogy ez megmérgezze a közös perceket. Érted? - Kérdezett vissza.

- Ó, ez is gyenge duma... Tudod, én értem ezt a gondolkodás módot, de azt már nem, hogy miféle közös percekről beszélsz. Na mindegy. A lényeg az, hogy túl drága az időm ahhoz, hogy rád pocsékoljam, úgyhogy most húzz innen, te szemét - mentem be a házamba. Utoljára Daniel döbbent, hitetlenkedő, és egyben csalódott képét láttam magam előtt...

Hirtelen felültem. Tiszta veríték voltam, a szívem vadul kalapált, és nem értettem, miért éppen a bátyámmal való utolsó találkozásom került elő.

 - Minden rendben van? - Kérdezte Alexi aggódva. Észre sem vettem, mikor ébredt fel.

 - Persze. Csak egy rossz álom volt. - Hazudtam. Persze, rossz álom volt, de nekem ez a legrosszabb álmom, ami már tizenkét, hihetetlenül hosszú éve kísért...

 - Jó, de nem emlékszel rá? - Faggatózott tovább. Most nem mindegy? Álmodtam valamit, felébredtem, és remélhetőleg hamarosan vissza is alszok. Mit kell ezen annyit problémázni?

 - Nem - Hazudtam. Most nem akarom neki itt kiadni magam, nem akarom, hogy pár napnyi ismeretség után, már mindent tudjon rólam, főleg, nem a bátyámról. Az egy dolog, hogy járkálunk, de ez nem jelenti azt, hogy itt most el kell sírnom az egész élettörténetemet.

 - Jó, próbálj meg visszaemlékezni rá, hátha segít, hogy beszélsz róla - Akaratoskodott tovább.

 - Nem emlékszek rá - vágtam rá a kelleténél egy kicsit gyorsabban. Igazából nem is akartam emlékezni rá. A pszichológusok is ezt akarták kihúzni belőlem, szerencsére sikeresen félre tudtam őket vezetni.

Senkinek, semmi köze ehhez, akárki is legyen az illető.

 - Biztos? - Nézett rám, vagy legalábbis a félhomályban úgy tűnt, hogy rám néz.

 - Biztos. De  pihenjünk, álmos vagyok - Javasoltam, és vissza löktem az ágyra, majd a fejemet a mellkasára tettem, és hallgattam szívdobogását, meg egyenletes szuszogását, ami lelassult, mikor Alexi elaludt.

Felderengett egy másik emlék, ami még tegnapról származott.

 - Szia - Léptem be Kristen-hez a kórterembe. Egyedül volt, és egy fehér ágyon feküdt, furcsa, dermedt pózban. Mintha, nem lenne ura a végtagjainak.

 - Mit akarsz? - Kérdezte Kristen dühösen. Nem erre a fogadtatásra számítottam. Azt hittem,  rögtön agyon fog verni, vagy valami ilyesmi.

 - Tudod, én nagyon sajnálom mai a kocsmában történt... - Kezdtem magyarázkodni.

 - Hát még én... Tudod, a te kis akciódnak, az lett az eredménye, hogy egy üvegasztalon kötöttem ki. Találd ki, mi lett. - Vágta a fejemhez. Nem akartam semmi rosszat. Bele sem akartam gondolkodni, hogy egy törékeny emberi lény és egy rohadt kemény üvegasztal találkozása mégis mi mindent eredményezhetett a testében... Remélem, nem maradandó...  Bár most nagyon annak tűnik...

 - Nem tudom. A gerinced sérült? - Tippeltem.

 - Talált. Méghozzá úgy, hogy soha többet nem tudok rendesen menni, már, ha meg tudok tanulni járni... - Lábadt könnybe a szeme, ahogy nekem is.

 - Figyelj, én nem akartam... - Kezdtem bele rekedtes hangon, de Kristen félbe szakított:

 - Nem érdekel, mit akartál, és mit nem. Tönkretetted az életemet, fogd már fel, te mocsok! - Kiabálta torka szakadtából.

