Angels Don't Kill: +1 fejezet

Egy évvel később, Alexi a próbatermük egyik sarkában ült. Esterit nézte, ahogy a többiekkel játszik, vagyis össze-vissza rohangál a zenésztársai között, akik vigyorogva sétáltak el a kislány elől. Persze időnként azért hagyták, hogy Esteri elkapja őket, csak a sikerélmény miatt. A lány már kezdett fáradni, ez látszott kipirult arcán és lassabb mozgásán. 

Nem sokat változott az elmúlt egy év alatt. Ugyanolyan eleven, életvidám lány maradt, mint amilyen addig is volt. Csak a kinézete változott: Az arca felnőttesebb, a gyerek pedig magasabb lett, és már nem járt állandóan rózsaszínben.

Alexi zsebében megszólalt a telefon, jelezvén, hogy üzenete érkezett. Elszakítota tekikntetét a kislányról, és elővette a készülékét.

"Nemsokára beérek a Helsinki központba. Akkor délután, a megbeszélt időben, helyen? Kristen" - Csak ennyi állt az üzenetben.

"Persze" - Alexi csak ennyit írt vissza.

Kristennel már soha többé nem jönnek össze újra, tökéletesen működött náluk a barátság. Amiért Alexi végtelenül hálás volt, az az, hogy a nő segít neki minél többet megtudni Rauháról. Az ő segítsége nélkül sehol sem lenne. Kristen, ismeretségei révén, ki tudta deríteni, ki volt Rauha legjobb barátnője, mert, mint később kiderült, Johann kihagyta a koncertszervező cégnél dolgozókat, mikor Rauhan után nyomozott.

Rauha legjobb barátnőjétől, Christine-től a lehető legtöbbe tudták meg Rauháról: hogy az apjával sosem volt jó kapcsolata, ezért tizenhét évesen a férfi elzavarta otthonról, hogy Rauha ezután az anyja nővérénél lakott, hogy a nagynénje hatására tanult menedzsernek, hogy miután dolgozni kezdett, egyre többet ivott, hogy miután megszületett Esteri, felhagyott az alkoholizálással, hogy nem szerette, ha az emberek közelében vannak, mert gyűlölte, hogy nem tudott meggyógyulni, és nem akarta, hogy mások gyengén lásák, hogy félt a haláltól, de csak azért, mert nem tudta, mi lesz később Esterivel...

Mikor Alexi meglátta Christine-t, nem tudta, honnan is ismerős neki ennyire, de aztán rájött, hogy Rauha temetésén találkoztak.

Gondolatai közül Esteri nevetése szakította ki. A kislány azon nevetett, hogy Janne felkapta és odébb rakta, hogy legyen ideje elmenni előle, nehogy Esteri elkapja, és így ő legyen a fogó.

Alexi jót nevetett rajtuk. Így, hatan, olyanok voltak, mint egy család: Mindig kitartottak egymás mellett, és szerették egymást.

Esteri Alexihez rohant.

 - Apa, gitározol nekem valamit? - Kérdezte mosolyogva, és leült a mellette lévő fotelba. A férfinak ezsébe jutott, hogy a lánya arcán, az elmúlt egy évben, csak mosolyt lehetet látni. Ez jó érzéssel töltötte el, ahogy az is, hogy a kislány már hónapok óta az apjának szólítja. Amit el szeretett volna érni, azt el is érte: Esterinek ő lett a legfontosabb ember, és sikerült maga mögött hagynia züllöt életmódját. Már egyáltalán nem hiányzott neki az alkohol.  cigaretta is egyre kisebb jeelntőséggel bírt a szemében.

A többiekre nézett félig felvont szemöldökkel.

Már tudták, mit fognak játszani.

 

Mindenki a hangszeréhez ment, és felkészültek.

Rauha kedvence a Hate Crew Deathroll volt - ezt Christine-től tudták meg - amit Esteri is elég gyakran hallgatott. A kislányra azonban a legnagyobb hatással az angels Don't Kill volt; naponta legalább ötször megkérte Alexit, hogy játssza el neki. Egyszerűen nem bírt vele betelni.

Barátai pontosan tudták, mit játsszanak, így bele is kezdtek.

Alig bírták ki vigyorgás nélkül, mikor megláták Esteri arcát, ahogy az apját figyelte játék közb en. Az a figyelem, szeretet, és boldogság, amit széles mosolya és ragyogó szemei tükröztek, még aranyosabbá tette.

Alexi elégedetten hátradőlt, de ujjai továbbra is csak úgy száguldoztak a fehér gitár fényes nyakán. A többieket figyelte. Jaska, Janne és Henkka, elmélyült a zenében. Eszébe jutott, azt vajon észre vennék-e, ha valaki hozzájuk vágna valamit. Az arcukat elnézve, kételkedett ebben.

Ahogy találkozott a tekintete Roope-éval, elmosolyodtak. Roope a tipikus "na ugye, én megmondtam" arckifejezéssel nézett rá, míg Alexi hálásan mosolygott vissza. Tudta, hogy nélküle semmire sem jutott volna, ahogy azzal is tisztában volt, hogy ő a legszerencsésebb ember a világon. Megvan mindene, amit csak kívánhat magának, és végre olyan felnőtté vált, akit nem szégyellne a gyermekkori énje.

