Köszönet

Elsősorban szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki akár csak egy sort is elolvasott tőlem. Ti éltettek. :)

És az a sok ember, aki végig kiállt mellettem, és elviselt.

Mark Schneider
Ha akkor nem ígérteted meg velem, hogy akármi is lesz, folytatom az írást, akkor most biztosan nem írnék. Sokat tanultam Tőled, és köszönöm hogy ismerhettelek.

Monroe Shadow
Felnézek Rád. Tőled tanultam meg, mi az igaz barátság, és mi a küzdelem. Hogy sosem kell feladni. Mindig mellettem voltál, mikor kellett, és bátorítottál. Akármilyen szar is írtam, azt mondtad rá, hogy jó, és a bátorításod mindig jól esett. Köszönök mindent. :)

Black Death
Talán fél éve, hogy minden nap hallgatod a nyavalygásomat, és kiállsz mellettem akármi is van. Ezt köszönöm, és azt, hogy mindig bátorítasz. :)

Szedres Kedves
Köszönöm, hogy könyörtelenül rávilágítasz a hibáimra, és hogy mindig adsz tanácsot. :)

Hella Hammerstein
Köszönöm, hogy végig olvastad az írásomat, és hogy mindig meghallgattad, hogy milyen tökéletes a Children Of Bodom. És legfőképp azt köszönöm, hogy mindig egyet értettél velem (nem mintha lett volna más választásod... :P )

És persze köszönök mindent azoknak, akik nem hittek bennem. Nélkülük nem lennék ilyen kitartó. :)

Köszönöm, hogy olvastatok! :) Imádlak Titeket! :D

Legyetek rosszak!

Beth

Epilógus

Csendben állt, a fejfát nézte.
VICTORIA JAMINE DARKNESS, ÉLT 31 ÉVET
Csak ennyi állt a kis, díszes táblán, amit a kereszt alakú, fényesre lakkozott fára csavaroztak. Csak egy név, és egy életkor... Meg pár virág, ami a földhalmot fedte. A legtöbb fehér, vörös, és rózsaszín. A rózsaszín biztosan nem tetszik neki, ebben biztos volt. Ha valami rózsaszínt választott, azt is csak viccből választotta...
Még mindig nem hitte el.
Újra és újra felrémlett az az emlék-az egyik, fájó, legrosszabb emléke-, de képtelen volt elhinni.
Hisz olyan fiatal volt! Tervezték, és várták a jövőt. Sosem beszéltek a halálról, mert mindketten azt hitték, hogy addig még évtizedek vannak hátra. Pedig, a halál valójában mindig, mindenhol ott van, és vár.
Vár, méghozzá arra a pillanatra, mikor az ember egyáltalán nem számít rá...