 - Nem akartam! Bocsáss meg! - Kértem. Kristen megrázta a fejét:

 - Ilyenre nincs bocsánat. Elvetted tőlem a barátomat és az életemet. Erre nincsen jó szó, és elég bocsánatkérés. Legalább a pasimat visszaadhatnád. - Mondta már sokkal csendesebben, de ez rosszabb volt, mintha ordibált volna, mert az legalább azt jelképezné, hogy még nem nyugodott bele a dolgokba, és még küzd.

 - A látogatási idő lejárt, kérem, menjen ki - Jött be egy nővér. Még lett volna mondani valóm Kristennek, de inkább nem vitatkoztam, és kifelé indultam.

 - Tudom, hogy ez nem segít, de nagyon sajnálom, és bármikor felkereshetsz, ha valami van. És kitartás, erős vagy - Biztattam Kristent, mielőtt kimentem a folyosóra.
Az ajtóból még láttam, ahogy Kristen a "Megöllek!" szót tátogta, amit nem vett észre az infúziós tasakkal foglalkozó nővér.

Az ígérete eszembe juttatott egy másik emléket, ami tizenkét évvel ezelőttről származik.

 - Sajnálom, tényleg, részvétem - Mentem oda Barbara - hoz, Daniel feleségéhez a bátyám temetésén.

 - Kösz. - Hangzott a felelet.

 - Nagyon sajnálom. - Jelentettem ki, és tényleg így is volt.

 - Tudod, én a férjemet veszítettem el. Te a bátyádat. De azért én tényleg szerettem. 
És itt  ez a különbség. Mert te nem veszítetted el, mert nem szeretted. De aki szerette, az elveszítette.

 - De én is elveszítettem! - Próbáltam meg nem felemelni a hangom. Azért mégiscsak egy temetőben vagyunk.

 - Nem érdekel. Én többet vesztettem el Daniel halálával. Ezt jól vésd az eszedbe. Nem tudom, gondolkodtál-e már azon, hogy miért is halt meg Daniel. Mert annyi biztos, hogy nálad volt, te meg összevesztél vele, és utána lement a kocsmába, és leitta magát. Utána elindult feléd, és ott... Megölték - Lábadt Barbara szeme könnybe. Megöleltem volna, de ellökött magától.

 - Takarodj a közelemből! Gyilkos vagy! Megöllek! - Fordult el tőlem, hogy anyámmal beszéljen.

Már ketten vannak úgy, hogy megöllek. Hát, az igaz, annyi embernek ártottam már, hogy nem ártana, hogy valaki végre rendesen elverne, vagy valami ilyesmi..


Lassan elcsitultak a gondolataim, és elaludtam.

***
 - Ébresztő! - Hallottam Alexi hangját.

 - Alszok! - Morogtam a párnámba. Valami szisszent.

 - Jó, de már nem sokáig. Fel kell kelned. - Jelentette ki. - Na jó, így is, úgy is felkelsz két percen belül -

Mondta teljesen határozottan. Na, azt megnézem, ahogy felkelt.

 - Inkább két napon belül - Fordultam a másik oldalamra, és a takarót a fejemre húztam, hogy a fény ne bántsa a szemem.

 - Hol a stopper? - Kezdte kihúzkodni a fiókokat. Legyűrtem a kísértést, hogy végig nézzem, ahogy megkeresi a nem létező stopperemet. Egyre éberebb lettem, sajnos.

 - Na jó, itt nincs, de a telefonomon van - vigyorgott. Halk pittyenés jelezte, hogy elindította a stoppert, majd kiment. Hát, így fel fogok kelni. Húsz év múlva biztosan. Összegömbölyödtem, és lehunytam a szemem, hogy minél hamarabb visszaaludjak.