Senki sem boldogabb nála, és ez neki elég volt.

vége

Angels Don't Kill: 8. fejezet

Alexi idegesen nyomta meg a csengő gombját. Várt fél percet, de nem érkezett válasz.

Rátenyerelt a fehér, négyzet alakú gombra. Már úgyis neki akart támaszkodni valaminek. Bentről hallatszott az éles visítás.

 - Mi van? - Hallatszott az ajtó mögül Roope hangja. Aztán teljesen kinyitotta az ajtót, és meglátta zenésztársát. Arcán csak meglepetést és örömöt lehetett látni, semmi egyebet.

 - Szia. Gyere – Állt el az útból.

 - Heló. Köszi – mentek át a kissé sötét és kicsi előszobából a világos, tágas nappaliba. Alexi, amint belépett, meglátta Esterit. Ahogy a kislány is meglátta őt, felugrott az alacsony, fenyőszínű dohányzóasztal mellől, és Alexihez ment.

Ahogy szokták, egy pillanatra megölelték egymást, majd Esteri visszament a félig kiszínezett képhez.

Ez kapóra jött Alexinek, aki úgyis beszélni akart Roope-al.

 - Figyelj, köszönöm, hogy eddig vigyáztál rá – kezdett bele. Nem tudta, hogyan folytassa, így végül azt mondta, ami eszébe jutott: - Szeretném most már magamhoz visszavinni Esterit, mert már így is, többet tettél értem, mint amennyit kérhettem volna tőled… - Magyarázta, miközben a krémszínű szőnyeget nézte. Nem mert a barátja szemébe nézni.  Utálta magát, amiért másra sózta a lányát, hogy aztán úgy ihasson, mint egy huszonéves, kinek semmire sincs gondja. Általában szeretett felelős lenni valamiért, és sohasem futamodott meg semmi elől sem, de most mégis rácáfolt erre.

 - Jól van, értem. – Szakította félbe a gitáros. – Sose köszönd. Hasonló helyzetbe te is megtetted volna ezt, tudom – Ment oda Esterihez. Alexi árnyként követte.

 - Esteri, mit csinálsz? – Kérdezte Roope kedvesen. Alexire nézett, a szemében biztatás volt. Mintha csak azt mondta volna, „Te is kérdezz már valamit!”

 - Színezek – vett fel egy sötétkék ceruzát, és nekiállt az egyik virág szirmainak.

 - Szeretnél hazajönni? – Kérdezte Alexi. Jobb nem jutott eszébe. És persze, erre volt pillanatnyilag a leginkább kíváncsi. Arra vágyott, hogy Esteri igennel válaszoljon, és azonnal pakolni kezdjen.

Esteri hátra fordult, hogy rájuk nézhessen, és aggódó tekintetét Roope-ra szegezte.

  

- Mi lesz Roope-al? – Kérdezett vissza. Arcán tömény aggodalom és félelem látszott. Aranyos, kerek arcához és általábn vidám szemihez nem illettek ezek az érzések, Alexi szerint.

Elképesztően erős féltékenység mart belé. Féltékeny volt Roope-ra, amiért Esteri jobban megszerette, mint őt. Amikor arról volt szó, hazamegy, Esteri nem aggódott érte. De Roope-ért igen…

Végül rájött, miért van ez: Esteri már elveszítette az anyját, és bizonyára Roope-t, akit már talán az apjaként szeret, nem akarja otthagyni.

Lehet, hogy attól fél, ha magára hagyja, akkor vele is történik valami, jött rá. Roope-ra nézve tudta, hogy mindketten ugyanarra gondolnak.

 - Figyelj, minden nap találkozunk majd – ígérte a kislánynak Roope, mire az kikecmergett a székből, és átölelte Roope-t. A férfi tanácstalanul nézett Alexire Esteri válla felett.

Alexi úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, aki, a társaival ellentétben, nem kapott karácsonyi ajándékot.

Sohasem gondolta volna, hogy valaha is annyira fogja bántani, hogy valamiből kimarad, mint most. A fél karját odaadta volna azért, hogy most Roope helyében lehessen. Hogy Esteri őt szeresse úgy, ahogy Roopet. 

Hogy őrá nézzen fel. Hogy őérte aggódjon…

De, ha túllépett az önsajnálaton és a féltékenységen, tudta, hogy Roope rászolgált erre, ő pedig nem.

A kislány hátát nézve, ráébredt, hogy ha azt akarja, hogy ne Roope legyen neki az első ember, hanem ő, akkor azét keményen meg kell küzdenie. És korántsem lesz elég az, hogy megpróbál jó ember leni. Itt cselekedni kell, de azonnal.

Roope elhúzódott  a kislánytól és biztatóan rámosolygott Alexire. Tudta, mit jelent ez a gesztus: Roope bízik ebben, hogy fel tudja majd nevelni Esterit, hogy már sikerült leszoknia az ivásról.