*
A kórház folyosóján álltam, a szívem a torkomban dobogott, részben a félelemtől, részben pedig a több emeletnyi futva lépcsőzéstől.
Shadow hívott, és csak annyit mondott, hogy sürgősen be kell mennem a kórházba, mert nagy baj van. A hangja túl rekedt volt, mintha sírt volna. A rossz előérzetem csak nőtt, míg ide jöttem.
-Mi van?-Kérdeztem Marktól. Shadow a bátyjához bújt, aki védelmezőn átölelte, míg Shad a könnyeit próbálta meg visszafojtani.
Éreztem, hogy Victoriával van valami. Talán felidegesítette az a ribanc, és valami történt vele, vagy a babával?
-Victoria balesetezett. A benzinkúton volt, mikor az az idióta belé hajtott...-Akadt el Mark.
-És most hol van? Jól van?-Kérdeztem mogorván. Nem is törődtem azzal, hogy mindketten teljesen ki vannak akadva, hogy teeejsen idegesek, félnek, meg még ki tudja, mit éreznek? A mogorvasággal próbáltam meg leplezni a félelmemet. Tudtam, hogy Victoria nincs jól. Ha az a ribanc belé hajtott, akkor azt biztosan nem öt kilométer per órával tette...
-Odabent-bökött Mark állával a kórterem felé, amit elsötétítettek. Kérdés nélkül tudtam, hogy mi folyik odabent, hogy éppen küzdenek Victoria és a baba életéért...
Bólintottam, és az ajtóra szegeztem a tekintetemet.
Nem bírtam látni, ahogy a barátjukért, a fogadott testvérükért izgulnak. Ahogy azt sem, hogy Shad arcán a fájdalom, és a bűntudat keveredett. Tudtam, hogy magát hibáztatja a baleset miatt. De én vagyok a hibás, nem Ő. El kellett volna kísérnem. Egy percre sem lett volna szabad magára hagynom.
De mégis magára hagytam, és tessék...
Tudtam, hogy vigyáznom kellett volna rá, de mégsem tettem. Hagytam magam lerázni egy kis hülyeséggel. Miért nem ért rá később?
A kórterem ajtaja kinyílt. Egy fiatal nővér jött ki a folyosóra, és szomorúan nézett végig rajtunk.
Csak ezt ne. Csak rossz hírt ne, könyörgöm...
-Ki a vőlegénye?-Nézett rám. Mintha nem tudná...
-Én-vágtam rá remegő hangon.
-Sajnálom. A baba elment...-Eresztett meg egy sajnálkozó pillantást, és elment valamerre.
Képtelen voltam elhinni.
Csak ismételgettem magamban a szavakat, hátha attól jobb lesz bármi is. Csak annyit akartam, hogy Victoria ide jöjjön, és azt mondja, hogy minden rendben lesz. Neki elhinném. Neki bármit elhinnék.
Nem tudom, hogy két perc, vagy két óra telt el, de végül minden orvos és nővér, aki bent volt, kijöttek, és különféle folyosókon indultak a dolgukra.
Az egyik orvos odajött hozzám, és egy pillanatra reménykedni kezdtem. Reméltem, hogy sikerült megmenteniük, és most hagyják pihenni.
Ám az orvos, egy negyvenes férfi, kinyitotta a száját, és ezzel az összes reményt és boldogságot elvette tőlem.
-A menyasszonya meghalt. Fogadja őszinte részvétemet-jelentette ki szenvtelen hangon. Fellángolt bennem a düh. Az orvosnak nevezett akárki nem tett meg mindent. És most meg ide mer jönni, hogy elmondjon egy betanult sablonszöveget? Ez lenne az orvostudomány?
Éreztem, hogy mindenki engem néz. Mintha csak azt várnák, mikor kezdek dühöngeni, és kell beadniuk egy hatalmas adag nyugtatót. De nem dühöngeni akartam. Csak ölni. Barbarát, az egyik gyilkost, és az orvosnak nevezett bohócot és a tettestársait. Akik felelősek Victoria haláláért.
De nem tudtam ölni. Még beszélni sem bírtam. A sokk megbénított.
-Bemehetek hozzá?-Kérdeztem remegő hangon. Már csak Victoria mellett akartam lenni.
-Persze-bólintott az orvos, és betessékelt abba az elátkozott szobába, ahol Victoria meghalt...
Egy fehér lepellel takarták le. Az a barom mindvégig ott volt. Nem engedte meg, hogy utoljára megnézhessem Victoria arcát. Csak a kezét foghattam meg. A bőre még meleg volt, de már nem annyira, mint szokott. Az összes ujja eltört...
*
Az emlékből közeledő léptek zaja zökkentett ki. Csak most vettem észre, hogy időközben besötétedett. A temetés délután volt. Hány órája állhatok itt?
A közeli lámpa fényében két hosszú hajú, fekete ruhás alakot láttam meg. A mozgásukról felismertem őket. Shadow és Mark.
-Szia-köszöntek egyszerre.
-Heló-köszöntem vissza a sírt fixírozva.-Tudunk valamit arról a ribancról?-Kérdeztem hosszú szünet után.. A gyilkosság után Barbarát elvitték valami hivatalos agyturkászhoz, aki azt hazudta, hogy az a ribanc nem tudja, mit csinált. Na persze... Hogy nem tudja, mikor évekig erre készült?! De ezt hiába mondtuk, azt a férget felmentették, mondván hogy beteg, és elküldték egy szanatóriumba.
De még nem is büntették meg. Meg sem sérült, csak pár zúzódása lett... És most minden bizonnyal abban a szanatóriumban üldögél, és felettébb örül annak, hogy megölte Victoriát...
Hát, ennyit ér az ember. Megölik, és nem is veszik figyelembe, hogy milyen élete volt, kinek hiányzik, mit veszített... Csak mondanak valami hülyeséget, kibújnak a felelősség alól, és szabadjára engedik a gyilkost. Rohadtul nem érdekli őket, mi volt, mi van, vagy mi lesz, vagy hogy mekkorának kéne lennie a büntetésnek-nekik csak az számít, hogy a papírjukba beleírhassák, hogy lezárták az ügyet, és felvegyék a pénzt. Színház az egész igazságszolgáltatás, amiben az nyer, akinek több pénze van. Pénz beszél, a köcsög meg megússza.
-Helsinki keleti részében van a szanatórium, és minden nap lehet látogatni-sorolta Mark remegő hangon, a sírt nézve. Végre valami, amiből elindulhatunk. Shadowval és Markkal úgy terveztük, hogy elmegyünk, és meglátogatjuk azt a rohadékot. Na persze nem azért megyünk be hozzá, hogy megkérdezzük, hogy van, hanem azért, hogy tönkretegyük a napját, és remélhetőleg az életét is.
Tönkretegyük az életét,ahogy ő is tönkretette a miénket.
Mélyen reméltem, hogy élete végéig kísérteni fogja az, amit Victoriával tett, ahogy engem is kísért, hogy akkor nem mentem vele. Ha akkor ott lettem volna, akkor most otthon lennénk, és a nevekről értekeznénk... És ami még nagyon bánt, az az, hogy Shadow magát hibáztatja a történtek miatt. Teljesen feleslegesen, és ok nélkül.
Ránéztem Victoria fogadott testvéreire. Folyt a könnyük, de nem hisztiztek. Tartották magukat, de még így is látszott rajtuk, hogy Shad magát hibáztatja, míg Mark úgy gondolja, hogy Shad semmiben sem hibás. Markkal értettem egyet. Közelebb léptem hozzájuk.