 - Na, ne aludj vissza - Nyomott valami hideget a karomhoz. Kicsit elhúzódtam, mert már megint majdnem felébredtem. De nem adom meg magam, annyi biztos. - Hoztam sört. Tudom, hogy kell.

 - Nem kell - Ellenkeztem.

 - Nézd, milyen jó illata van - Nyitotta ki a dobozt és dugta az orrom alá, mire egyből kinyílt a szemem.
Mint a drogosnak, amikor meglátja a port.

 - Kérem - Nyújtottam a sörért a kezem, mert Alexi, arcán gonosz vigyorral, odébb vitte az italt, olyan messze, hogy ki kelljen mennem az ágyból, ha el akartam érni. A rohadt életbe, miért kell ennyire ismernie? Miért volt itt sör? Nem baj, nem török meg, nehogy neki legyen igaza-hajtogattam magamban.

 - Akkor nem kell - durcáztam, és visszafeküdtem.

 - Dehogynem kell. - Jött közelebb Alexi.

 - Nem.

 - De.

 - Nem.

 - Dehogynem - Öntött a szám szélére egy keveset, amit azonnal le is nyaltam. Mint a drogos, aki már nagy tételben szívja a cuccát, és nem elég neki a kis kóstoló, villámsebességgel kiugrottam az ágyból, kikaptam Alexi kezéből az italt, és jó nagyot kortyoltam belőle.

 - Egy perc ötvennyolc másodperc - vigyorgott Alexi öntelten.

 - Rohadék - Vágtam a kukába az üres dobozt, és mentem felöltözni.

Pár perc alatt átbújtam egy kék farmerba és egy fekete pólóba, amihez egy fekete tornacipőt, és egy bőrkabátot vettem fel. Az ékszereket most kihagytam. Majd, a délutáni interjú előtt azokat is felveszem.

Egy fekete alapon fehér mintás baseball sapkát nyomtam a fejembe, hogy az emberek ne nagyon lássák a szememet, és már késznek is nyilvánítottam magam.

 - Mi legyen? - Kérdezte Alexi, aki az egyik történetemet bújta, amíg én készülődtem.

-  Menjünk kajálni, aztán lesz valamennyi időnk az interjú előtt - Mondtam, és az ajtó felé indultam.

 - Jó -  Követett Alexi.

 - Miért ilyen hülye Kristen? - Folytattam a tegnap félbe hagyott beszélgetésünket. Remélhetőleg Alexi most nem alszik be az elő kérdés után. Mentségére szóljon, tegnap hat órát próbáltunk, ami azért eléggé kimerítő.

 - Nem viseli jól, ha valami nem úgy megy, ahogy azt ő eltervezte. - Vonta meg a vállát.

Csendben behajtottam az ajtót, de nem zártam be, hiszem csak a szomszéd épületbe megyünk.

 - Aha. És mit tervezett? - Kíváncsiskodtam, csak, hogy tudtam, mennyire súlyos a helyzet.

-  Tudod, a szokásos... Pár év múlva esküvő, gyerekek, ház, kutya, meg mit tudom én. Te jobban tudod, nőből  vagy - Állapította meg.

-  Hát erről fogalmam sincs, én a valóságban élek, nem az álmok világában - Mosolyodtam el. Két álmom volt, hogy zenéljek, és az írásaimat egyszer könyv formájában tarthassam a kezemben. A zenélés összejött, az írást meg... Nem akarom reklámozni. Mindig is csak a baj volt belőle. Ennél több álom nekem nem is kellett.

 - Jól teszed. - Bólintott egyet, és a földet kezdte el bámulni. - És mi van vele? - Kérdezte egy kicsit halkan, és a szeme sarkából rám pillantott.

 - A gerince sérült meg, úgy, hogy nem biztos, hogy tud majd még járni. - Mondtam egy kicsit rekedtes hangon. A hideg is kirázott, mikor tudatosult bennem, hogy ez miattam van, hogy valaki miattam sérült meg...