Legyen igazad, kívánta Alexi. Úgy érezte, hogy ő a Bodom legrosszabb embere. Nem bírta a felelősségét, azt, hogy elvégezze a dolgát. Így mások tették meg azt, amit neki kellett volna.  Legszívesebben felpofozta volna magát, amiért lerázta magáról a felelősséget.

A dühtől ökölbe szorította a jobb kezét. Érezte, ahogy feketére festett körmei kissé a tenyerébe vájnak. 

 – Alexi? – Nézett fel rá Esteri kérdőn. Észre sem vette, mikor állt elé a kislány. Leguggolt elé, hogy kékeszöld szemük egy magasságban legyen, és feltette a kérdést:

 - Szeretnél visszajönni hozzám? – Nézte a kislány világos arcát. Zavarodottságot látott rajta. És a tagadhatatlan életörömöt, ami minden kisgyerek arcában ott van.

 Esteri Roope-ra nézett, aki nem szólt semmit, csak elment kávét főzni. A kislány csalódottan nézett utána. Alexi kis ideig nem értette, miért ment ki Roope, de aztán ráébredt, hogy így akarja Esterit önálló döntésre sarkallni. Gondolatban megjegyezte, hogy Roope sokkal jobb lenne apának, mint ő. A gitáros legalább tud bánni a gyerekekkel, amiről, Alexi úgy gondolta, ő nem tudná olyan jól irányítani a kölyköket, mint társa.

  - Igen – válaszolta Esteri némi fáziskéséssel.

Alexi akaratlanul is elmosolyodott. Tudta,m hogy a lánya inkább maradna itt, mert Roope-t ismeri már valamennyire, de őt még nem. Ezért is örült meg neki, mikor megtudta, hogy Esteri visszaköltözik hozzá. Őt választotta, nem pedig Roope-t, vagyis benne jobban megbízik. És persze az sem volt utolsó szempont, hogy tudta, ezentúl mindig hazavárja valaki.

A mosolya kiszélesedett, mikor végiggonodlta ezt.

A kislány szép arcán még mindig aggodalom ült, és hol Alexire, hol az ajtóra nézett, amin keresztül Roope az imént távozott.

Alexi magához ölelte Esterit, aki egy szempillantásnyi ideig csak megszeppenten állt, majd vékony karjait Alexi dereka köré fonta.

 - Hoztam… üdítőt – Jött be Roope három, fél literes palackot szorongatva.

A lány elhúzódott Alexitől, odaszaladt a másik férfihoz, kivett a kezéből egy üveget, és az egyik szoba felé iramodott. Roope és Alexi mosolyogva nézett utána.

 - Nyugi, idővel megszeret majd – ígérte Roope, mikor meglátta Alexi arcán a félelmet.

Alexi már vagy ezredszerre elcsodálkozott azon, hogy barátja mennyire jól tud olvasni körülötte lévők arcából. Mintha a gondolataiban tenné.

 - Biztosan. Köszi – vette el a felé nyújtott üveget, és ránézett a sötét italra. Kóla? Ne már! A sör sokkal jobban esett volna neki. Nyugi van, a sört most jópár évre felejtsd el, mondta magának, és ivott pár kortyot.

- Csak legyél kedves Esterivel, meg hagyd, hogy önállósodjon, akkor nagyon hamar meg fog kedvelni. Egy idő után majd minden jön magától, ne aggódj – tanácsolta Roope. Látszólag nem is figyelt arra, amit barátja mondott az előbb.

 - Jól van. Köszi mindent – karolta át sután egy pillanatra Roope-t, aki elnevette magát:

 - Ma ölelkezős kedvedbe vagy?! – Nevetett hangosan.

 - Ne kötekedj! – Lökte meg Alexi játékosan. – Megyek, segítek összepakolni Esterinek – Indult el, hogy megkeresse a kislányt. Alig egy perc alatt, meg is találta az egyik szobában. A lány az ágy szélén ült, és a lábát lóbálta. A táskájába, amibe a cuccait pakolta, az ágy mellett hevert a földön. Úgy tűnt, el sem kezdte a pakolást. Alexi megijedt. Mi folyik itt?! Csak nem meggondolta magát?! Ha igen, mi lesz?!

 - Mi a baj? – Kérdezte, és leült a földre, a kislány elé.

 - Biztos, hogy Roope-al semmi rossz nem fog történni?! – Kérdezte aggódva, remegő hangon. Alexi elszomorodott. Ezek szerint Esteri nem bízik benne eléggé. Bár, arról nem lehet, hogy a kislány fél bárkit is elhagyni, mert retteg a következményektől. Az anyja elvesztése rengeteg félelmet idézhetett elő benne.  Ezek pedig, egy ideig még biztosan befolyásolják a döntéseit…

 - Biztos. De azt is tudom, hogy minden nap találkozni fogtok. Nem lesz semmi baj, ne aggódj – mosolygott a lányára aki egy kis ideig bizonytalanul méregette, majd leugrott az ágyról, és a cuccait pillanatok alatt a táskájába dobálta.