-Shadow, nem a te hibád. Senki sem tudhatta, hogy ez lesz. Főleg, Te nem-tettem a karjára a kezem, de ez sem nyugtatta meg, így folytattam: -és Victoria sem szeretné, hogy magad hibáztasd. Nem Te vagy a hibás, ezt Te is tudod. Ezért egyedül az a dög a hibás.
-Igaza van. És most, mennünk kéne, nem?-Kérdezte Mark. Ő is látta, hogy Shadow cseppet sincs jól, és bizonyára Ő is tudta, hogy ha Shad már nem látja a sírt, akkor nem lesz ennyire szarul, mert akkor nem tudatosul benne minden másodpercben, mi történt...-Holnap korán kell kelnünk, hogy időben odaérjünk ahhoz az idiótához, hogy minél tovább tudjuk piszkálni-magyarázta, mikor Shds értetlenkedve nézett rá.
Mint az elmúlt nyolc napban, most is csak Mark tudott hatni Shadowra. Bár Marknak is rosszul esett Victoria halála, példát mutat a húgának, azzal, hogy nem hagyja megtörni magát. Ritka az ilyen ember, de szerencsére akad még...
Olyan ez a testvérpár, mint két részeg ember: bár mindketten az összeesés, vagyis az összeomlás szélén állnak, támogatják egymást, és így talpon maradnak. Sőt, még jutnak is tovább, még akkor is, ha lassan...
-Jól van. Menjünk-sóhajtotta Shadow.
Még néztük pár percig a fejfát, majd nehéz szívvel elindultunk.
 A gyéren megvilágított utcán mentünk vissza, a forgalmas utcára. Olyan érzésem volt, mintha Victoria végig ott lett volna mellettem.
Jó ideig mentünk csendben, aztán Shadow megszólalt:
-Tudom, hallani sem akarsz róla, de arra gondoltunk, hogy írunk Victoriának egy számot, meg felvesszük azokat a számokat, amiket ő írt, és rá jellemzőek, és kiadjuk egy CDn, hogy mások is emlékezhessenek rá, és hogy mi is rendesen elbúcsúzzunk tőle-sorolta sietve, mintha attól félt volna, hogy nem hallgatom végig.
Valójában én is gondoltam már erre, de még nem nagyon gondolkodtam ezen, viszont az a dal, amit Victoriának szánok, már félig kész van a fejemben.
-Ez jó ötlet-ismertem be.-Majd még beszélünk róla-álltunk meg az egyik útkereszteződésnél.-Hát, majd holnap hétre ott leszek nálatok. Minden jót-öleltem át egy pillanatra Shadowot, és fogtam kezet Markkal. Victoria halála óta, mindig rendesen elköszönünk egymástól. Bár sosem mondtuk ki, mindhárman tudjuk, hogy azért tesszük ezt, mert elkezdtünk félni a halál gyorsaságától, és attól, hogy nem tudunk majd rendesen elbúcsízni egymástól.
-Neked is. Szia-mondták egyszerre.
-Sziasztok-fordítottam nekik hátat, és Victoria háza felé vettem az irányt. A zakóm zsebében ott volt a CD, amit Shadowval és markkal állítottunk össze. Vissza akartam vinni Victoria házába a lemezt, amin azok a zenék voltak, amiket a temetésen játszottak.
A Guns N' Roses Estranged-e szólt, mikor odahozták Victoria koporsóját, amikor pedig engedték le a sírba, az Avenged Sevenfoldtól a So Far Away, a Three Days Grace-től a Time Of Dying, és Marktól a Swanheart szóló része ment. Azért ezeket választottuk, mert egy részeg estén Vic megemlítette, hogy ha meghal, akkor ezeket a zenéket kéri a temetésére, mert ezek a kedvencei, a szóló meg különösen. Ahogy mondta, abban van benne a legtöbb érzés, és csak Mark tudja igazán jól eljátszani, igazán átérezni.
Mintha megérezte volna, hogy meg fog halni...
Ahogy lassan sétáltam az utcán, észrevettem, hogy sokan sajnálkozva, és kíváncsian néznek.
Hát persze.az újságok még aznap lehozták Victoria halálát, hol máshol, mint a címlapon... Így másnapra már mindenki tudta, mi történt. Ami nagyon zavart, az az volt, hogy sokan jöttek oda úgy részvétet nyilvánítani, hogy életében csak szidták Victoriát, és, hogy volt, hogy megállítottak az utcán, és elkezdték mondani, hogy náluk jobban senki sem sajnálja Victoriát... Mekkora hülyeség ez... Ahogy az is hülyeség, hogy a jelenlétemben senki nem mer beszélni a halálról. Mire jó ez? Semmire.
A lépteimet megszaporáztam, így pár perc alatt elértem úti célomat.
Nehéz szívvel nyitottam be. A torkon összeszorult, mikor beléptem. Letettem az asztalra azt a bizonyos CD-t.
Mintha kést forgatnának bennem. Minden Victoriára, és az együtt töltött boldog időkre emlékeztetett. Még a falaknak is Victoria illata volt.
Bementem a hálószobába, és a gitárt, amit legutoljára megpengetett, a fekete Warbeast-et, visszatettem a tokjába, és a fal mellé, az állványra tettem.
Csak pár percet maradtam a házban, többet nem bírtam ki. A régi, szép emlékeket juttatta eszembe minden. Olyan volt, mintha minden, ami ott volt, azért lett volna ott, hogy arra emlékeztessen, voltak idők, amikor teljesen boldog voltam, és Victoria itt volt.
Mintha Victoria bármelyik pillanatban bejönne...
Mikor ráébredtem, hogy már sosem fog bejönni, és rám nevetni, elegem lett az életből.
Még egyszer megnéztem a nappalit, majd bezártam a lakást, es hazafelé vettem az irányt.
Amíg a házam felé tartottam, eszembe jutott a Shadownak tett ígéretem, miszerint megpróbálom folytatni az életemet. DE MI ÉRTELME? Tettem fel magamnak a kérdést, amit azonnal meg is válaszoltam:
Victoria is ezt szeretné, ahogy mások is. És vannak olyanok, akiknek segít az, amit játszunk, legalábbis sokan azt mondják, a mi zenénk segítette át őket a mélyponton. Miattuk érdemes tovább csinálni. Mindig van, amiért érdemes folytatni. Mindig.
Csak most jöttem rá, hogy egyáltalán nem féleh a haláltól. Ha meghalok, találkozhatok Vele, az pedig csodás lenne, mert már semmi sem állhatna a boldogság útjába.
Az élet egy kemény játék, amiben mindenképp veszítesz, de legalább meg kell próbálni újrakezdeni. Ha legalább megpróbáltad, akkor már nem vesztesként távozol az életből.
Mély levegőt vettem, mielőtt bementem a házamba.
Túl üresek voltak a szobák Victoria nélkül.
Whiskyt és cigarettát vettem elő, hogy enyhítsem a fájdalmat és a hiányérzetet. Legalábbis ezt mondtam magamnak. De tudtam, hogy amíg az alkoholmámor és a nikotin felszültség oldó hatása tart, addig még egész elfogadható lesz minden, de miután elmúlik a hatásuk, sokkal rosszabbak lesznek a dolgok.
De nem érdekel, mi lesz. Csak a pillanat számít. A jövővel majd később foglalkozom.