 - Értem. Akkor ezt mostantól jegeljük, jó?

 - Miért? - Kérdeztem vissza. Ezt tényleg nem értettem.

 - Mert én nem akarok róla beszélni, és gondolom, neked sem éppen valami kellemes téma. - Jelentette ki.

 - Az igaz. - Bólintottam, és már meg is érkeztünk a szomszédos kis kávézóhoz, ahová már jó néhány éve járok reggelizni, na jó, igazából szinte minden étkezést itt bonyolítok le, mert főzni, azt egyáltalán nem tudok.

***

Nem telt el fél óra, mikor már végeztünk, és visszafelé mentünk, mert a telefonomat is otthon hagytam, és a telefonom nélkül én sehová sem megyek.


Hamar elkészültem. A készülődés tulajdonképpen annyiból állt, hogy felvettem a fekete, szalag helyett láncos kalapomat, a jobb csuklómra egy vörös kendőt kötöttem, a gitáros és a keresztmedálos láncomat a nyakamba akasztottam, az éjjeliszekrényről lekaptam a telefonomat, és már kész is voltam. Valami hiányzott. A koponyás pecsétgyűrűm.

 - Te, nem láttad  gyűrűmet? – Kérdeztem meg a gitárommal játszadozó Alexit.

 - Nem. Letetted a szekrényedre – Húzta végig a mutatóujját a legalsó húron, mire a gitárból egy hajmeresztő csikorgás jött elő. – Szerinted melyik a rosszabb? – Húzta végig az ujját az összes húron, egyesével. – Kéne egy kis nyikorgás valamelyik számba. Hogy változatos legyen – magyarázta, értetlenkedő arcomat látva.

 - Az, amikor a két legalsó húrt nyikorogtatod – válaszoltam, mire Alexi kipróbálta, mennyire jól hangzik. Hiába tapasztottam a fülemre a kezem, még így is hallottam.

  - Mehetünk? – Nézett fel.

 - Ja, amint meglesz az a vacak – kezdtem ideges lenni. Másnak csak egy gyűrű, de nekem az egyik kedvencem, arról nem is beszélve, hogy abban van benne három szem olyan nyugtató, mai nélkül nem nagyon bírom az embereket. Mert persze szeretem az embereket, csak az újságírókat, meg a hülye kérdéseiket nem. Egy interjú előtt pedig, ha beszedek fél szemet, eléggé felpörgök, és megnyílok. Meg persze, be is kómálok tőle, de az már csak ajándék. Legalább ki tudom majd aludni magam.

 - Na én megkeresem, és indulhatunk is – Jelentettem ki.

 - Segítek – Tettem a gitáromat az ágyra, majd felállt, és benézett az ágy alá, a fiókokba, amíg én a ruháim között kutakodtam.

Az az igazság, hogy tegnap egy kicsivel többet ittam a kelleténél, de csak annyira, hogy teljesen jó kedvem legyen, mindent fel akarjak állítani, egész éjjel tudjak írni, és ne emlékezzek, hogy mit hová is tettem.

Arra lettem figyelmes, hogy Alexi már minden egyes füzetemet kipakolta, és a pengetőket nézegeti.

Végül a füzetek is és a többi tárgy is visszakerült a helyére.

 - Biztos, hogy az éjjeliszekrényre tettem?-  Tettem fel a kérdést jó húsz perces keresés után.

 - Asszem oda tetted. De aztán mindent elpakoltál valamerre, mondván, jönnek az ufók, és mindent elvisznek – Próbált nem nevetni.

 - Ajaj, akkor a konyhát is fel kell túrnunk – Emlékeztem vissza arra az esetre, mikor az összes füzetemet a mosogatóba tettem.

-  Előbb még hadd nézzem meg ezeket – nézett rám nagy szemekkel Alexi, és fejével a szobában lévő tizenöt gitár felé bökött.

 - Jó, legyen gyereknap – Adtam meg magam, mikor rájöttem, hogy addig nem hagy békén, míg meg nem nézheti az összes gitárt.

