Angels Don't Kill: 5. fejezet

- Persze, elmegyek veled - bólintott rá a nő ajkán egy enyhe, szégyenlős mosollyal. A férfinak az elmegyek veled szókapcsolatról, nem a bulizás jutott eszébe, de még időben leállította magát. 

Csak egy kis ivászat, semmi több, mondogatta magának. 

- Oké. Öt perc, és jövök - fordított hátat a nőnek, aki meglepetten nézett rá. 

Figyelmen kívül hagyta. 

Szép nyugodtan hátrasétált ahhoz a részhez, ahol az imádott hangszereiket tartották. 

Ha már megváratott, most egy kicsit ő is várhat, gondolta, miközben elkezdte a szokásos rituáléját, amit minden koncert előtt és után elvégzett: ellenőrizte, hogy minden rendben van-e a gitárjaival. 

Miután végzett, visszament a nőhöz, aki már várta. 

- Mit csináltál? - Kérdezte a nő kissé követelőző hangnemben. A férfinak eszébe jutott, hogy nem válaszol, de aztán mégis megszólalt: 

- Megnéztem, hogy jól rakták-e el a gitárjaimat.

 - Ó. Értem. Mehetünk? - Hadarta a nő. Egyre energikusabbnak tűnt. Csak nem hiperaktív? - Merült fel a férfiban, de aztán rájött, hogy most már mindegy. 

- Ja, gyere - fogta meg a nő csuklóját, és a kijárat felé vezette. 



 Alexi ismét felébredt. Még mindig elképesztő, lüktető fejfájás gyötörte, mintha egy gyors szám ritmusára fejelné a padlót.

 Rohadj meg, te köcsög másnaposság, kívánta. 

Ez az ébredés sem volt jobb, mint az előző ki tudja, hány? Miért is lett volna jobb, arra kelni, hogy a feje majd' sejtekre szakad szét, és elege van ebből az egész kicseszett világból, mint arra, hogy idióta újságírók hívogatják, és a magánéletére vonatkozó kérdéseket tesznek fel? Még ha megértenék, hogy nem akar, és nem is fog nekik válaszolni...! 

És kitől tudhatták meg, hogy mi történt? Hogy előkerült az eddig még sosem látott lánya? És, hogy Kristen elhagyta, vagy valami ilyesmi?

Bár, utóbbit még csak páran kérdezték meg. 

Ne aggódj, lesz ez még rosszabb is, vigasztalta magát. 

Felkelt, megropogtatta elgémberedett tagjait, majd sietve lezuhanyozott, és felöltözött. 

Tényleg, Kristennel szakítottak, vagy sem?! Annak, amit a telefonban mondott, és annak is, ahogy mondta, eléggé szakítás-íze volt. Azt, hogy összejöttek, kimondták. Azt is ki kell mondaniuk, ha szakítanak, nem?! Végül is, úgy lenne tisztességes. 

Azt mondta, majd keres. Nem szaladok utána, ha úgysem áll mellém, mert annak semmi értelme. Nem pazarlom el az időmet, amit akár Esterivel is tölthetnék... 

Jézusom! Esteri! Hol lehet?! Itt van a házában, vagy valaki hazavitte?! 

Legszívesebben felpofozta volna magát, annyira utálta, hogy azt sem tudja, hol van a lánya. 

Még nincs is nála egy napja, és máris szem elől tévesztette. Hogy fogja így felnevelni?!




Úgy döntött, felhívja Roope-t. Közülük mindig ő volt a legnyugodtabb, az, aki mindig, minden tisztán látott, és aki mindig a kezében tartja a dolgokat. Ő biztosan tudja, hol van most Esteri. 

- Szevasz. Felébredtél? - Köszöntötte Roope vidám hangon. De jó lenne,ha nekem is olyan jó lenne a kedvem, mint neked, gondolta Alexi sóvárogva. Valamiért úgy érezte magát, mintha az előző nap eseményei, minden boldogságát kiszívták volna. Mintha örökre elvesztette volna azt a dolgot, amitől az ember elmosolyodik: az élet kiszámíthatóságának hitét. 