VÉGE

A zenék

25. fejezet

"Két hónappal azután, hogy megtudtuk, gyerekünk lesz, már a negyedik hónap végén jártam. Az esküvőig már csak két nap volt hátra, de még nem volt minden teljesen kész.
Leültem az ágyra, kezemben a legújabb, az ultrahangon kapott képpel. Elővettem a baba albumát, melyen még csak a Laiho név állt. Kinyitottam, hogy beleragasszam az újabb képet, de a mozdulat közepén megálltam. A lábamra a nyitott albumból egy félbe hajtott papírlap esett. Egy üzenet.
Remegő kézzel vettem a kezembe a lapot, és kinyitottam... Nem hittem a szememnek. Ilyen nincs!
-Ő már nem fog megszületni-olvastam remegő hangon.
-Mi?!-Ejtette le a füzetemet Alexi. Fölém hajolt, hogy elolvassa a szöveget.
-Ezt nem hiszem el! Rohadt ribanc!-Dühöngött. Felugrott, és elővette a kocsikulcsot.-Megyek. Először a rendőrségre, aztán meg ehhez a némberhez.-Jelentette ki az idegességtől és a dühtől remegve. Még sosem láttam ilyen dühösnek.
-Nem. Te mész szépen rendezni a ruhád meg azt a beszéd fazont. Egy óra múlva itt találkozunk.-Alexi rémületét látva, hozzátettem: -Shadow majd elkísér.
Elővettem a telefonomat és írtam egy "HEY. ELJÖSSZ VELEM BARBARÁHOZ? ALEXI EL AKAR JÖNNI, DE DOLGA VAN" SMSt Shadownak. Fél perc múlva, már meg is érkezett a válasz: "PERSZE. TÍZ PERC ÉS OTT IS VAGYOK."
Miután megmutattam az üzenetet Alexinek, készülődni kezdtem.
A Mercedesem kulcsait a szebembe süllyesztettem, és tornacipőt vettem fel. A hosszú oldalláncaimat levettem, mert nem volt kedvem hozzá. A sminket most is kihagytam, hogy mostanában mindig.
Alexi aggódva figyelt.
-Nyugodj már meg-csókoltam meg.-Nem fgo történni semmi. Csak megyek, váltok vele pár szót, aztán már lépek is. Csak pár perc, és kész. De te mégis tiszta ideg vagy-állapítottam meg mosolyogva, de legbelül már én is tiszta ideg voltam. De ezt inkább eltitkoltam. Megdörzsöltem Alexi hátát, de még ettől sem nyugodt meg.
Csengettek.
Még egyszer megöleltem Alexit.
-Csak nyugi. Szervezd meg azt a dumálós csávót, meg amit felveszel, és utána találkozunk. Amint végzel, találkozni fogunk. Nem lesz semmi baj, ne aggódj-suttogtam, és szájon pusziltam. Még mindig feszült volt.-Szeretlek. Nemsokára találkozunk.
-Jó. De vigyázz magadra is, és a picire is-tette a kezét a szokottnál egy kicst már nagyobb hasamra.-Szereltek-csókolt meg.-Siess-nyomott még egy puszit a számra.
Rámosolyogtam, és az ajtó felé indultam. Mosollyal az arcomon intettem, mielőtt magam mögött hagytam a lakásunkat.
-Hey-köszöntött Shadow.-Mi újság?-Nézte az arcomat, amiből már évek óta könnyedén tudott olvasni. Tudtam, hogy látja rajtam a félelmet és az aggodalmat.
Végre, elmondhatom valakinek.
-Hey. A baba albumában találtam egy újabb üzenetet-indultam a life felé. Az utíbbi időben már egyáltalán nem lépcsőztem.-Annyi állt benne, hogy ő már nem fog megszületni-megcsuklott a hangom.-De ennek semmi értelme. Meg fog születni-bizonygattam, leginkább magamnak. Ahogy távolodtam Alexitől úgy lettem egyre idegesebb.
Eszembe jutott, hogy talán vissza kellene mennem a lakásunkba, de aztán rájöttem, hogy van, amit meg kell tennünk, akármennyire is irtózunk tőle. Nekem ezt kell tennem.
-Ez egy idióta-állapította meg Shad. Bólogattam.
Kinyitottam a Mercedest, és beültem az anyósülésre, mert Shad jelezte, hogy szeretne vezetni.
-De nem érdekel, mit pofázik. Nem is tudom, mit foglalkozom vele. Holnapután lesz az esküvőm-mosolyogtam boldogan.-Már alig várom, hogy meglásson Alexi abban a kék ruhában. Kíváncsi vagyok, milyen képet vág majd-utaltam a menyasszonyi öltözékemre, ami enyhekék, pántos, combközépig felsliccelt, és kissé eltakarja a hasamat.
-Le fog esni az emberek álla. Még sosem láttak téged ilyen világos öltözékben-vette át a hangulatomat. Shad.
-Ez nem is igaz. Amúgy a kék még mindig jobb, mint a szabvány fehér fodros rémálom. Az túl világos és hivatalos...-Hallgattam el. Amíg Barbara házához értünk, meg sem szólaltunk. Mint aki hazamegy, úgy mentünk be a hárpia házába. Odabent rossz, fenyegető érzés kerített hatalmába.
 -Végre idetévedtél.-Hallottam Barbara gonosz hangját. Az egyik szobából jött át a nappaliba. Vörös rúzsán és barna haján kívül minden fekete volt rajta. A szemét kisírta, a sminkje elkenődött. Azt tudtam, hogy a haditudósítás megviseli az embert, de hogy ennyire...?
-Mi az, hogy ő már nem fog megszületni?-Tévedt a kezem a hasamra. Már kissé remegtem az idegességtől. El kéne mennem, tudom, de választ akarok, és azt, hogy a kicsi normális körülmények között élhessen. A normálisba pedig nem tartozik bele a skizofrén zaklató.
-Látom, nehezen megy a szövegértés. Ez azt jelenti, hogy hamarosan elpatkoltok. Ideje lenne már, nem gondlodod?-Kérdezte negédes mosollyal, amitől a hideg futkározott a hátamon.
-Nem lenne ideje.
-Kussolj! Én beszélek! Így is már túl sokat elértél, többet, mint amennyit egy gyilkos elérhet.-Szónokolta.
-Szóval erről van szó? Féltékeny vagy rám?-Hüledeztem. Emiatt lenne minden baj?
-Amikor ide jöttem, csak pár telefonomba került, hogy kiderítsem, hol laksz és mivel foglalkozol. Egy délután elloptam fél órára a kulcsaidat, és az összeset lemásoltattam, majd az eredetit visszavittem a helyére. Onnantól már szabad bejárásom volt a házadba, ami nem is olyan rosszul néz ki. Aztán megpróbáltam kikezdeni a hírnevedet, de nem sikerült. A kapcsolatotok is nagyon erős, így azzal sem tudtam mit kezdeni. Erős vagy, de nem eléggé.
-Mire jó ez? Ha kell, mindent abbahagyok, elválok Alexitől, mindent visszacsinálok-mondtam, de nem gondoltam komolyan.
-Fogd be!-Csattant valami az arcomon. Még fel sem fogtam, hogy Barbara pofon vágott, mikor már el is tűnt a szemem elől.
Shadow elrángatta tőlem, és fellökte, majd kamatostul visszaadta a kölcsönt.
Mire el tudtam rángatni, már vérzett Barbara orra.
-Nyugi-nyugtatgattam.
-Nincs nyugi! Ez a rohadék megütött téged!-Dühöngött.
-Hagyd. Nem ér annyit.
-Az igaz. Menjünk-lépett oda az éppen feltápászkodó Barbarához, hogy még egyet lekeverjen neki, majd karon ragadott, és kiráncigált.
Sietve ültünk be az autóba, és Shadow már indított is.
-Jól vagy?-Kérdezte.
-Persze. Te?
-Fogjuk rá. Nem hiszem el, hogy mikre képes ez a ribanc... Na ne, még ez is... Ilyen nincs!-Csapott a műszerfalra, amin a tank telítettségét jelző mutató piroslott. Fogyóban volt a benzinünk. Vészesen fogyóban.
-Jól van, úgyis szomjas vagyok-vettem észre, hogy a szám teljesen száraz.-Veszel majd nekem ásványvizet?-Néztem kiskutya szemekkel a még mindig ideges Shadowra.
-Persze-hajtott be a benzinkút hetes számú kútjához, ami előtt egy hatalmas, három méter körüli betonfal állt.
Shad gyorsan teletöltötte a tankot.
-Bejössz? - Kérdezte, miközben előszedte a pénztárcáját, hogy bemenjen és fizessen.
-Nem. Gyorsan megnyugtatom Alexit-mosolyogtam bátorítóan Barátnőmre, aki bement fizetni.
Gyorsan bepötyögtem egy "MINDEN RENDBEN, HAMAROSAN OTTHON IS LESZÜNK. SZERETLEK. VIC." smst, és elküldtem Alexinek.
Mire végeztem ezzel, már Shadow is végzett odabent. Épp kijött az üvegajtón, mikor rá néztem.
Megtorpant, és arcára a legnagyobb rémület ült ki, amit valaha láttam.
A visszapillantó tükörben, megpillantottam egy hatalmas, fekete terepjárót, ami nagy sebességgel közeledett az én kicsi Mercedesem felé, mintha észre sem vette volna.
A volán mögött Barbara ült.
Alexi most gyorsan elhajtana, jutott eszembe.
A következő pillanatban fémes csattanást hallottam. A testem az autóval együtt előre mozdult, és minden egyes porcikám fájt. A fejem a műszerfalnak csapódott, és elnyelt a sötétség.

