2013. szeptember 13., péntek

Epilógus

Csendben állt, a fejfát nézte.
VICTORIA JAMINE DARKNESS, ÉLT 31 ÉVET
Csak ennyi állt a kis, díszes táblán, amit a kereszt alakú, fényesre lakkozott fára csavaroztak. Csak egy név, és egy életkor... Meg pár virág, ami a földhalmot fedte. A legtöbb fehér, vörös, és rózsaszín. A rózsaszín biztosan nem tetszik neki, ebben biztos volt. Ha valami rózsaszínt választott, azt is csak viccből választotta...
Még mindig nem hitte el.
Újra és újra felrémlett az az emlék-az egyik, fájó, legrosszabb emléke-, de képtelen volt elhinni.
Hisz olyan fiatal volt! Tervezték, és várták a jövőt. Sosem beszéltek a halálról, mert mindketten azt hitték, hogy addig még évtizedek vannak hátra. Pedig, a halál valójában mindig, mindenhol ott van, és vár.
Vár, méghozzá arra a pillanatra, mikor az ember egyáltalán nem számít rá...

*
A kórház folyosóján álltam, a szívem a torkomban dobogott, részben a félelemtől, részben pedig a több emeletnyi futva lépcsőzéstől.
Shadow hívott, és csak annyit mondott, hogy sürgősen be kell mennem a kórházba, mert nagy baj van. A hangja túl rekedt volt, mintha sírt volna. A rossz előérzetem csak nőtt, míg ide jöttem.
-Mi van?-Kérdeztem Marktól. Shadow a bátyjához bújt, aki védelmezőn átölelte, míg Shad a könnyeit próbálta meg visszafojtani.
Éreztem, hogy Victoriával van valami. Talán felidegesítette az a ribanc, és valami történt vele, vagy a babával?
-Victoria balesetezett. A benzinkúton volt, mikor az az idióta belé hajtott...-Akadt el Mark.
-És most hol van? Jól van?-Kérdeztem mogorván. Nem is törődtem azzal, hogy mindketten teljesen ki vannak akadva, hogy teeejsen idegesek, félnek, meg még ki tudja, mit éreznek? A mogorvasággal próbáltam meg leplezni a félelmemet. Tudtam, hogy Victoria nincs jól. Ha az a ribanc belé hajtott, akkor azt biztosan nem öt kilométer per órával tette...
-Odabent-bökött Mark állával a kórterem felé, amit elsötétítettek. Kérdés nélkül tudtam, hogy mi folyik odabent, hogy éppen küzdenek Victoria és a baba életéért...
Bólintottam, és az ajtóra szegeztem a tekintetemet.
Nem bírtam látni, ahogy a barátjukért, a fogadott testvérükért izgulnak. Ahogy azt sem, hogy Shad arcán a fájdalom, és a bűntudat keveredett. Tudtam, hogy magát hibáztatja a baleset miatt. De én vagyok a hibás, nem Ő. El kellett volna kísérnem. Egy percre sem lett volna szabad magára hagynom.
De mégis magára hagytam, és tessék...
Tudtam, hogy vigyáznom kellett volna rá, de mégsem tettem. Hagytam magam lerázni egy kis hülyeséggel. Miért nem ért rá később?
A kórterem ajtaja kinyílt. Egy fiatal nővér jött ki a folyosóra, és szomorúan nézett végig rajtunk.
Csak ezt ne. Csak rossz hírt ne, könyörgöm...
-Ki a vőlegénye?-Nézett rám. Mintha nem tudná...
-Én-vágtam rá remegő hangon.
-Sajnálom. A baba elment...-Eresztett meg egy sajnálkozó pillantást, és elment valamerre.
Képtelen voltam elhinni.
Csak ismételgettem magamban a szavakat, hátha attól jobb lesz bármi is. Csak annyit akartam, hogy Victoria ide jöjjön, és azt mondja, hogy minden rendben lesz. Neki elhinném. Neki bármit elhinnék.
Nem tudom, hogy két perc, vagy két óra telt el, de végül minden orvos és nővér, aki bent volt, kijöttek, és különféle folyosókon indultak a dolgukra.
Az egyik orvos odajött hozzám, és egy pillanatra reménykedni kezdtem. Reméltem, hogy sikerült megmenteniük, és most hagyják pihenni.
Ám az orvos, egy negyvenes férfi, kinyitotta a száját, és ezzel az összes reményt és boldogságot elvette tőlem.
-A menyasszonya meghalt. Fogadja őszinte részvétemet-jelentette ki szenvtelen hangon. Fellángolt bennem a düh. Az orvosnak nevezett akárki nem tett meg mindent. És most meg ide mer jönni, hogy elmondjon egy betanult sablonszöveget? Ez lenne az orvostudomány?
Éreztem, hogy mindenki engem néz. Mintha csak azt várnák, mikor kezdek dühöngeni, és kell beadniuk egy hatalmas adag nyugtatót. De nem dühöngeni akartam. Csak ölni. Barbarát, az egyik gyilkost, és az orvosnak nevezett bohócot és a tettestársait. Akik felelősek Victoria haláláért.
De nem tudtam ölni. Még beszélni sem bírtam. A sokk megbénított.
-Bemehetek hozzá?-Kérdeztem remegő hangon. Már csak Victoria mellett akartam lenni.
-Persze-bólintott az orvos, és betessékelt abba az elátkozott szobába, ahol Victoria meghalt...
Egy fehér lepellel takarták le. Az a barom mindvégig ott volt. Nem engedte meg, hogy utoljára megnézhessem Victoria arcát. Csak a kezét foghattam meg. A bőre még meleg volt, de már nem annyira, mint szokott. Az összes ujja eltört...