Mikor végzett, kiszaladt, hogy még egyszer megkérdezze Roope-tól, hogy nem-e baj, ha Alexihez költözik, és mikor a igtáros nemmel válaszolt, visszaszaladt, hogy a táskáját vigye. Alexi már a kezébe tartotta a könnyű, rózsaszín táskát, így Esteri visszament Roope – hoz, aki épp valami iartokat rendezett. Búcsúzóul megölelték egymást, majd a lány már szaladt is kifelé.

  

- És még te mondod, hogy ölelkezős kedvembe vagyok, mi?! – Kérdezte Alexi. Esteri már az autónál állt, így sietnie kellett. A két férfi egymásra nézett.

 - Csak kitartás – Szólalt meg Roope fél perc hallgatás után.

 - Köszi. Köszönök mindent – Mondta Alexi hálásan.

 - Jól van, ne hálálkodj már, inkább menj, mert Esteri elindul gyalog – bökött állával a kocsi mellett sétáló lányra.

 - Oké, akkor délután gyertek – indult az ajtó felé Alexi.

 - Szia – mondták egyszerre, majd Alexi a lányához ment. Valami hihetetlen, mennyire feldobta, hogy Esteri végre visszaköltözik hozzá! Ez akkora erőt adott neki, hogy úgy érezte, bármit, és bárkit le tud győzni. Még a saját démonait is. Mindent. Már cseppet sem érdekelte, mit mondanak vagy tesznek a rosszakarói. 

Megvolt a célja, és már semmi sem állíthatta meg.

Arcán széles vigyorral megkerülte az autót, és beült a vezető ülésbe. Egy gyors, ügyes mozdulattal a slusszkulcsot a helyére dugta, és jobbra nézett ,hogy beszállt-e már Esteri. Meglepődött, mikor látta, hogy a lány még mindig ott áll, ahol az előbb, és Roope házát nézte. Mintha vissza akarna menni, Alexinek legalábbis ez jutott eszébe először. Egy pillanatig azt sem tudta, mit tegyen, végül azonban úgy döntött, marad a természetes viselkedés mellett: kinyitotta az ajtót, mire Esteri összerezzent, és rá nézett.

  

- Jössz? – Kérdezte, és magában azért fohászkodott, hogy indulhassanak már el.

 - Igen – bólintott a kislány, és beült. Alexi becsukta az ajtót, és elvette a táskáját, amit a hátsó ülésre tett.

Jó kedve elpárolgott. Már nem érezte úgy, hogy bármit le tudna győzni. Visszaszállt a földre, és rájött, hogy mindenért keményen meg kell küzdenie, és ez a küzdelem korántsem lesz egyszerű. De nem érdekelte. Azt akarta, hogy Esterinek ő legyen a legfontosabb, és ezért bármit megtett volna. És meg is fog, ebben biztos volt.

Oldalra, Esterire nézett. A kislány a mellettük elsuhanó fákat és házakat nézte érdeklődve. Kicsi kezeit az ablaküvegre tette. Alexi elmosolyodott. Mosolya csak szélesebb lett, mikor am kislány elunta a tájat, és megkérte, hogy kapcsoljon be zenét. Egy Black Sabbath számot választott.

Jó az ízlése. Le sem tagadhatnám, hogy az én lányom, gondolta Alexi. Nem, mintha le akarná tagadni, sőt! Büszke volt Esterire. Örült, hogy van gyereke, aki számít rá, akiért felelősséggel tartozik, aki hazavárja majd.  És az is örömmel töltötte el, hogy új életet kezdhet. És, hogy van motiváció, ami arra ösztönzi, hogy hagyja el az alkoholt és a dohányt. Hogy jobb ember lehessen.

És jobb is lesz, ezt már eldöntötte.

Valami azt sugallta, sikerülni fog neki minden…

Angels Don't Kill: 8. fejezet - részletek

"- Szeretnél hazajönni? - Kérdezte Alexi. Jobb nem jutott eszébe. És persze, erre volt pillanatnyilag a leginkább kíváncsi. Arra vágyott, hogy Esteri igennel válaszoljon, és azonnal pakolni kezdjen.
A kislány hátra fordult, hogy rájuk nézhessen, és aggódó tekintetét Roope-ra szegezte."

"Soha nem gondolta volna, hogy valaha is annyira fogja bántani, hogy valamiből kimarad, mint most. A fél karját odaadta volna azért, hogy most Roope helyében lehessen. Hogy Esteri őt szeresse úgy, ahogy Roope-t. Hogy őrá nézzen fel. Hogy érte aggódjon..."

"A lány az ágy szélén ült, és a lábát lóbálta. A táskájába, amibe a cuccait kellett volna pakolnia, az ágy mellett hevert a földön. Úgy tűnt, le sem kezdte a pakolást. Alexi megijedt. Mi folyik itt?! Csak nem meggondolta magát?! Ha igen, mi lesz?!"