24. fejezet

-Szia, Victoria Darkness vagyok.
-Szia. Csak nem valami baj van? - Hallottam Hella aggódó hangját.
-De. Szinte állandóan hányingerem van. És elég gyakran szédülök is. Mit jelent ez? - Vágtam bele. Kevés az időnk, hamarosan kezdünk. Éreztem, hogy Alexi átölel. A ruhájából áradó cigarettaszag most kifejezetten jól esett.
-Azt innen nehéz megnmondani. Mikor tudnál bejönni?
-Két óra múlva-vágtam rá.
-Jó, akkor a rendelőmben várlak. Csak egy vérvétel lesz, ami fél órán belül el is készül. Szerintem az is elég lesz.
-Oké, ott leszek. Köszönöm-hálálkodtam. Hella az egyetlen orvos, akiben meg tudok bízni.
-Ezért vagyok, nem? Na, most mennem kell. Két óra múlva a rendelőmnél-tette le.
-Elkísérlek-súgta Alexi. Köszönetképpen megcsókoltam, és már mennünk is kellett a színpadra.
Amíg zenéltünk-először a foREVerrel két számot, majd a Bodommal egy teljes órát játszottunk, amibe olykor a foREVer is beszállt-teljesen megfeledkeztem mindenről. Csak a gitár és én voltam. Amikor abbahagytuk az utolsó számot, a NOT MY FUNERAL-t, visszacsöppentem a jelenbe.
A teljesen felpörgött tömeget pásztáztam. Mintha Barbarát láttam volna. Az a vörös száj, az utálatos tekintet... De az nem lehet, tagadtam magamban, még csak most ért vissza Pakisztánból, inkább pihen, mintsem a mi koncertünkre jöjjön.
Szépen elbúcsúztunk a tömegtől,és visszamentünk a backstage-be.