*
Az emlékből közeledő léptek zaja zökkentett ki. Csak most vettem észre, hogy időközben besötétedett. A temetés délután volt. Hány órája állhatok itt?
A közeli lámpa fényében két hosszú hajú, fekete ruhás alakot láttam meg. A mozgásukról felismertem őket. Shadow és Mark.
-Szia-köszöntek egyszerre.
-Heló-köszöntem vissza a sírt fixírozva.-Tudunk valamit arról a ribancról?-Kérdeztem hosszú szünet után.. A gyilkosság után Barbarát elvitték valami hivatalos agyturkászhoz, aki azt hazudta, hogy az a ribanc nem tudja, mit csinált. Na persze... Hogy nem tudja, mikor évekig erre készült?! De ezt hiába mondtuk, azt a férget felmentették, mondván hogy beteg, és elküldték egy szanatóriumba.
De még nem is büntették meg. Meg sem sérült, csak pár zúzódása lett... És most minden bizonnyal abban a szanatóriumban üldögél, és felettébb örül annak, hogy megölte Victoriát...
Hát, ennyit ér az ember. Megölik, és nem is veszik figyelembe, hogy milyen élete volt, kinek hiányzik, mit veszített... Csak mondanak valami hülyeséget, kibújnak a felelősség alól, és szabadjára engedik a gyilkost. Rohadtul nem érdekli őket, mi volt, mi van, vagy mi lesz, vagy hogy mekkorának kéne lennie a büntetésnek-nekik csak az számít, hogy a papírjukba beleírhassák, hogy lezárták az ügyet, és felvegyék a pénzt. Színház az egész igazságszolgáltatás, amiben az nyer, akinek több pénze van. Pénz beszél, a köcsög meg megússza.
-Helsinki keleti részében van a szanatórium, és minden nap lehet látogatni-sorolta Mark remegő hangon, a sírt nézve. Végre valami, amiből elindulhatunk. Shadowval és Markkal úgy terveztük, hogy elmegyünk, és meglátogatjuk azt a rohadékot. Na persze nem azért megyünk be hozzá, hogy megkérdezzük, hogy van, hanem azért, hogy tönkretegyük a napját, és remélhetőleg az életét is.
Tönkretegyük az életét,ahogy ő is tönkretette a miénket.
Mélyen reméltem, hogy élete végéig kísérteni fogja az, amit Victoriával tett, ahogy engem is kísért, hogy akkor nem mentem vele. Ha akkor ott lettem volna, akkor most otthon lennénk, és a nevekről értekeznénk... És ami még nagyon bánt, az az, hogy Shadow magát hibáztatja a történtek miatt. Teljesen feleslegesen, és ok nélkül.
Ránéztem Victoria fogadott testvéreire. Folyt a könnyük, de nem hisztiztek. Tartották magukat, de még így is látszott rajtuk, hogy Shad magát hibáztatja, míg Mark úgy gondolja, hogy Shad semmiben sem hibás. Markkal értettem egyet. Közelebb léptem hozzájuk.
-Shadow, nem a te hibád. Senki sem tudhatta, hogy ez lesz. Főleg, Te nem-tettem a karjára a kezem, de ez sem nyugtatta meg, így folytattam: -és Victoria sem szeretné, hogy magad hibáztasd. Nem Te vagy a hibás, ezt Te is tudod. Ezért egyedül az a dög a hibás.
-Igaza van. És most, mennünk kéne, nem?-Kérdezte Mark. Ő is látta, hogy Shadow cseppet sincs jól, és bizonyára Ő is tudta, hogy ha Shad már nem látja a sírt, akkor nem lesz ennyire szarul, mert akkor nem tudatosul benne minden másodpercben, mi történt...-Holnap korán kell kelnünk, hogy időben odaérjünk ahhoz az idiótához, hogy minél tovább tudjuk piszkálni-magyarázta, mikor Shds értetlenkedve nézett rá.
Mint az elmúlt nyolc napban, most is csak Mark tudott hatni Shadowra. Bár Marknak is rosszul esett Victoria halála, példát mutat a húgának, azzal, hogy nem hagyja megtörni magát. Ritka az ilyen ember, de szerencsére akad még...
Olyan ez a testvérpár, mint két részeg ember: bár mindketten az összeesés, vagyis az összeomlás szélén állnak, támogatják egymást, és így talpon maradnak. Sőt, még jutnak is tovább, még akkor is, ha lassan...
-Jól van. Menjünk-sóhajtotta Shadow.
Még néztük pár percig a fejfát, majd nehéz szívvel elindultunk.