A félévzárás után, hozom csak a nyolcadik fejezetet, mert most tanulnom kell. :)

~peace foREVer

Beth

Boldog új évet kívánok mindenkinek!
Mosolyogjatok sokat, és élvezzétek ki az év minden egyes pillanatát! :)

Köszönöm a kommenteket, a 16 követőt, és a több, mint nyolcezer oldalmegnyitást! :)

Angels Don't Kill: 7. fejezet

Hat nappal azután, hogy Esteri elment Roope-al, Henkkával, és Jaskával, Alexyi még mindig másnapos volt. Az elműlt öt napban mindig csak ivott. Reggel elment Roope-hoz, akinél Esteri volt, ott tartózkodott pár órát, majd hazament, és ivott. Ivott, mert Kristen még mindig nem jelentkezett és aggódott érte; mert kívánta az alkoholt; és, mert nem tudott vigyázni Esterire, pedig ez lenne a legfontosabb feladata.
Bár még csak pár perce ébredt fel, máris a hűtő felé vette az irányt, hogy magához vegyen egy doboz sört. Gyorsan megitta az italt, majd leült a hűtő mellett álló fotelbe. Az utóbbi napok nagy részét itt töltötte. Innen legalább nem kellett felállnia, ha valamit ki akart venni a hűtőből, csak nyújtózkodnia kellett.

Mikor letette a már kiürült dobozt, hátradőlt, és hagyta, hogy lecsukódjon a szeme. Néhány napja, ha nem ivott, akkor akár napi tizenöt órát is gitározott, így igencsak fáradt volt. Amint lecsukódott a szeme, álomba merült.


A nő odament a fáradt férfihoz.

- Szia. Jók voltatok - ismerte el kissé szégyenlősen. Festett, vörös haját idegesen babrálta, világos arca kipirult. Fekete pólót és kék farmert viselt. A fülében lévő temérdek ezüstös karikától eltekintve, nem hordott ékszert.

A férfinak beletelt egy kis időbe, mire felfogta, hogy az egyik, koncertjüket szervező nő hozzá beszél.

Rá nézett, és csak ennyit mondott:

- Szeva. Köszi. - A nyakában lévő fehér törülközőbe megtörölte az arcát, majd ivott a jobb kezében lévő, keserű sörből. Tudta, hogy már elég részeg, hisz koncert előtt, közben, és most még utána is ivott, de nem tudta megállni, hogy ne igyon. Főleg, hogy az előbb az egyik hangtechnikás csaj megjegyezte, hogy ő az alkohollal fogja megölni magát, és ha így folytatja, akkor nemsokára meg is fog halni. Mekkora baromság ez...

- Elég kimerítő lehet ezt csinálni - próbálkozott tovább a lány.

- Az - Bólintott a férfi. Jobban megnézte a lányt. Nem is lány volt már. Olyan huszonöt körüli lehet. És egészen akaratos. A férfi az évek alatt, amióta a zenekara híres lett, megtanulta, hogy a rajongóknak két csoportja van: a félénkek, akik csak távolról nézik őket, és a bátrabbak, akik mindent megtesznek azért, hogy közelebb kerüljenek hozzájuk. A lány egyértelműen az utóbbi csoportba tartozott.

- Mit akarsz? - Kérdezte a férfi kissé mogorván. Nem ezt a hangnemet szánta ennek a nőnek, de már fáradt volt, le akart zuhanyozni, és minél előbb meg akart szabadulni teleizzadt ruháitól hogy aztán, az egyik közeli bárban, négy zenésztársával, gondtalanul ihassanak egyet. És az alvás is már ráfért volna...

- Csak egy autogramot szeretnék - vette elő a táskájából a fekete alkoholos filcet, amit átadott a férfinak.

- Hová? - Kérdezte az rutinosan.

- Ide - bökött a nő a bal alkarjára.
A férfi megfogta a nő karját, és gyors mozdulatokkal egy W betűt rajzolt. Nem kerülte el a figyelmét a nő vékony karja és puha, meleg bőre. Mikor felnézett, meglepődött, milyen közel van a nő arca az övéhez.

- Épp most megyek a többiekkel egy kicsit inni. Eljössz velem?- Kérdezte a férfi.

Kezdte kissé szimpatikusnak találni a nőt. Elvégre volt elég bátorsága megkeresni őt. És ügyesen kihasználta az ismeretségeit, úgy, ahogy azt kell.

Visszaadta a tollat a nőnek, aki megköszönte az autogramot, az íróeszközt sietve a táskájába csúsztatta, mielőtt válaszolt.

Válaszolj már, ne csak itt húzd az időt! Nem harapok, legalábbis amíg odáig nem fajulnak a dolgok, hogy megkérj rá. - Gondolta a férfi türelmetlenül.

Gyűlölte, ha valakire vagy valamire akár csak egy percet is kellett várnia. Mi a francnak kell annyit várni az életben? Minek kell állandóan szórakozni?! Miért nem lehet egyszerűen, logikusan, és gyorsan megtenni, amit úgyis meg kell tenni?! A férfi már majdnem faképnél hagyta a nőt, mikor az szóra nyitotta a száját.

- Persze, elmegyek veled - bólintott rá a nő ajkán egy enyhe, szégyenlős mosollyal. A férfinak az elmegyek veled szókapcsolatról, nem a bulizás jutott eszébe, de még időben leállította magát.

Csak egy kis ivászat, semmi több, mondogatta magának.

- Oké. Öt perc, és jövök - fordított hátat a nőnek, aki meglepetten nézett rá.
Figyelmen kívül hagyta.