Mint egy kisgyerek, ugrott fel és bontotta ki a gitárokat Alexi.

Nem is figyeltem rá, ismét kihúztam az összes fiókot, és folytattam a kutatást.

 - Ez volt az első? – Hallottam Alexi döbbent hangját a hátam mögül.

Hátrafordultam és láttam, hogy a jobb kezében az első gitárom, egy vörös, akusztikus darab áll, míg a bal kezében egy papírt szorongat. – Ja. Még Marktól kaptam, olyan tizennégy lehettem. – Fordultam vissza.

 - De ezt nézd! – Dugta az orrom elé a papírt.

„EZ VOLT AZ ELSŐ” – Állt a papírlapon.

Első mi? Vicc? Támadás? – Gondoltam, mikor Alexi elém tette a gyűrűmet, amit örömmel fel is vettem, de csak azután, miután bevettem fél gyógyszert.

 - Hol volt? – Érdeklődtem.

 - Itt – Nyújtotta felém az első gitárom tokját, amiben egy adag drog, néhány négyrét hajtott papír, pár pengető, és akkor ezek szerint, a gyűrűm volt.

 - De mi ez? – Szegezte a nekem a kérdést Alexi.

 - Fogalmam sincs – Rántottam meg a vállam. – Húsz perc múlva kezdünk, igyekezzünk – Tereltem a szót.

 - De valami tipp? – Erősködött.

 - Menjünk autóval – Próbáltam elviccelni a dolgokat, hogy ne kelljen mutatnom, mennyire megrémített ez az egész.

-  Jó. Ezeket este majd visszatesszük – Mutattam a gitárokra, felálltam, és pár perc győzködés után, már mentünk is a rádióhoz.

A Mercedesemmel mentünk, és úgy tíz perc alatt oda is értünk a rádió épületéhez. Egész úton csendben voltunk. Alexi nem szólt, mert összevesztünk, én nem szóltam, mert nem akartam itt békülős jelenetet rendezni. Persze Alexi vezetett, az ő pörgős stílusában, mert én sajnos nem vagyok ismeretes ilyen helyeken.

A bandám, a foREVer, még csak garázsbanda szinten van. Igazából, ahhoz képest, hogy heti négy próbánk van, igen kevés helyre hívnak minket. Ha hívnak, akkor is, csak pár rockot szerető ismerősünk szülinapján jelenünk meg, mint meglepetés banda. De még ez is jobb, mint a semmi. Espoo elég nagy, és a rockerek is eléggé szép számban vannak errefelé, úgyhogy, majdcsak alakulnak a dolgok…

Jonathan a legalább négy szintes erődítmény előtt állt, és már csak ránk várt.

 - Na végre. Tíz perc múlva jöttök. A középpontban minden bizonnyal Victoria lesz, úgyhogy a foREVer is itt van. Ne mondjatok el túl sokat, csak annyit, amennyi tényleg nagyon fontos. Oké? – Nézett ránk a szokásos „megöllek-ha-nem” tekintettel. Ezzel azért eléggé jó hatást gyakorolt a bandára. Vagy legalábbis rendre tudta bírni a srácokat.

foREVer

 - Na, mi újság? – Jött oda Shadow, míg Mark Janne-val beszélgetett.

 - Semmi. – Vontam meg a vállam. – Ezt -  vettem elő a papírt, amit a gitártokban találtunk – szerinted ki írhatta? – Mutattam a feliratot Shadownak, aki egy ideig kérdőn nézte a betűket.

EZ VOLT AZ ELSŐ

 - Fogalmam sincs. Mi történt? Hol volt ez? – Lobogtatta meg az üzenetet.

 - Az első gitárom tokjában, az eltűnt koponyás gyűrűm mellett – Vázoltam a helyzetet.