Inkább három, mint két óra múlva, megérkeztünk Hella rendelőjéhez.
Alexi mögöttem jött be a helyiségbe.
Még szerencse, hogy Hella késő délutánra és estére tette a rendelés időpontját. Életet ment.
A doktornő már várt, és pár perc alatt le is vette a kis fiolányi vért. Azt mondta, több nem kell. Helyes. Nem iss kap többet. Nekem is kell. Nem osztogatom a darabjaim...
Kiültem a váróterembe, és Alexihez dőltem. Egy kis ideig csendben voltunk.
-Akkor, hogy legyen az esküvő?-Vetettem fel.
-Nem tudom. Majd Shadow meg Aaron segít szervezni, ez az ő erősségük. De te mikorra szeretnéd?-Nézett le rám, miközben ritmusosan simogatta fekete hajam.
-Minél előbb. Tudod, az ÉLJ GYORSAN, SZERESS SZENVEDÉLYESEN, HALJ MEG FIATALON! elvet követem-magyaráztam. Alexi elvétette a ritmust.
-Halj meg fiatalon? Erre gonodlni sem akarok. De a többivel egyetértek.
A szemeim lassan leragadnak. Lehet, hogy valami nyugtatót is kaptam?
Arra ébredtem, hogy Alexi enyhén rázogatja a vállamat, és hányingerem van.
Beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, hogy még mindig a rendelőben, Alexivel és Hellával vagyok.
-Mi az?-Tornáztam fel magam ülő helyzetbe.
-Van egy jó és egy rossz hírem-kezdte Hella. A szívem a szokottnál jóval gyorsabban kalapált, ahogy Alexié is.
-A rossz hír az, hogy még sokszor fogsz orvosokkal találkozni. A jó hír pedig az, hogy hamarosan már hárman lesztek-jelentette be mosolyogva.
Beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam, hogy mit is jelent ez. Tényleg terhez lennék? Hogy nem gondoltam erre? A rosszullétek, a furcsa szédülések... Olyan nyilvánvaló, hogy nem is jutott eszembe...
-Ez azt jelenti, hogy...-Kezdte alexi hitetlenkedve, egy enyhe mosollyal.
Még nekem is beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam, mit is jelent ez.
Hella a kezembe nyomta a leleteimet, gratulált, majd visszament dolgozni.
Kis ideig csak álltunk, és nem hittünk a fülünknek.
-Szeretlek-kapott fel és lendített körbe Alexi.
-Tényleg nagyon gyorsan össze kell házasodnunk-állapítottam meg. Kifelé indultam. Legszívesebben sikítoztam és ugráltam volna örömömben.
-Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd a többiek-mondta Alexi, és kirohantunk az autóhoz.
Miután beültünk, felmerült bennem valami.
-Ha lány, akkor Jamine, ha fiú, akkor nem tudom-válaszolta, és megfogta a kezemet. Tetszett, hogy rólam akarja elnevezni a kicsit.
-Ha fiú, akkor meg Aleksi lesz a neve-jelentettem ki mosolyogva.
-Oké-csókolt meg Alexi, majd elindultunk.