Szép nyugodtan hátrasétált ahhoz a részhez, ahol az imádott hangszereiket tartották.

Ha már megváratott, most egy kicsit ő is várhat, gondolta, miközben elkezdte a szokásos rituáléját, amit minden koncert előtt és után elvégzett: ellenőrizte, hogy minden rendben van-e a gitárjaival.

Miután végzett, visszament a nőhöz, aki már várta.

- Mit csináltál? - Kérdezte a nő kissé követelőző hangnemben. A férfinak eszébe jutott, hogy nem válaszol, de aztán mégis megszólalt:

- Megnéztem, hogy jól rakták-e el a gitárjaimat.

- Ó. Értem. Mehetünk? - Hadarta a nő. Egyre energikusabbnak tűnt. Csak nem hiperaktív? - Merült fel a férfiban, de aztán rájött, hogy most már mindegy.

- Ja, gyere - fogta meg a nő csuklóját, és a kijárat felé vezette.

Mikor rájött, hogy ez igencsak furcsa lehet a lány számára, és talán kicsit erőszakosnak is hathat, kezét a nő háta közepére csúsztatta, és így mentek tovább.

Miközben a csarnokból kifelé ment a társaival és azok ideiglenes barátnőivel, és azzal a lánnyal, akinek a nevét sem tudta, halványan érzékelte, hogy valaki fényképez, és, hogy a banda többi tagja beszélget.

A jól kivilágított, forgalmas utcán mentek el egy kicsi kocsmához, ahhoz, amelyik a nagy, világos, és meglehetősen drága hotelhez - amiben megszálltak - , a legközelebb volt. Innen nem volt olyan nehéz valakit áttámogatni a szállodába, mert nem kellett olyan sokat menni. Biztos, ami biztos.

- Hogy hívnak? - Kérdezte a férfi. Tényleg kíváncsi volt. A nő egy laza kézmozdulattal belökte a kocsma ajtaját, és egyből a pulthoz ment. Nem vacakolt. Látszott rajta, hogy nem először jár ilyen helyen.

- Rauha vagyok – mondta csak úgy mellesleg. Rendelt magának egy sört, majd folytatta: - Rauha Puttansuu – nyújtotta felé a jobb kezét. – A koncertszervező cégnél vagyok, menedzser – mesélte .A vékony, szőke hajú pultosnő letette a pultra az italaikat, amiknek azonnal neki is estek.

- És, mit csinálsz szabad idődben? – Érdeklődött a férfi.

- Hasonlót, mint te – kortyolt a sörbe a nő, Rauha.

- Mit? – Kérdezte a férfi, mert nem volt már kedve találgatni. Csak aludni akart, hogy kipihenje magát, mert a szeme már majd’ leragadt.

- Gondolkodj, Alexi! – Kérte Rauha egy ördögi mosollyal az ajkán.

- Nem gondolkodok – vágta rá a férfi.

- Na jó, akkor elmondom – mondta Rauha kelletlenül.

- A szabad időmben én is zenélek.

- Tényleg? Mit? Énekelsz? – Kapta fle a fejét Alexi.

- Nem. Szintetizátorozok. Tényleg, majd szólj, ha kell valakinek egy szintetizátor, mert nekem van egy felesleges, amit el kaarok adni – magyarázta Rauha. Alexinek eszébe jutott. hogy neki éppen jól jönne egy billentyűs hangszer, hogy legyen egy sajátja, mert folyton Janne cuccát kéri el, aki így nem tud annyit gyakorolni.

- Nekem kéne egy – jelentette ki.

- Jó, akkor add meg a számodat, és majd felhívlak, ha lesz időm, és jöhetsz a szépségért – vette elő a telefonját, készen arra, hogy feljegyezze Alexi telefonszámát.

- Alexi, segítesz átvinni a piát arra az asztalra?-  Kérdezte Henkka, és az egyik, sarokban álló asztal felé intett, majd a pulthoz lépett, és felvett egy karton sört.

- Kecskére a káposztát? – Kérdezte Janne ajkán egy gonosz mosollyal.

- Nem rád bízta a szent piát, hanem rám – szállt le a székről Alexi, és néhány teli Jack Daniels-es üveggel a kezében, a sarok felé vette az irányt. Út közben lediktálta a telefonszámát Rauhának, aki mellette ment.

Ahogy Alexi végignézett zenésztársain, rájött, hogy Henkka és ő áll legközelebb a józansághoz. A basszusgitáros itta a legkevesebbet, ez látszott éber tekintetén.

Néhány, perceknek tűnő órával később, Janne felvetette, hogy játsszanak.

-. Tudjátok, arra gondoltam, mikor valakinek mondanak valamit, és ha nem csinálja meg, akkor az fizeti a következő kört – magyarázta a billentyűs. Jaska bólogatott.

- Igen. Kezdjük az ajtótól. Mivel Alexi ül a legközelebb a kijárathoz, ő kezdi – döntötte el a dobos. Az említett már előre tudta, hogy nem fog tetszeni neki a feladata.

- Alexi, szerezd meg annak a lánynak a nevét, címét, és telefonszámát – Mondta Roope, és a pult felé intett, ami mellett csak egy neonrózsaszín ruhás, szőke hajú nőszemély ült.