 - Hm. Hát, ez érdekes. Első mi? – Tette fel ugyanazt a kérdést, mait már én is ezerszer feltettem magamnak.

 - Fogalmam sincs. Lehet, hogy… - kezdtem volna egy új elmélet felállításába, de Jonathan félbeszakított:

 - Srácok, indulás – Intett az ajtó felé. – Fél perc és kezdünk.

Felsóhajtottam, és elindultam befelé a többiek után. Mark kérdőn nézett rám, mikor észrevette Shad kezében a papírt, és arcán az aggodalmas kifejezést. Egy apró fejmozdulattal jeleztem, hogy majd elmagyarázom.

Amint beértünk abba a szobába, ahol az interjú lesz, lecövekeltem. David, a basszerunk, már megint nincs itt. Felvont szemöldökkel néztem Shadow-ra, a körbenéztem, és ismét vissza rá. Shad megrántotta a vállát. Ez a jó abban, ha az embernek már évek óta ugyanaz az az ember a legjobb barátja. Nem kellenek szavak, hogy megértesd magad.

 Leültettek egy hosszú kanapéra, és mindegyikünk kezébe egy fejhallgatót nyomtak. A helyiségben elképesztően meleg volt, és túlságosan tömény volt valaki parfümje. Biztosan csaj lesz az, aki készíti az interjút, és be akar minket kábítani, hogy össze-vissza beszéljünk.

A fejhallgatót a fejemre tettem, még szerencsére semmi sem szólt benne.

Jót mulattam Mark-on, aki csak forgatta a kezében a fejhallgatót. Alexi a kanapé túlsó végében foglalt helyet, engem Shadow mellé ültettek, szerencsére. Vagyis inkább szerencsétlenségre. Már előre látom, hogy az egészet végigdumáljuk majd.

Bejött egy húszas, festett szőke plázaszökevény, tetőtől talpig neonrózsaszínben. Még a hideg is kirázott. Ez fog minket kérdezgetni? Hol a rejtett kamera?

A csaj leült, és felénk, pontosan Alexi felé fordult, és előre hajolt, hogy rózsaszín topjából kilógó fekete melltartó pántját, meg magát a ruhadarabot is jól lehessen látni. Fúj. Ez eléggé gyenge egy módszer.

Gyilkos pillantást vetettem rá, majd levettem a fejhallgatót, kinyitottam az ablakot, és visszaültem Shad mellé, majd, mivel már viszketett a tüdőm, előkapartam az Avenged Sevenfold – os cigis dobozomat, és rágyújtottam.

 - Nem zavar? – Kérdeztem a harmadik slukk után, mikor a csaj grimaszolva rám nézett.

 - Nem. Fejhallgatókat fel – vezényelt. Felvettük a fejhallgatókat, és még egyet szívtam a cigimből.

 - A híres Children Of Bodom-ot köszönthetjük ma – kezdte a csaj, meglepetésemre elég normális hangon. Legalább nem sipákolt. – A sokakkat foglalkoztató kérdés, hogy tulajdonképpen miért éppen Victoria Darkness-t vették be ideiglenes gitárosnak? A napokban felröppent a hír, hogy Victoria intim kapcsolatot folytat a zenekar fejével, Alexi Laiho-val.

Nagy szemekkel néztem a lányra, aki egy elégedett vigyort küldött felém.

 - Mi igaz ebből, Victoria? – Nézett rám a szeme sarkából. Még mindig Alexi előtt pózolgatott. Mindjárt felküldöm műholdnak.

 - Semmi. Az igaz, hogy néha délután összefutunk – mondtam, mert tényleg elég sokan láthattak minket együtt az utcán, - de akkor is, csak gitározunk, ezt bárki tanúsíthatja – néztem segélykérőn Shadowra.

 - Igen. Tegnap például pont nekem tanították meg a Kissing The Shadows-t gitáron.

 - Értem. Egy másik pletyka szerint anyagi megfontolásból zenélsz mindenféle bandában, bármilyen hangszeren. Ebből mi igaz?

