5. fejezet / 1.

 - Nem érdekel, hogy mi kell neked. Nem érdekel, hogy nincs pénzed. Ez a ház az enyém. Apám rám hagyta. Érted?! Az ENYÉM! - Ordítottam a bátyám, Daniel képébe. Hitetlenkedő arcot vágott. Nem is tudtam, miért kellett nekem annyira az a kibaszott ház. Egyszerűen csak nem akartam, hogy másé legyen, és főleg nem, hogy a bátyám, az én egyetlen bátyám legyőzzön, ellen szegüljön nekem. Az lesz, amit én mondok, és kész.

 - De hát a testvéred vagyok... - kezdett védekezni. Hátat fordítottam neki, készen arra, hogy bemenjek a házba, a házamba. Furcsa volt arra az épületre a sajátomként tekinteni. Tizenhét éves fejjel, még nem is fogtam fel, minek olyan fontos nekem az a rohadt ház...

 - Gyenge duma. - fordultam vissza. - És akkor is a testvérem voltál, maikor a drága jó apám itt csinálta a hülyeségeit, hisztizett, meg állandóan piszkált. Akkor hol a picsába voltál? Megmondom én neked. Sehol. Hát akkor a pénz se kelljen. És a ház sem. - Sziszegtem.

 - De tudod jól, hogy nem bírtam én sem, ahogy már te sem! - próbált érvelni. Ebben mondjuk rohadtul igaza volt. Őt még jobban bántotta az az ember, mint engem, és ezt egy percig sem tagadhatom. De erősnek kell lennem, nem szabad, hogy ő győzzön. Ezt a csatát most nekem kell megnyernem-gondoltam makacsul.

 - Igen, és ezért menekültél a csajodhoz, és aztán már fel sem vetted azt a kibaszott telefont, és azon a kibaszott utcán sem ismertél meg! És nem csak engem, a saját anyádat se! Szerinted, most őszintén, milyen munka ez?! - Ordítottam torkom szakadtából. Ennyire ideges, miatta, nem mostanában voltam.

 - Mert tudjuk, mi történt, és nem akarom, hogy ez megmérgezze a közös perceket. Érted? - Kérdezett vissza.


 - Ó, ez is gyenge duma... Tudod, én értem ezt a gondolkodás módot, de azt már nem, hogy miféle közös percekről beszélsz. Na mindegy. A lényeg az, hogy túl drága az időm ahhoz, hogy rád pocsékoljam, úgyhogy most húzz innen, te szemét - mentem be a házamba. Utoljára Daniel döbbent, hitetlenkedő, és egyben csalódott képét láttam magam előtt...

Hirtelen felültem. Tiszta veríték voltam, a szívem vadul kalapált, és nem értettem, miért éppen a bátyámmal való utolsó találkozásom került elő.

 - Minden rendben van? - Kérdezte Alexi aggódva. Észre sem vettem, mikor ébredt fel.

 - Persze. Csak egy rossz álom volt. - Hazudtam. Persze, rossz álom volt, de nekem ez a legrosszabb álmom, ami már tizenkét, hihetetlenül hosszú éve kísért...

 - Jó, de nem emlékszel rá? - Faggatózott tovább. Most nem mindegy? Álmodtam valamit, felébredtem, és remélhetőleg hamarosan vissza is alszok. Mit kell ezen annyit problémázni?

 - Nem - Hazudtam. Most nem akarom neki itt kiadni magam, nem akarom, hogy pár napnyi ismeretség után, már mindent tudjon rólam, főleg, nem a bátyámról. Az egy dolog, hogy járkálunk, de ez nem jelenti azt, hogy itt most el kell sírnom az egész élettörténetemet.

 - Jó, próbálj meg visszaemlékezni rá, hátha segít, hogy beszélsz róla - Akaratoskodott tovább.

 - Nem emlékszek rá - vágtam rá a kelleténél egy kicsit gyorsabban. Igazából nem is akartam emlékezni rá. A pszichológusok is ezt akarták kihúzni belőlem, szerencsére sikeresen félre tudtam őket vezetni. Senkinek, semmi köze ehhez, akárki is legyen az illető.

 - Biztos? - Nézett rám, vagy legalábbis a félhomályban úgy tűnt, hogy rám néz.

 - Biztos. De  pihenjünk, álmos vagyok - Javasoltam, és vissza löktem az ágyra, majd a fejemet a mellkasára tettem, és hallgattam szívdobogását, meg egyenletes szuszogását, ami lelassult, mikor Alexi elaludt.

Felderengett egy másik emlék, ami még tegnapról származott.

 - Szia - Léptem be Kristen-hez a kórterembe. Egyedül volt, és egy fehér ágyon feküdt, furcsa, dermedt pózban. Mintha, nem lenne ura a végtagjainak.