- Heló. Igen. Esteri ott van? Mert fogalmam sincs, hogy hazajött-e vagy sem. - hadarta idegesen, miközben fel-alá járkált. Hallotta, hogy Roope kinyit egy ajtót. Pár pillanat csak a saját lépteit, és az ablaka alatt elhaladó autók hangját hallotta. 

- Itt van, persze. Épp a nappaliban csépeli Henkkát. Tegnap visszamentünk, vittük a kiscsajt is, de Janne már kidőlt, te pedig, hogy is mondjam... Olyan részeg voltál, hogy már énekeltél minden baromságot, ami eszedbe jutott, úgyhogy inkább hozzám hoztuk, és felváltva fárasztjuk - magyarázta.

 - Aha. Köszi. - Hálálkodott Alexi. Kissé megkönnyebbült, hogy Esteri nem látta berúgva, de valami mégis zavarta. Ám azt, hogy mi is olyan furcsa, már nem tudta volna megmondani.

 - Másfél óra múlva átvisszük - ígérte Roope fél perc csend után.

 - Jól van. Addig összekaparom Jannét. Addig is, heló - fejezte be a beszélgetést. Nem volt mondani valója. Sem Roope-nak, sem senki másnak.
  

- Jól van. Szia. - Köszönt el Roope, a telefon pedig elnémult. Alexi letette a készüléket fenyőszínű éjjeliszekrényre, és kiment a nappaliba, ahol Janne a hűtő melletti székben, félig a hűtőre borulva,aludt. Hortyogása betöltötte az egész helyiséget. Alexi irigyelte, hogy ilyen jól alszik. 

De már nem sokáig, gondolta gonoszan, kivett a szekrényből egy poharat, teletöltötte vízzel, és megállt Janne felett.


- Most felkelsz és megiszod ezt a vackot, vagy rád öntöm - Mondta a szokottnál emeltebb hangon, mire Janne kinyitotta a szemét. 

- Mi az? Sör? - Kérdezte az álmosságtól kásás hangon. A szemét is alig bírta nyitva tartani.

 - Nem. Víz. Idd meg - Nyújtotta oda neki. 

- Fúj. Vidd innen - Tolta el a kezét a billentyűs. - Megyek zuhanyozni - állt fel, és a fürdőszoba felé támolygott. 

Alexi letette a vizet a mosogató szélére, majd szép lassan visszasétált a szobájába, és lefeküdt az ágyára.

 Pár percig próbált elaludni, de már túl éber volt, így úgy döntött, megnézi, mit írt neki Rauha, ha még megvan. 

Az olvasatlan SMS-ek között, több, mint egyórányi keresés után, megtalálta az üzenetet.

 Gondolkodás nélkül, sietve elolvasta.

 "Szia! Rauha Puttansuu vagyok. Légyszi, minél előbb hívj vissza, fontos dolgokról szeretnék veled beszélni. Minden jót!" 

Rövid, ám mégis lényegre törő SMS volt. Miért nem olvasta el ezt korábban?! És miért nem törölte a telefon memóriájából?! 

Fogalma sem volt arról, mi lehet a válasz ezekre a kérdésekre. 

Nem, mintha lett volna ideje ezen töprengeni. 

Amint elolvasta az üzenetet, hallotta, hogy Janne üdvözöl valakiket. Aztán meghallotta Roope mély, nyugodt hangját. Úgy ugrott fel az ágyról, és rohant ki, ahogy egy versenyfutó a startpisztoly eldördülésekor.

 Mikor leért, és meglátta banda tagjait, és a lányát, ahogy együtt játszanak - vagyis Janne és Jaska körül járkál Henkka, és Esteri rohan utána, remélve, hogy el tudja kapni, Esteri mögött pedig Roope sétál ráértősen, mondván, megfogja és leállítja, de nem igyekezett: szemmel láthatólag élvezte a játékot, ahogy a többiek is - , elmosolyodott. 

Ezek öten olyanok, mint a gyerekek. Esterinek ez még jó, mert neki még sokáig gyereknek kell lennie, de a többieknek..?