 - Annyi, hogy van egy saját bandám, mait szeretnénk sikeressé tenni, és kell az induló tőke. Ezért tényleg elmegyek zenélni, de a Bodom az egyik nagy kedvencem, és ez nagyon fontos szempont volt. És nem bármilyen hangszeren zenélek.

 - Milyen hangszeren játszol?

 - Gitáron leginkább, de tudok zongorázni, és dobolni is – vágtam rá.

 - Értem. Itt van Darkness másik bandája is, a foREVer. Mit tudhatunk erről? – Nézett Mark felé, és normálisan felült. Végre. Még egy percig itt teszi magát, és tényleg megrugdalom.

 - Két éve, egy nyári délutánon Shadow-val és Dakness-el alakítottuk a bandát. Metalt játszunk, a heavy metaltól a black metalig mindenféle stílusban. Még nem vagyunk nagy banda, de már felvettük az első demókat, amiket a napokban elküldtünk pár kiadónak. – Felelte Mark készségesen.

 - Hát akkor sok sikert – mondta a csaj, de nem volt szívből  jövő a kívánság.

 - Kösz – Válaszoltuk egyszerre Shad-dal és Mark-al.

 - Ki milyen posztot tölt be? Hárman elég nehéz lehet normális rockzenét játszani.

 - Shadow dobol és vokálozik, Darkness a ritmusgitáros, David a basszusgitárosunk, én pedig szólózok és énekelek – magyarázta Mark.

 - Értem. És hogy keveredett össze ez a két banda? – nézett a csaj a papírjára.

Elégett a cigim, így elővettem egy másikat, és az előző halványan parázsló végével meggyújtottam.

 - A menedzserünk, Jonathan mondta, hogy keressük fel Aaron-t, Vic menedzserét, és Aaron ajánlotta Victoriát, akit meghallgattunk, és tetszett, amit hallottunk – Mnodta mosolyogva Henkka.

 - Az jó – Jött a semleges válasz. Már kezdi unni. Az jó, mert én is. Az órára néztem. Még csak tíz perc telt el.

 - Fél órás lesz – súgta Shad, mire a kelleténél hangosabban fújtam ki a füstöt.

Előkerült még két szál cigi, ami körbe járt. Az a nőszemély, mikor Alexi felé nyújtott egy szálat, örömmel vette el. Ahhoz képest, hogy fintorgott, mikor rágyújtottam, eléggé hamar elszívta azt a szálat.

 - A hallgatók szeretnék jobban megismerni Victoriát. Mondanátok róla valamit?

 - Őrült – Jelentete ki Jaska.

 - Eléggé – Bólintott rá Janne.

 - Nagyon – Bólintott rá Shad.

-  Annál is jobban – kontrázott Alexi.

 - Nem vagyok! – Tagadtam.

 - Na jó, tényleg nem vagy az. – Egyezett bele Shadow egy gonosz félmosollyal.

 - Na jó, mindenki mondjon három jelzőt Victoria-ra. Alexi, kezdd te – Hajolt előre ismét, mire levettem a fejhallgatót, csendesen oda lépkedtem a nőhöz, és a székét a számítógépe felé fordítottam, hogy ne mutogassa már magát.

 - Hm. Ez jó kérdés. Talán… Nyugodt, vidám, elgondolkodó.

 - Túl nyugodt, gitár mániás, antialkoholista – Sorolta Mark. Az utolsó szónál elvigyorodott. Tudta jól, hogy ez nem éppen illik rám. – Na jó, bulikban alkoholista. – Javította ki magát.

 - Szeret dobolni. Néha fel lehet idegesíteni. De csendet tud tartani, úgy fél másodpercig – Véleményezett Jaska.

 Nem is tudom, barátok előtt mikor voltam utoljára ideges.

  - Túl nyugodt, nem alkoholista, írás mániás – Mondta el Shad.  – Én nem eléggé öntörvényű – tette hozzá.