23. fejezet

Egy héttel a Barbaránál tett látogatásom után, a próba szünetében megnéztem, hogy nem-e keresett valaki.
Meglepetésemre, a nem fogadott hívások között volt egy, ami Barbarától jött. Először úgy gonodltam, nem hívom fel, de aztán győzött a kíváncsiságom.
Alexi kíváncsi és rosszalló tekintetével kísérve, megnyomtam a hívás gombot.
-Szevasz-szólt bele. Még mindig kirázott a hideg a hangjától.
-Heló. Miért kerestél?-Sürgettem. Nem akartam az egész szünetemet Barbarával csevegve eltölteni.
-Két óra múlva ráérsz? Mert szeretnék személyesen beszélni veled.
-Ráérek. Nálad találkozunk, vagy hol? Alexi jöhet?
-Akkor jó. Nálam. Más ne hallja, amit mondok. Magánjellegű. De azért az az Alexi jöhet -hallottam, hogy mosolyog. Meglepett a kedvessége. Most nyoma sincs az undokságnak, helyét kíváncsiság, kedvesség, és némi fájdalom vette át.
-Jól van. Ott leszünk. Szia-bontottam a vonalat.
-Két óra múlva találkozó Barbarával. Te is jöhetsz-meséltem Alexinek, aki bólintott.
-Két hét múlva megjelenik a Second Heartbeat - rohant oda hozzánk Shadow. - A könyv hátuljára ma kell beadni a szöveget, megírod? Utána már mehet is a nyomdába - hadarta. Tetszett, hogy olyan lelkes.
-Persze - elővettem egy lapot, és elkezdtem írni. Leírtam négy ajánlót, a választást pedig Shadowra bíztam. Titkor örültem neki, hogy én írhattam meg ezt az ajánlót. A Second Heartbeat a kedvenc történetem. Bár, amiket Shadow ír, az mind valamiért kedvenccé válik...
Rögtön azután, hogy odaadtam shadownak a papírt, amire az ajánlókat írtam, kezdődött a próba.
A számok már nagyon jól mentek, igaz, sokat is gyakoroltuk őket. De legalább már nem kell olyan sokat gyakorolnunk. Nem, mintha olyan sok időnk lett volna a gyakorlásra: holnap még próbálunk, aztán megyünk Németországba, ahol, két nap múlva, megkezdjük a turnét.
A koncertek gonodlatára, jóleső melegség töltött el.
Mint mindig, most is túl haamt véget ért a próba. Ami azt jelentette, hogy a koncertsorozat előtti utolsó próbánk ért véget. Szerencsére, háromszor is végigjátszottuk a számokat, amiket majd a konceerteken fogunk játszani, és mind hibátlanul ment. A meglepetésünk, hogy néhány szám erejéig Shadow és Mark is feljön a színpadra, a kedvenc részem.
Az a terv,hogy öt számot játszanak majd a Bodommal. Öt olyan számot, ami imndkét bandáhoy illik, és a közös koncertekre való készülés közben született.
A próba után elköszöntünk egymástól, és megvártuk, amíg Shadow elindul a kiadójához, majd Alexivel egy étterembe mentünk vacsorázni.
Néhány újságírót lerázva, és kissé sietve, de egy óra alatt végeztünk is. Kicsit idegesen, és, részemről legalábbis, Barbarához indultunk.
A házáig vezető utat néma csendben tettük meg. Alexi a zenék között válogatott, hogy leplezze idegességét,én pedig az útra szegeztem a szememet, és megpróbáltam kitalálni, most hogy fog viselkedni Barbara. Barátságos lesz? Vagy nem? És milyen személyes dolgot akar nekem mondani? Jól van, vagy rosszul?
Kis idő múlva, megérkeztünk Barbara házához.
Amint kiszálltunk, Alexi védelmezőn átkarolta a derekamat. Az ajtóban megjelent Barbara.
Először. Azt hittem, káprázik a szemem. A volt sógornőm levette a fekete ruhákat, és helyette középszürke farmert és vörös pulóvert vett fel. A vérvörös rúzst is elhagyta, helyette most egy, természetes árnyalatú rózsaszín cuccot használt, vékonyabb alapoyó réteget vitt fel, és a szemét enyhe, szintén természetes barnára festette. Szerény, ám mégis nőies ékszereket vett fel, ami egy arany, B betűs nyakláncból, egy sok medálos karkötőből, és egy pár vörös pont fülbevalóból állt. Rájöttem, hogy mi ennek a változásnak az oka: Barbara most a sikeres újságíró személyisége jött előtérbe. Ha nem tudnám, mire képes, még szimpatikus is lehetne. De csak lehetne.
Kibújtam Alexi öleléséből, és megfogtam a kezét,és reméltem, hogy ez a kis gesztus nem dühíti fel azt a nőszemélyt.
Lopva Alexire néztem, és kék szemeiben tömény aggodalmat láttam. Kicsit megszorítottam a kezét, hogy megnyugtassam.
Nem ideges, hanem kíváncsi voltam. Vártam, hogy mi sül ki ebből.
 Barbara csendben bekísért minket, és a kanapé felé intett, hogy üljünk le. Csendben helyet foglaltunk, és Barbara kiment.
-Mint egy múzeum- súgta Alexi, mikor körbe nézett. - Mintha minden napjáról készített volna egy fényképet, amit aztán kitett...
Többet nem tudott mondani, mert a Barbara lépteit jelző éles kopogás közeledett. Kisvártatva megjelent Barbara, és hozott egy-egy pohár kólát.
-Mindjárt jövök-mondta mosolyogva, és kiviharzott.
Fél percen belül, már vissza is tért, kezében egy köteg képpel. A fotókat a kezembe nyomta, és leült velem szmeben. Hitetlenkedve bámultuk a képeket, amiket elloptak tőlem.
-Barbeenak van egy olyan szokása, hogy amit aznap tett, leír a naplójába, amit később elolvasok. Onnan tudtam meg, hogy ezek-intett állával a képek felé- tőled vannak. Úgy gondolom ezek téged illetnek...-Hallgatott el, mikor látta, hogy a képeket két kupacba rendezem.
Amelyiken Daniellel vagyok, és, amelyiken csak Daniel van. Amiken csak a bátyám szerepel, odaadtam Barbarábak. Köszönetképpen át akart ölelni, de elhúzódtam, mielőtt még hozzám érhetett volna. Nem haverkodunk.
-És, mi történt veled az elmúlt pár évben? -Kérdeztem csak úgy, hogy ne legyen csend. Barbara elmosolyodott:
-Daniel halála után egy ideig küzdöttem az előítéletekkel, de egy éve úgy döntöttem, ide költözöm. És nem is bántam meg. Itt elkezdtem újságíróként dolgozni, és azt hiszem, elmondhatom, hogy elég sikeres lettem. Úgy, ahogy, még az életemet is újrakezdhetem. Persze, itt is vannak dolgok, amik Barbeet hozzák elő, de az elmúlt hétben nem történt ilyen. Elmentem a dokimhoz, és kiírattam egy erős nyugtatót- magyarázta. - Jövő hét ilyenkor, pedig megyek ki Pakisztánba haditudósítani - sorolta félig lelkesen, félig büszkén.-És te, mire jutottál az elmúlt években?-Kérdezett vissza.
-Kiköltöztem, aztán alkalmi munkákat vállaltam, amíg agy kiadónál el nem kezdtem borítókat tervezni, meg könyveket fordítani. Decemberben beléptem a Bodomba gitározni - Barba bólogatott, hogy a sztori ezen részét tudja, így ezt átugrottam -, és Alexi el is jegyzett - mutattam fel büszkén összefont ujjainkat, melyen ott csillogott az eljegyzési gyűrű. Mi pedig turnéra indulunk - újságoltam.
-Gratulálok. Legalább a te életed is jól alakult - mosolygott, és láttam, hogy komolyan is gondolja, amit mond. - Remélem a turnétok jól sikerül majd. Ja, amit majdnem elfelejtettem... A nyugtató hat, vagyis most már békén hagylak titeket. És bocsánat mindenért-sütötte le a szemét. Vagy jó színész, vagy komolyan gondolja.
-Semmi baj. De mi lassan induljunk, mert még van egy kis elintézni valónk-álltunk fel.
-Jó, persze, köszönöm, hogy eljöttetek-állt fel ő is. A kezeit tördelte : - miután visszajöttünk... Nem jönnél át egy kicsit beszélgetni? Nem mostanában beszélgettem valakivel ilyen jól...
-Persze-egyeztem bele, mielőtt még rájöttem volna, mit is mondok. - Mi most már tényleg megyünk. Minden jót. Szia - indultunk az ajtó felé.
-Oké. Köszönöm. Nektek is minden jót, sziasztok - köszönt el. Sietve távoztunk, mintha a talpunk alatt égne a talaj, és beültünk autóba.
-Ezt rohadtul nem értem- dobtam hátra a képeket a hátsó ülésre. - Ellopja, csak azért, hogy visszaadja? És még haverkodik is? Ennek semmi értelme! - Füstölögtem.
 -Tényleg elég furcsa ember. De szerintem ne menj el arra a találkozóra. Most kedves volt, de akkor ki tudja, milyen lesz? Nekem legalábbis nagyon rossz előérzetem van-keltette életre a benne élő vészmadarat. A karjára tettem a kezem.
-Most sem történt semmi. Akkor sem fog-jelentettem ki mosolyogva. Örültem, hogy azt mondta, hogy abbahagyta a zaklatást. A jövő egész jónak ígérkezik: lesz zene, barátok, szerelem, írás, és nekem ennyi elég is. Valójában ez több, mint amennyire valaha is vágytam. Minek kéne egy idióta miatt aggódnom, mint Alexinek?
-De nem ám-parkolt be Alexi. Kiszálltunk, és mélyet szippantottam a meleg délutáni levegőbe, melyet a por és a kipufogógáz sajátos keveréke csak még jobbá tett. Imádom a délutánt, a naplementét meg különösen. Nem a hollywoodi nyáladzások miatt, hanem mert ez a napszak a hamarosan beköszöntő véget, és a rejtélyes újrakezdést jelenti számomra.
-Na látod, ezt én is így gondolom. Semmi sem fog történni, csak te rémüldözöl ok nélkül-mondtam, miután kinyitottam az ajtót, és beértünk a lakásomba, ami már közösnek számított.
-Nem is fog megtörténni, mert el sem mész-szögezte le Alexi. Bementünk a hálószobába, és lefeküdtünk az ágyra. Nem voltam álmos, csak lusta voltam ülni.
-De, elmegyek-könyököltem fel, és az arcom csak pár centire volt Alexiétől. Éreztem, ahogy kifújja a levegőt.
-Nem engedlek el-közölte félig játékosan, félig komolyan. Nem akartam komoly lenni. Játszani akarok. Már voltam komoly elégszer...
-Akkor elszököm-nevettem.
-Az ágyhoz kötözlek.
-Azt már nem!-Közelebb hajoltam hozzá. Túl közel...-Vond vissza-suttogtam két levegővétel között. Alexi halkan nevetve a matrachoz nyomott, és csókolgatni kezdett:
-Eszem ágában sincs-morogta, és elkezdte lehámozni rólam a reggel folyamán gondosan kiválasztott ruháim.
Valamiért egyáltalán nem ellenkeztem.