Megvárta, amíg Esteri elfárad - az majdnem tíz percbe telt - , és leül egy kicsit, adott neki üdítőt - Roope szerint már reggelizett, de ebédet nem kéne neki adni, nehogy attól még jobban felpörögjön - , a többieknek pedig alkoholmentes sört, vagy ahogy Esterinek mondták, furcsa szörpöt; és amíg a kislány az asztalon heverő zenei újságokat lapozgatta, Alexi fojtott hangon megkérdezte e többiektől: 

- Tudjátok, mikor és hol találkoztam Rauhával? Vagy hogy miért adtam meg neki a telefonszámomat? 

Barátai tudták, nem azért kérdezi ezt, mert tudja a választ, hanem, mert sejtése sincs arról, mi lehet a megoldás.

 - Fogalmam sincs - vonta meg a vállát Jaska.

 - Nekem sem - rázta meg a fejét szomorúan Henkka.

 - Ha jegyzetelnénk, hány nőneműnek adtad meg a számodat, már igencsak hosszú lenne a lista. Szerinted, mi mindenre emlékszünk? Amúgy, nem írt erről semmit sem abban a levélben? - Kérdezősködött Janne. Még mindig látszott rajta a másnaposság, de már képes volt gondolkodni.

 - Csak annyit, hogy egyszer találkoztunk, és akkor is részegek voltunk. De ettől nem lettem okosabb. Hogyan emlékezhetnék egy, majdnem hat évvel ezelőtti, részeg estére?! Állítólag, még menni is alig bírtam... - kortyolt bele a keserű italba. 

Bár szerette a sört, az alkoholmentes változatot valamiért gyűlölte. Olyan volt ez neki, mint a koffeinmentes kávé, és a levegő illatok nélkül: a lényeg, mai miatt élvezetessé válik az egész, hiányzik.

 - Tudod jól, hogy nem séta közben készülnek a gyerekek... - szólt közbe Janne, mire Alexi egy mérges pillantással elhallgattatta. 

- Minél többet meg kéne tudni Rauháról. - Vetette fel Roope. - Mit dolgozott, és hol, illetve, hogy hol találkoztatok, kik a barátai, hol élt... Mindent, mait csak meg lehet róla tudni. Ha már tudunk róla ezt-azt, akkor abból már el tudunk indulni. 

- Ez jó ötlet. Amíg Alexi vigyáz Esterire, addig én felkeresem az egyik haveromat. Tudjátok, Johann-t. Neki elég annyi, mi az illető neve, és címe, és máris ki tud deríteni az illetőről, szinte mindent. - Lelkesedett Henkka, mint mindig. 

Johann Mukka magánnyomozó volt. Nem sokaknak dolgozott a fő megbízóján, a Helsinki rendőrfőkapitányon kívül. Henkka még a középiskolából ismerte, és egész sokszor beszélt vele. Már megkérték párszor, hogy nézzen utána ennek vagy annak. Olyan emberekről kértek tőle információkat, akikkel együtt akartak dolgozni, és meg akarták tudni, mennyire megbízható. Még sosem csalódtak Johann-ban. Akárhányszor nekik dolgozott, pár hét alatt, jó néhány oldalnyi adatot kaptak tőle. Olyan infók jutottak általa a birtokukba, maik fontosak voltak, és persze igazak.

 - Hol lakott Rauha? - Kérdezte Henkka. Felhajtotta a maradék italát, a dobozt pedig összeroppantotta, és kidobta. - Valahol itt, Helsinkiben. Még nem küldték ki a papírokat. 

- Jól van. - indult a fogas felé. Levette az akasztóról fekete kabátját, és belebújt. - Elmegyek Johannhoz. Nem tudom, mikorra érek vissza. - Hadarta, mosolyogva intett Esterinek, és már ment is. 

Alexi remélte, hogy jut valamire. Jobb lett volna, ha neki jut eszébe ez, de most már mindegy. Byzott Henkkában, és tudta, Johann-t jó ötlet volt bevonni. 

Valójában ez volt a legjobb ötlet, amit mostanában hallott.

Oda kéne mennem Esterihez, jutott eszébe. 