 A gyéren megvilágított utcán mentünk vissza, a forgalmas utcára. Olyan érzésem volt, mintha Victoria végig ott lett volna mellettem.
Jó ideig mentünk csendben, aztán Shadow megszólalt:
-Tudom, hallani sem akarsz róla, de arra gondoltunk, hogy írunk Victoriának egy számot, meg felvesszük azokat a számokat, amiket ő írt, és rá jellemzőek, és kiadjuk egy CDn, hogy mások is emlékezhessenek rá, és hogy mi is rendesen elbúcsúzzunk tőle-sorolta sietve, mintha attól félt volna, hogy nem hallgatom végig.
Valójában én is gondoltam már erre, de még nem nagyon gondolkodtam ezen, viszont az a dal, amit Victoriának szánok, már félig kész van a fejemben.
-Ez jó ötlet-ismertem be.-Majd még beszélünk róla-álltunk meg az egyik útkereszteződésnél.-Hát, majd holnap hétre ott leszek nálatok. Minden jót-öleltem át egy pillanatra Shadowot, és fogtam kezet Markkal. Victoria halála óta, mindig rendesen elköszönünk egymástól. Bár sosem mondtuk ki, mindhárman tudjuk, hogy azért tesszük ezt, mert elkezdtünk félni a halál gyorsaságától, és attól, hogy nem tudunk majd rendesen elbúcsízni egymástól.
-Neked is. Szia-mondták egyszerre.
-Sziasztok-fordítottam nekik hátat, és Victoria háza felé vettem az irányt. A zakóm zsebében ott volt a CD, amit Shadowval és markkal állítottunk össze. Vissza akartam vinni Victoria házába a lemezt, amin azok a zenék voltak, amiket a temetésen játszottak.
A Guns N' Roses Estranged-e szólt, mikor odahozták Victoria koporsóját, amikor pedig engedték le a sírba, az Avenged Sevenfoldtól a So Far Away, a Three Days Grace-től a Time Of Dying, és Marktól a Swanheart szóló része ment. Azért ezeket választottuk, mert egy részeg estén Vic megemlítette, hogy ha meghal, akkor ezeket a zenéket kéri a temetésére, mert ezek a kedvencei, a szóló meg különösen. Ahogy mondta, abban van benne a legtöbb érzés, és csak Mark tudja igazán jól eljátszani, igazán átérezni.
Mintha megérezte volna, hogy meg fog halni...
Ahogy lassan sétáltam az utcán, észrevettem, hogy sokan sajnálkozva, és kíváncsian néznek.
Hát persze.az újságok még aznap lehozták Victoria halálát, hol máshol, mint a címlapon... Így másnapra már mindenki tudta, mi történt. Ami nagyon zavart, az az volt, hogy sokan jöttek oda úgy részvétet nyilvánítani, hogy életében csak szidták Victoriát, és, hogy volt, hogy megállítottak az utcán, és elkezdték mondani, hogy náluk jobban senki sem sajnálja Victoriát... Mekkora hülyeség ez... Ahogy az is hülyeség, hogy a jelenlétemben senki nem mer beszélni a halálról. Mire jó ez? Semmire.
A lépteimet megszaporáztam, így pár perc alatt elértem úti célomat.
Nehéz szívvel nyitottam be. A torkon összeszorult, mikor beléptem. Letettem az asztalra azt a bizonyos CD-t.
Mintha kést forgatnának bennem. Minden Victoriára, és az együtt töltött boldog időkre emlékeztetett. Még a falaknak is Victoria illata volt.