 - Ja, szeret dalszövegeket írni. – Tette hozzá Mark, hogy kimentsen a magyarázkodás kötelessége alól.

 - Jó. Reméljük, hogy minél előbb találkozunk – villantott egy fültől fülig érő mosolyt Alexire, mire egyre jobban felidegesített. – Sok sikert, mindenhez. Köszönjük, hogy itt voltatok – vigyorgott tovább. Vajon négy fog nélkül is ilyen szép lenne a mosolya?

 - A Children Of Bodom-ot, és Victoria bandáját, a foREVer-t hallhatták. És most következik egy örök klasszikus, a Sweet Child O’ Mine – Konferálta fel a zenét, az egyik kedvenc zenémet.



Levettük a fejhallgatókat, és a kanapéra dobáltuk, és már mentünk is ki. A csaj jött utánunk.

Az ajtó előtt megálltunk, a nőszemély elkérte Aaron számát, és Alexihez fordult:

 - Örülök, hogy megismerhettelek – Lépett Alexi felé, karjait ölelésre készen kissé felemelve, de Alexi csak kezet fogott vele, mondott egy „Én is. Hello.”-  t, és elindultunk, a próbaterembe.

 - Basszus, tíz perce próbálnotok kéne – Állapította meg Jonathan.

 - Hát igen, öregem. Kedzesz kiöregedni a szakmából. – Vigyorgott Janne.

Jonathan autójába Shad, Mark, Alexi, Janne, és Aaron ült, míg hozzám Jonathan, Henkka, és Jaska ült be, így nem tudtuk megbeszélni a történteket Shadow-val. Nem baj, majd próba után. Már úgyis rég mentünk el sétálni, amiből aztán így is, úgy is kocsmázás lesz.

 - Jó voltál, Vic. De mi volt az a székforgatós jelenet? – Nézett rám. Az utat fixíroztam, hogy ne kelljen a szemébe néznem, mert úgy nem tudok hazudni. Igaz, így sem.

 - Tényleg járnak, Vic pedig féltékeny. – Köpött be Jaska.

 - Jó, elismerem. De erről csend a rajongók előtt, amíg le nem jár a szerződésem. Egyszerűen csak nem akartam, hogy az a leány ott illegesse magát, ennyi az egész. – Mondtam őszintén.

 - 

3 megjegyzés:

  1. Szia, bocsi, de csak ideértem :)
    Mozgalmas rész, ezek az emlékezések, kíváncsi vagyok miért jöttek most elő a bátyjáról, a Kristenes pedig nagyon durva, de hát ő volt a hülye, abszolút nem Victoria hibája volt. De azért arra is kíváncsi lennék, hogy Alexi azért mi miatt zárhatta le olyan gyorsan a beszélgetést róla, mintha lenne még ott valami amit nem tudunk...
    Az interjú vicces volt ahogy előjött a féltékenység :) tetszett. Az üzenet nagyon kíváncsivá tett, hogy senkinek ötlete sincs mi lehet, kíváncsian várom a folytatást, nagyon jó volt a rész!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hey! :)

      Majd minden kiderül, ígérem :) Vannak ott még dolgok, hidd el :)
      Muszáj volt valami vidámabb dolgot is bele írnom, és ez pont jól jött, mert a fejezet elején majdnem úgy viselkedtek egymással mint két idegen :) Köszi, örülök hogy tetszett :) Lesznek majd még ott ötletelések, majd meglátod :) Oké, igyekszek majd vele :) Köszönöm :)

      ~peace foREVer

      Beth

      Törlés
  2. Szia!
    Nagyon tetszik a történeted, meg az is, ahogy írsz!!
    Vagyis az egész tök jó!! :D
    Várom a folytatást!! ;)

    VálaszTörlés

Légy szíves, kulturáltan fogalmazd meg a véleményed. Az építő kritikát nagyon szépen megköszönöm. :)