Letette a kezében lévő üres dobozt, és leült a kanapéra, Esteri mellé. Nem tudta, mit kell majd tennie, de arra mérget mert volna venni, hogy ha mindig távolságtartó lesz vele, akkor Esteri sosem fog megbízni benne. 

Mert, bármilyen furcsa is volt, tényleg nagyon szerette volna hogy Esteri megbízzon benne. De azt még jobban szerette volna, hogy a kislány - szokd már meg te barom, hogy a lányodnak nevezd! - a lánya, az apjának szólítsa. Nem azért, mert ő arra kéri, hanem, mert Esteri ezt szeretné. 

Talán, valamikor majd az apjának fog nevezni. Az, hogy ez mikor fog megtörténni, leginkább rajtam áll, és azon, mennyire engedem közel magamhoz. 

Összekulcsolt kezét nézve, próbált kitalálni valamit, mai érdekli Esterit. Valamit, amit közösen tudnak csinálni. Persze, az sem segített sokat, hogy magán érezte lánya kíváncsi tekintetét. 

Végül eszébe jutott a legalapvetőbb kérdés.

 - Mit szeretnél csinálni? - Nézett Esterire egy enyhe mosollyal. Az visszamosolygott rá, letette a poharat a kanapé előtt terpeszkedő üvegtetejű dohányzóasztalra, felé fordult, és visszakérdezett: 

- Anya azt mesélte, hogy nem ismersz engem, mert nagyon sokat dolgozol. Mit dolgozol? 

Alexi sok mindenre számított, de erre nem. Megjegyezte magának, hogy néha, óvatosan kérdezze Rauháról. 

- Zenélek. Egy zenekarban gitározom és éneklek. - Válaszolta készségesen. Esteri szeme megcsillant:

 - Gitározz valamit! - Kérte, mire Alexi, mint egy robot, aki arra van beállítva, hogy Esteri kéréseit teljesítse, átment a szobájába, felkapta a fekete - citromsárga gitárját, az egyik erősítőjét, egy fekete pengetőt, és visszatért Esterihez. 

Miközben játszott, arra gondolt, hogy bár sok ezer ember előtt játszott már, Esteri előtt sokkal nehezebb, mert hibátlanul akart játszani, de mégis a lánya a legjobb közönség, mert őt imádja a legjobban. 

Angels Don't Kill: 4. fejezet

- Épp most megyek a többiekkel egy kicsit inni. Eljössz velem?- Kérdezte a férfi.

Kezdte kissé szimpatikusnak találni a nőt. Elvégre volt elég bátorsága megkeresni őt. És ügyesen kihasználta az ismeretségeit, úgy, ahogy azt kell.

Visszaadta a tollat a nőnek, aki megköszönte az autogramot, az íróeszközt sietve a táskájába csúsztatta, mielőtt válaszolt.

Válaszolj már, ne csak itt húzd az időt! Nem harapok, legalábbis amíg odáig nem fajulnak a dolgok, hogy megkérj rá. - Gondolta a férfi türelmetlenül.

 Gyűlölte, ha valakire vagy valamire akár csak egy percet is kellett várnia. Mi a francnak kell annyit várni az életben? Minek kell állandóan szórakozni?! Miért nem lehet egyszerűen, logikusan, és gyorsan megtenni, amit úgyis meg kell tenni?! A férfi már majdnem faképnél hagyta a nőt, mikor az szóra nyitotta a száját.


Alexi elővette zsebéből a telefonját, és sietve Kristen számát tárcsázta.

Janne hol őt, hol a gyorsan ürülő sörös dobozaikat nézte.

Gyorsan megnyomta a hívás gombot, és várt.

 Négy kicsengés után, Kristen már fel is vette.

 - Szia! Azt hittem, már el is felejtettél – kezdte a nő vidám hangon. Részben, ezért a hangért szerette meg Kristent, és leginkább azért, mert mindig jókedvű, optimista, és ha kell, komoly is. Most mindhárom főbb tulajdonságára szüksége volt, úgy, mint sivatagban az esőre.