 - Mit akarsz? - Kérdezte Kristen dühösen. Nem erre a fogadtatásra számítottam. Azt hittem,  rögtön agyon fog verni, vagy valami ilyesmi.

 - Tudod, én nagyon sajnálom mai a kocsmában történt... - Kezdtem magyarázkodni.

 - Hát még én... Tudod, a te kis akciódnak, az lett az eredménye, hogy egy üvegasztalon kötöttem ki. Találd ki, mi lett. - Vágta a fejemhez. Nem akartam semmi rosszat. Bele sem akartam gondolkodni, hogy egy törékeny emberi lény és egy rohadt kemény üvegasztal találkozása mégis mi mindent eredményezhetett a testében... Remélem, nem maradandó...  Bár most nagyon annak tűnik...

 - Nem tudom. A gerinced sérült? - Tippeltem.

 - Talált. Méghozzá úgy, hogy soha többet nem tudok rendesen menni, már, ha meg tudok tanulni járni... - Lábadt könnybe a szeme, ahogy nekem is.

 - Figyelj, én nem akartam... - Kezdtem bele rekedtes hangon, de Kristen félbe szakított:

 - Nem érdekel, mit akartál, és mit nem. Tönkretetted az életemet, fogd már fel, te mocsok! - Kiabálta torka szakadtából.

 - Nem akartam! Bocsáss meg! - Kértem. Kristen megrázta a fejét:

 - Ilyenre nincs bocsánat. Elvetted tőlem a barátomat és az életemet. Erre nincsen jó szó, és elég bocsánatkérés. Legalább a pasimat visszaadhatnád. - Mondta már sokkal csendesebben, de ez rosszabb volt, mintha ordibált volna, mert az legalább azt jelképezné, hogy még nem nyugodott bele a dolgokba, és még küzd.

 - A látogatási idő lejárt, kérem, menjen ki - Jött be egy nővér. Még lett volna mondani valóm Kristennek, de inkább nem vitatkoztam, és kifelé indultam.

 - Tudom, hogy ez nem segít, de nagyon sajnálom, és bármikor felkereshetsz, ha valami van. És kitartás, erős vagy - Biztattam Kristent, mielőtt kimentem a folyosóra.

Az ajtóból még láttam, ahogy Kristen a "Megöllek!" szót tátogta, amit nem vett észre az infúziós tasakkal foglalkozó nővér.

Az ígérete eszembe juttatott egy másik emléket, ami tizenkét évvel ezelőttről származik.

 - Sajnálom, tényleg, részvétem - Mentem oda Barbara - hoz, Daniel feleségéhez a bátyám temetésén.

 - Kösz. - Hangzott a felelet.

 - Nagyon sajnálom. - Jelentettem ki, és tényleg így is volt.

 - Tudod, én a férjemet veszítettem e. Te a bátyádat. De azért én tényleg szerettem. És itt  ez a különbség. Mert te nem veszítetted el, mert nem szeretted. De aki szerette, az elveszítette.

 - De én is elveszítettem! - Próbáltam meg nem felemelni a hangom. Azért mégiscsak egy temetőben vagyunk.

 - Nem érdekel. Én többet vesztettem el Daniel halálával. Ezt jól vésd az eszedbe. Nem tudom, gondolkodtál-e már azon, hogy miért is halt meg Daniel. Mert annyi biztos, hogy nálad volt, te meg összevesztél vele, és utána lement a kocsmába, és leitta magát. Utána elindult feléd, és ott... Megölték - Lábadt Barbara szeme könnybe. Megöleltem volna, de ellökött magától.

 - Takarodj a közelemből! Gyilkos vagy! Megöllek! - Fordult el tőlem, hogy anyámmal beszéljen.

Már ketten vannak úgy, hogy megöllek. Hát, az igaz, annyi embernek ártottam már, hogy nem ártana, hogy valaki végre rendesen elverne, vagy valami ilyesmi..

Lassan elcsitultak a gondolataim, és elaludtam.




 - Ébresztő! - Hallottam Alexi hangját.

 - Alszok! - Morogtam a párnámba. Valami szisszent.

 - Jó, de már nem sokáig. Fel kell kelned. - Jelentette ki. - Na jó, így is, úgy is felkelsz két percen belül - Mondta teljesen határozottan. Na, azt megnézem, ahogy felkelt.

 - Inkább két napon belül - Fordultam a másik oldalamra, és a takarót a fejemre húztam, hogy a fény ne bántsa a szemem.

 - Hol a stopper? - Kezdte kihúzkodni a fiókokat. Legyűrtem a kísértést, hogy végig nézzem, ahogy megkeresi a nem létező stopperemet. Egyre éberebb lettem, sajnos.

 - Na jó, itt nincs, de a telefonomon van - vigyorgott. Halk pittyenés jelezte, hogy elindította a stoppert, majd kiment. Hát, így fel fogok kelni. Húsz év múlva biztosan. Összegömbölyödtem, és lehunytam a szemem, hogy minél hamarabb visszaaludjak.