Bementem a hálószobába, és a gitárt, amit legutoljára megpengetett, a fekete Warbeast-et, visszatettem a tokjába, és a fal mellé, az állványra tettem.
Csak pár percet maradtam a házban, többet nem bírtam ki. A régi, szép emlékeket juttatta eszembe minden. Olyan volt, mintha minden, ami ott volt, azért lett volna ott, hogy arra emlékeztessen, voltak idők, amikor teljesen boldog voltam, és Victoria itt volt.
Mintha Victoria bármelyik pillanatban bejönne...
Mikor ráébredtem, hogy már sosem fog bejönni, és rám nevetni, elegem lett az életből.
Még egyszer megnéztem a nappalit, majd bezártam a lakást, es hazafelé vettem az irányt.
Amíg a házam felé tartottam, eszembe jutott a Shadownak tett ígéretem, miszerint megpróbálom folytatni az életemet. DE MI ÉRTELME? Tettem fel magamnak a kérdést, amit azonnal meg is válaszoltam:
Victoria is ezt szeretné, ahogy mások is. És vannak olyanok, akiknek segít az, amit játszunk, legalábbis sokan azt mondják, a mi zenénk segítette át őket a mélyponton. Miattuk érdemes tovább csinálni. Mindig van, amiért érdemes folytatni. Mindig.
Csak most jöttem rá, hogy egyáltalán nem féleh a haláltól. Ha meghalok, találkozhatok Vele, az pedig csodás lenne, mert már semmi sem állhatna a boldogság útjába.
Az élet egy kemény játék, amiben mindenképp veszítesz, de legalább meg kell próbálni újrakezdeni. Ha legalább megpróbáltad, akkor már nem vesztesként távozol az életből.
Mély levegőt vettem, mielőtt bementem a házamba.
Túl üresek voltak a szobák Victoria nélkül.
Whiskyt és cigarettát vettem elő, hogy enyhítsem a fájdalmat és a hiányérzetet. Legalábbis ezt mondtam magamnak. De tudtam, hogy amíg az alkoholmámor és a nikotin felszültség oldó hatása tart, addig még egész elfogadható lesz minden, de miután elmúlik a hatásuk, sokkal rosszabbak lesznek a dolgok.
De nem érdekel, mi lesz. Csak a pillanat számít. A jövővel majd később foglalkozom.

VÉGE

A zenék







2 megjegyzés:

  1. Féltem hogy így lesz vége, de nagyon jól megírtad! Nagyon jó volt ez az utolsó 2 fejezet, teljesen átlehetett élni minden percet és érzelmet, és elő hozta a régi fájó emlékeket, amiket így újra átéltem, de azt hiszem pont ezért voltak ennyire jók. 2 fejezettel kihoztad belőlem azokat az érzéseket amiket évek óta nyomtam el magamban...de azt hiszem ez a bizonyíték rá, hogy mennyire jól sikerültek!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm. Nagyon sajnálom, hogy rossz emlékeket juttattam eszedbe. Nem véletlenül tudtam így megírni ezt. Az elmúlt egy évben két hozzám közel álló embert veszítettem el, így "könnyű" volt ezeket az érzéseket ellopni. Köszönöm, hogy végig olvastad, és véleményt is írtál hozzá. :)

      Beth

      Törlés

Légy szíves, kulturáltan fogalmazd meg a véleményed. Az építő kritikát nagyon szépen megköszönöm. :)