 - Szia. Dehogy is felejtettelek el, hogy juthat ilyen az eszedbe?! Csak nem alakultak valami jól a dolgok – sóhajtotta, és az oldalláncát kezdte piszkálni. Próbálgatta, mennyi fénynek kell ráesnie, ahhoz, hogy minél jobban csillogjanak a fényes, fém láncszemek.

 - Mi történt? – Kérdezte Kristen kissé aggódva.

- Nem fogod elhinni, de… - Kezdte Alexi, de itt megakadt. Eddig jó. Az biztos, hogy nem fogja elhinni! Még neki is eléggé hihetetlen ez az egész. - …van egy lányom, öt éves, az anyja meghalt, így nekem kell felnevelnem – hadarta el. Nem éppen így akarta elmondani, de most már mindegy. A lényeget már tudja, és csak ez számít.

 Alexi abban reménykedett, és hitt, hogy Kristen hamar elfogadja és megszereti majd Esterit. Elvégre a nők szeretik a gyerekeket, nem?! Miért lenne ez alól éppen Kristen a kivétel?! És azt is hitte, hogy Kristen, mint elmondja, mi a helyzet, hisz neki, semmit sem kérdőjelez majd meg.

 - Basszus… - Hirtelen csak ennyit tudott kinyögni. Fél percig csak döbbenten hallgatott, csak miután képes volt az agya az információt befogadni, csak azután szólalt meg.

 - Biztos, hogy a te gyereked?! Nem csak azért mondták ezt, hogy jómódban nőjön fel?! Alexi először alig hitt a fülének. Tényleg azt hiszi, hogy nem ismeri meg, melyik gyerek az övé, és melyik nem?!

És hogy gondolhatja azt, hogy valaki hazudik, csak azért, hogy a gyerekét egy gazdag idegen nevelje fel?! És ha mégis így lenne, miért éppen őt választották volna?!

Ez az egész egy nagyon merész, és rossz elmélet, gondolta Alexi, és érezte, hogy a türelme fogyni kezd. Már megint.

 A rohadt életbe, csak ne emeljem fel a hangom!

 - Azt hiszed, akkora nagy idióta vagyok, hogy a saját gyerekemet nem ismerem fel?! Még ha akarnám, se tagadhatnám le! Tisztára úgy néz ki, mint én, a szeme, a haja, az arca, minden! Szerinted ezt is csak úgy mondják?! – Emelte fel a hangját.

 Na szép, már megint jól elintézte a dolgokat. Miért ne kételkedett volna Kristen?! Még sosem látta Esterit. Honnan tudta volna, hogyan néz ki, mennyire hasonlít rá?! Persze erre nem gondolt, csak azonnal lehordta…

 Ha az idiótákat karanténba zárnák, már én is ott lennék, gondolta Alexi gúnyosan. Elege volt az egész világból, de leginkább önmagából. Hogy tud mindent ilyen hamar elcseszni?!

 - Mi a francért nem ezzel kezdted?! Szerinted innen ellátok odáig?! - Kérdezte Kristen dühösen.

 - Bocsi, nem gondolkoztam, mielőtt beszéltem. Csak egy kicsit ideges vagyok, mert azt sem értem, mi folyik itt - mentegetőzött, de a nőt ez korántsem hatotta meg.

 - Akkor mit mondjak én?! Egyik nap még pár óránként hívsz, másik nap meg egész délelőtt nem is keresel, csak este hívsz fel, akkor is részegen! - Emelte fel a hangját. 

Ezt most megérdemlem, gondolta Alexi.

 - Honnan tudod, hogy ré...? - Kezdte el a kérdést, de Kristen félbeszakította:

 - Hallom a hangodon. És közlöd velem, hogy van egy öt éves lányod, akiről eddig még véletlenül sem szóltál volna! Mondd csak, ha nem hal meg az anyja, akkor mikor mondtad volna el, hogy van az az Esteri, vagy hogy is hívják?! Soha?! Mert nagyon úgy tűnik, hogy nem akartad ezt megosztani velem. Csak még azt nem értem, miért? A jövőnket tervezgettük, de arra, hogy ezt az apróságot elmondd nekem, már nem tartottál elég méltónak, vagy mi?! - Hadarta idegesen, mire Alexi is még ingerültebb lett.