 - Na, ne aludj vissza - Nyomott valami hideget a karomhoz. Kicsit elhúzódtam, mert már megint majdnem felébredtem. De nem adom meg magam, annyi biztos. - Hoztam sört. Tudom, hogy kell.

 - Nem kell - Ellenkeztem.

 - Nézd, milyen jó illata van - Nyitotta ki a dobozt és dugta az orrom alá, mire egyből kinyílt a szemem. Mint a drogosnak, amikor meglátja a port.

 - Kérem - Nyújtottam a sörért a kezem, mert Alexi, arcán gonosz vigyorral, odébb vitte az italt, olyan messze, hogy ki kelljen mennem az ágyból, ha el akartam érni. A rohadt életbe, miért kell ennyire ismernie? Miért volt itt sör? Nem baj, nem török meg, nehogy neki legyen igaza-hajtogattam magamban.

 - Akkor nem kell - durcáztam, és visszafeküdtem.

 - Dehogynem kell. - Jött közelebb Alexi.

 - Nem.

 - De.

 - Nem.

 - Dehogynem - Öntött a szám szélére egy keveset, amit azonnal le is nyaltam. Mint a drogos, aki már nagy tételben szívja a cuccát, és nem elég neki a kis kóstoló, villámsebességgel kiugrottam az ágyból, kikaptam Alexi kezéből az italt, és jó nagyot kortyoltam belőle.

 - Egy perc ötvennyolc másodperc - vigyorgott Alexi öntelten.

 - Rohadék - Vágtam a kukába az üres dobozt, és mentem felöltözni.

Pár perc alatt átbújtam egy kék farmerba és egy fekete pólóba, amihez egy fekete tornacipőt, és egy bőrkabátot vettem fel. Az ékszereket most kihagytam. Majd, a délutáni interjú előtt azokat is felveszem. Egy fekete alapon fehér mintás baseball sapkát nyomtam a fejembe, hogy az emberek ne nagyon lássák a szememet, és már késznek is nyilvánítottam magam.

 - Mi legyen? - Kérdezte Alexi, aki az egyik történetemet bújta, amíg én készülődtem.

-  Menjünk kajálni, aztán lesz valamennyi időnk az interjú előtt - Mondtam, és az ajtó felé indultam.

 - Jó.-  Követett Alexi.

 - Miért ilyen hülye Kristen? - Folytattam a tegnap félbe hagyott beszélgetésünket. Remélhetőleg Alexi most nem alszik be az elő kérdés után. Mentségére szóljon, tegnap hat órát próbáltunk, ami azért eléggé kimerítő.

 - Nem viseli jól, ha valami nem úgy megy, ahogy azt ő eltervezte. - Vonta meg a vállát.

Csendben behajtottam az ajtót, de nem zártam be, hiszem csak a szomszéd épületbe megyünk.

 - Aha. És mit tervezett? - Kíváncsiskodtam, csak, hogy tudtam, mennyire súlyos a helyzet.

-  Tudod, a szokásos... Pár év múlva esküvő, gyerekek, ház, kutya, meg mit tudom én. Te jobban tudod, nőből  vagy - Állapította meg.

-  Hát erről fogalmam sincs, én a valóságban élek, nem az álmok világában - Mosolyodtam el. Két álmom volt, hogy zenéljek, és az írásaimat egyszer könyv formájában tarthassam a kezemben. A zenélés összejött, az írást meg... Nem akarom reklámozni. Mindig is csak a baj volt belőle. Ennél több álom nekem nem is kellett.

 - Jól teszed. - Bólintott egyet, és a földet kezdte el bámulni. - És mi van vele? - Kérdezte egy kicsit halkan, és a szeme sarkából rám pillantott.

 - A gerince sérült meg, úgy, hogy nem biztos, hogy tud majd még járni. - Mondtam egy kicsit rekedtes hangon. A hideg is kirázott, mikor tudatosult bennem, hogy ez miattam van, hogy valaki miattam sérült meg...

 - Értem. Akkor ezt mostantól jegeljük, jó?

 - Miért? - Kérdeztem vissza. Ezt tényleg nem értettem.

 - Mert én nem akarok róla beszélni, és gondolom, neked sem éppen valami kellemes téma. - Jelentette ki.

 - Az igaz. - Bólintottam, és már meg is érkeztünk a szomszédos kis kávézóhoz, ahová már jó néhány éve járok reggelizni, na jó, igazából szinte minden étkezést itt bonyolítok le, mert főzni, azt egyáltalán nem tudok.




Nem telt el fél óra, mikor már végeztünk, és visszafelé mentünk, mert a telefonomat is otthon hagytam, és a telefonom nélkül én sehová sem megyek.