- Túl rózsaszín – vágta rá tiltakozásképpen.

- Én meg túl szomjas vagyok. – Vágta rá Janne.

- Jó, megyek már – állt fel. Tisztában volt azzal, hogy ha Janne szomjas, majdnem a fél fizetése elmenne erre az estére. Ezért játszott. Ha nem innának ennyit, nem lenne ekkora a tétje ennek a játéknak, senki sem játszana.

- Szia – ült oda a nőszemély mellé. Majdnem elájult, mikor az alig tizennyolcnak kinéző lány rá emelte fáradt tekintetét. Alexit egy Barbie babára emlékeztette. Egy olyan Barbie babára, amit valaki szájba vágott, és tiszta vér a szája.

- Szia – nézett rá Barbie undorral. – Mi kell?

- A neved, a lakcímed, és a telefonszámod – sorolta Alexi. – Fogadtam, és nem akarok veszteni – magyarázta, mire a lány elővett a táskájából egy papírfecnit és egy tollat, leírta a kért adatokat, majd a lapot odaadta Alexinek.

- Köszi szépen. Bocsi a zavarásért. Szia! – Köszönt el a lánytól, és visszament a bandához.

- Jó, ez szabályos – ismerte el Janne, miután megnézte a papírdarabot. – Most te jössz – nézett Rauhára, mire az fészkelődni kezdett. – Csókold meg Alexit – Kérte Janne, mire Rauha is, és Alexi is egy, „menj a francba” – arckifejezéssel nézett rá.

- Szomjas vagyok – nézett az ürülő üvegre Janne.

- Nézted, milyen drága itt minden pia?! – Kérdezte tőle Jaska, mintha csak most jutott volna eszébe.

- Ezért még megfizettek – ígérte Alexi, bár nem bánta a kérésüket. Egyáltalán nem volt ellenére, sőt…

Mielőtt bármit is szólhatott volna, Rauha odahajolt hozzá, egy pillanatra a szemébe nézett, majd puha ajkát az övére tapasztotta.

Csak pár másodpercig tartott az egész, de Alexi, akármennyire nem tetszett neki eleinte az ötlet, most arra vágyott, hogy a játékbírók, vagyis Janne és Roope, érvénytelennek nyilvánítsa Rauha akcióját, amit így meg kell ismételnie…

De nem így történt. A játék folytatódott tovább, Alexi pedig az asztalra támaszkodva nézte az embereket.

Már elmúlt hajnali egy, mikor Alexi úgy döntött, lepihen. Felállt az asztaltól, elköszönt a barátaitól, és kiment a kocsmából.

A szálloda ajtajában, mikor megállt, hogy a szeme kicsit hozzászokjon az előtérből áradó erős fényhez, valaki nekiment.

Hátra fordult, és a meglepetéstől egy pillanatra még megszólalni is elfelejtett. Rauha követte.

- Mi van? – Kérdezte tőle nem éppen kedvesen.

- Ezt az asztalon hagytad – nyújtotta neki oda a nő a telefonját.

- Ó – motyogta Alexi meglepetten, mikor a kezébe fogta kicsi, fekete készülékét. – Köszi. Feljössz? – Bukott ki belőle a kérdés, mielőtt még végiggondolhatta volna. Nem, mintha az agyát beködösítő alkohol hagyta volna gondolkodni.

Viszonylag hamar megtalálták Alexi szobáját, az egyik recepciós hathatós segítségével.

- Gyere – húzta be Rauhát.

- Még nem fejeztünk be valamit – jegyezte meg a nő. Látszott rajta, hogy eléggé spicces. Elvigyorodott, és megcsókolta Alexit. A férfi még véletlenül sem ellenkezett. Az elmúlt jónéhány évben, mióta híres lett, nem nagyon volt egyéjszakásnál hosszabb kapcsolata, amit teljességében élvezett volna. Voltak barátnői, és volt már felesége is, de a kötöttség nem volt neki való. Nem érezte benne magát jól, és így menekült az ilyenek elől.

Mire az agya egy pillanatra kitisztult, Már kevés ruha volt rajtuk. Túl kevés… Tudta, hogy ismét egy eseménydús éjszaka elébe néz, és, hogy az alvás még odébb van.

Másnap reggel arra ébredt, hogy szörnyen fáj a feje. A következő, amit érzékelt, az a halk neszezés volt. Mint mikor a ruha az ember bőréhez ér.

Kinyitotta a szemét, és a hang forrása felé nézett. Egy vörös hajú, huszonéves nőt pillantott meg. Némi gondolkodás után  eszébe jutott, hogy Rauha a neve. Bár azt, hogy mit csináltak az éjjel, nem tudta felidézni. Tudta, mit tettek, de azért mégis, jobb lett volna emlékezni is a dolgokra.

- Hová mész? – Kérdezte Alexi rekedt hangon. Rauha ránézett, zöld szemeiben meglepettség csillogott. Lerítt róla, hogy úgy akart meglépni, mintha mi sem történt volna…

- Haza kell mennem. Elmaradtam a melóval, így most sietnem kell – Kapta fel a pulóverét, szájon puszilta Alexit, megígérte neki, hogy majd még keresi, és már el is rohant.