 - Te komolyan ezt gondolod?! Az meg sem fordult a fejedben, hogy most is eltitkolhattam volna...?! 

- Nem! Hogy titkolhattad volna el, mit mondtál volna, ha egyszer csak meglátom?!

 - És nem is akarnám eltitkolni! Én is csak ma tudtam meg, hidd el, ha előbb tudok erről, akkor előbb is szóltam volna!- Magyarázta. Fogalma sem volt arról, mi ütött Kristenbe. Nem ilyennek ismerte meg. Valójában, még sosem látta ilyennek. Azt hitte, hogy majd megérti, és mellé áll, de ehelyett mit kapott?! Lehordást és hitetlenkedést. Még nem csalódott valakiben ennyire.

 - Na, persze. Tudod, mit?! Hagyj békén egy időre. Gondolj át mindent, és majd kereslek - kérte Kristen. Alexi nem tudta eldönteni, mi volt a hangjában: utálat vagy bizonytalanság? Hitetlenkedés? Esetleg valami sokk féle? 

Végül is mindegy, milyen a hangja. Az a legfontosabb, hogy nem támogatja, ahogy kellene, hanem nem hisz neki, és pont most, maikor szüksége lenne rá, faképnél hagyja. Legalább kiderült, mennyire gondolja komolyan a kapcsolatukat. Még most sem képes kitartani. Ha igazán szeretné, Úgy, ahogy mondta, akkor az sem érdekelné, ha nyolcvan gyereke van, legalábbis Alexi így gondolta.

 - De tényleg hidd el, hogy én is csak ma tudtam meg, nem akartam eltitkolni előled! - Próbálta menteni a menthetőt. 

- Aha. Ma felhívott valaki, hogy menj be valahová, te meg bementél, és mit ad Isten, ott van egy gyerek, aki a tiéd, neked meg megesett rajta a szíved, és hazavitted, mi?! - Gúnyolódott Kristen. Nem is tudta, mennyire fején találta a szöget.

 - Igen, ez történt - bólintott rá Alexi, és a láncot az ujjai közt forgatva leült a kanapéra. Ha nem hisz neki Kristen, akkor soha, de soha többé nem fogja keresni, még akkor sem, ha teljesen beleőrül ebbe a baromságba.

 - Menj a picsába! Hazudja annak, aki elhiszi, ne nekem! - Ordította Kristen elképesztően dühösen, majd a vonal elnémult. 

Alexi ránézett a telefonra, ami már csak a hívás időtartamát és végét jelezte ki. 

Felpattant, és teljes erővel a szőnyeggel lefedett parkettához vágta a telefont, amiről leesett a hátlapja, ás akkumulátora messze csúszott. Odébb rúgta a fekete készüléket, mikor a hűtőhöz ment, hogy a sört whiskyre cserélje. 

Elege volt már mindenből és mindenkiből. Nem hitte el, hogy mindez vele történik meg. Ha az élet újrakezdésére gondolt, nem az jutott eszébe, hogy egyik napról a másikra előkerül az eddig még sohasem látott lánya, a hír hallatára a barátnője meg... elküldte a melegebbik éghajlatra.

 - Figyelj, úgyis visszahív majd, de így nem tud elérni - bökött állával Janne a földön heverő mobilra. 

Alexi lehajolt, összeszedte és a helyükre rakta a készülék darabjait, de a telefont nem kapcsolta be. Nem akart beszélgetni, csak inni, amíg jól esik, majd aludni. Jó sokat. Lehetőleg addig, amíg minden meg nem oldódik.

Angels Don't Kill: 3. fejezet

Alig két óra múlva, Alexi már a nappalijában járkált. Esteri a kanapén ült, és őt nézte.

 
Egyikük sem tudta, ilyenkor mi a teendő. Esteri csodálkozva nézett a férfira.

Fogalma sem volt arról, miért hasonlít rá annyira, ahogy arról sem, hogy miért olyan ideges. Kicsit talán össze is van zavarodva. De biztosan neki sincs semmi ötlete, hogy mit kellene tenni. Szeret, vagy legalábbis szokott irányítani, Esteri véleménye szerint.