***

Három és fél hónappal később, már csak a Helsinkiben megtartandó zárókoncert volt hátra. A foREVer kezdett befutni, már az első lemezre való számokat is összeválogattuk, még egyszer átnyálaztuk, és tökéletesnek nyilvánítottuk az anyagot, ami immár felvételre kész volt.
Visszatért Timo - aki eddig Amerikában dolgozott, mint producer - és így már a megszokott, összeszokott felállásban zenélhetett a foREVer.
Alexi már nekiállt az új dalok megírásának, de a turné miatt, még nem tudott rá elég időt és energiát fordítani.
Még mindig nagyon boldogok voltunk Alexivel, de az utóbbi időben ismét előtérbe került az aggodalom. Ki más aggódik már megint, mint Alexi... Folyton orvoshoz aakr küldeni, csak azért, mert néha megszédülök, vagy mert az elmúlt három hétben szinte állandóan hányingerem van, különösen reggel...
-Végig tudod csinálni a koncertet? Ne hívjunk mást? Jól vagy?- Kérdezősködött Jonathan. Utálom, hogy mindenki aggódik. Mintha olyan gyenge lennék, aki már semmit sem tudna megcsinálni, és mégis, mindent meg akarna tenni egy nap leforgása alatt. Miért van ez? Nem lehet megérteni, hogy csak fáradt vagyok?!
-Jól vagyok-mosolyogtam rá, és nagyjából igazat is mondtam. Csak a gyomrom forgott a menedzser mázsányi parfümjétől.-Végig bírom csinálni, ne aggódj-vettem a gitáromat a kezembe, és pengetni kezdtem, először ujj erősítőket, majd mindenféle szólókat játszottam.
Az adrenalin, a boldogság, a szeretet, a szerelem, és a várakozás kellemes keveréke töltött el.
Már alig vártam, hogy a közönség elé léphessek.
Ahogy az Alexi által beígért esküvőt is, ami szervezésének már holnap neki is állunk.
Ismét egy hányinger - szédülés kellemetlen párosításából álló érzés öntött el. ELEGEM VAN EBBŐL - gondoltam, abbahagytam a pengetést, és félre vonultam telefonálni. Dr. Hella Burtont, a háziorvost hívtam.