Alexi lehunyta a szemét. Csodálatos volt az előző éjjel, ezt emlékek nélkül is tudta, de mégis utálta magát. Mint az összes hasonló este után. Gyűlölte, hogy csak így kihasználja a nőket, akikről semmit sem tud. Gyűlölte azokat az embereket, akik kihasználják a másikakat, és ő is egy lett közülük.

Ne nyavalyogj már mint egy tizenéves, inkább készülj az utazásra – biztatta magát. Felkelt, és nekilátott, hogy összekészülődjön az aznap esti, Turku-ban lévő koncertjükre, ahová még utazniuk is kell.

Mint akit megcsíptek, úgy riadt fel.

Pár pillanatig azt hitte, csak az agya játszott vele, ezért látta ezt az álmot, de aztán rájött, hogy ez a valóság. Hogy azt álmodta vissza, ahogy először és utoljára találkozott Rauhával.

Te is aztán vagy valami, évekig elfelejted, és csak most jut eszedbe, gondolta kissé utálatosan. Legszívesebben a falba verte volna a fejét. Hogy lehetett akkora hülye, hogy élete egy részét hagyta, hogy az alkoholmámor kitörölje a memóriájából?!

És miért nem kereste később Rauha?! Ez is egy jó kérdés, amit valószínűleg soha nem fog tudni megválaszolni.

Az érzései úgy kavarogtak, mintha lelkében tornádó tombolna. Már meg sem próbálta meghatározni, mit is érez, csak nézett ki a fejéből. Néhány érzelmet azért mégiscsak felismert: Szomorúságot, dühöt, és hiányérzetet. Szomorú volt, mert mindent és mindenkit elhanyagolt az utóbbi időben. És hiányoztak neki az emberek. Ilyet csak ritkán érzett, ezért ez meg is lepte. Hiányoztak neki a Bodom tagjai kikkel  szokásosnál jóval kevesebbet találkozott, és Esteri.

Esteri… Vajon ő hiányzik a kislánynak?!Vagy jól elvan a többiekkel, és őt szinte el is felejti?! Erre nagyon nagy az esély. Végül is, Roope van vele a legtöbbet, ő pedig, naponta csak pár órát látja, és akkor is a többiekkel beszélget el legjobban, nem a kislánnyal. Vele alig vált pár szót. Igazából meg is érdemli, hogy Esteri őt szeresse a legkevésbé.

Érzései örvényébe új dolgok vegyültek: harag, önutálat, és tenni akarás.

Ahelyett, hogy itt vagy, már rég rendbe szedhetted volna magad, futott át az agyán.

Egy nagy sóhaj kíséretében felállt, és a sörrel szinte majdnem tele lévő hűtőt figyelmen kívül hagyva,  fürdőszobába ment.

Alig fél óra alatt, lezuhanyozott, megborotválkozott, és átöltözött.

A tükörbe nézve rájött, hogy a ruhája nem a legjobb választás ara, hogy meglátogassa a lányát. A fekete nadrág az elmaradhatatlan oldallánccal még rendben van, de a fekete alapon fehér lefelé fordított keresztes póló nem éppen szerencsés választás, ha az ember olyan gyerek közelébe megy, amelyik minden egyszerűbb mintát lerajzol. Még a végén Esteri a Hello Kittyk mellé lefelé fordított kereszteket rajzolna. Nem, mintha Alexi ezt annyira bánta volna. De azzal azért tisztában volt, hogy Esterinek később még lehet baja az ilyen jelképek miatt. Bár kicsi erre az esély, azért jobb vigyázni az ilyenekkel, legalábbis Alexi így gondolta.

Sietve levette a keresztes pólót, és helyette egy Misfits logóval ékesített ruhadarabot vett fel.

Mint minden tisztességes dohányzó ember, a stressz, ami egyre jobban kezdett eluralkodni rajta, a cigaretta utáni vágyat hozta elő belőle, így rágyújtott. Enyhén elmosolyodott, mikor érezte, hogy a nikotinnal szennyezett levegő kitölti a tüdejét.

Bárki bármit mondhat a cigaretta káros hatásairól, ezt az érzést soha, semmi már nem tudja megközelíteni, állapította meg, majd eldobta a csikket, összeszedte az iratait és a kulcsait, és maga mögött hagyta a házat. Bezárta az ajtót, és az autójához ment.

Mikor beült a kék Pontiac-ba, úgy döntött, a következő perctől fogva, megpróbál egy jobb ember lenni. Egy olyan ember, kire később Esteri büszkén mondja azt, hogy az apja. Akinek semmi miatt nem kell szégyenkeznie.

Meglátjuk, hogy sikerül, gondolta, mikor életre keltette a motort. Ha nem sikerül, az sem baj, legközelebb majd sikerülni fog.

Bár félt attól, mi lesz, most már várta a jövőt. Kíváncsi volt, mi vár rá az útja végén, amikor minden kiderül. Többek között az is, hogy helyre tudja-e még hozni azt, amit elrontott, vagy sem. És neki most ez volt a legfontosabb kérdés.