 - Mi a baj? - Kérdezte Esteri. Az anyja is mindig, mindenkitől ezt kérdezi, ha látja, hogy nem érzi jól magát az ember.

Ahogy az anyjára gondolt, összeszorult a szíve. Miért kellett elköltöznie az ápoló nénitől a sok gyerek közé, onnan pedig ide?! És miért nem mehetett még be, meglátogatni az anyját? Senki se érti, hogy hiányzik neki?! Hogy nélküle azt sem tudja, mit kell tennie?! A férfi - Esteri emlékeztette magát, hogy Alexinek szólítsa, és ne magázza, ha már megkérte magát - megtorpant, és rá nézett.

- Nincs semmi baj. Csak furcsa ez a helyzet. Kérsz valamit? Szeretnél valahová elmenni? - Kérdezgette tanácstalanul, és leült mellé a fekete bőrkanapéra. Felé fordult, és őt nézte, úgy, mintha még rengeteg kérdése lenne. Esteri igencsak furcsának találta ezt. Az anyján kívül, senkinek sem volt hozzá sok kérdése. És még mindig nem tudta, ki ez az ember, miért kellett hozzá költöznie, és miért ilyen feszült.

- Anyához szeretnék menni - mondta őszintén, mire Alexi szomorúan nézett rá.

- Elhiszem - sóhajtotta. Lehajtotta a fejét, és mély levegőt vett, mint amikor valaki el akar mondani neki valamit. Ám mielőtt megszólalhatott volna, a furcsa csendet a csengő éles visítása törte meg, mire mindketten összerezzentek.

- Kinyitom - Állt fel Alexi, és az ajtóhoz ment.

Nem tudta, mit mondjon Esterinek, miért nem látogathatja meg az anyját. Eddig azt hitte, lemondták neki, hogy az anyja meghalt, és nem neki kell ezt a hírt továbbítania. Ha rögtön azzal kezdené, hogy a legrosszabb hírt mondja a kislánynak, akkor hogy is várhatná el, hogy megbízzon benne?! És azt, hogy megszeresse? 

Döbbenten vette észre a benne egyre jobban feltörni készülő megfelelési vágyat. Igen, szeretett volna egy kicsit jobb lenni, legalább annyira, hogy ezt a kislányt-a lányát-, fel tudja nevelni. Jól. Becsületesen. Tisztességesen. Szeretetben.

Hát igen. A szeretet volt az, amiben Alexi nem volt valami jó, legalábbis mindig ezt gondolta magáról. A családján, a bandája, a Children Of Bodom tagjait, és Kristent, meg persze a zenét kivéve, semmit sem szeretett. Főleg nem úgy, hogy azt az illetőt még csak rövid ideje ismerte meg.

Még azt se tudja, mi Esteri kedvenc színe!

A kétségbeesés, ha lehetséges, még jobban a hatalmába kerítette, mikor erre gondolt. Fogalma sem volt arról, mit kell most tennie. Tudta, ha nem talál ki valamit azonnal, akkor az irányítás teljese kicsúszik a kezéből, és ő pedig szétcsúszik.

Mikor kinyitotta az ajtót, és meglátta a Janne - Henkka - Roope - Jaska négyest, vagyis a Children Of Bodom tagjait, meglepődött.

Janne egy heló kíséretében beviharzott mellette, kis híján fellökve őt. Henkka és Roope követte a példáját. 

Jaska megállt alexi előtt. Arcán megértést lehetett látni, semmi egyebet. A válla mögé tűrte hosszú haját, mielőtt megszólalt.

 - Nem meséltem neki Esteriről. Gondolom, te szeretnéd nekik elmondani - jelentette be. Alexi kissé hálás volt, bár bizonytalan is. Nem tudta, hogyan vezesse fel a dolgot. És azt sem, hogy Esteri előtt, vagy inkább hívja félre a bandát? És tényleg, mikor mondja el Esterinek? Nem neki kéne elmondni előbb?

- Te, mit keres az a kislány a nappaliban? Hogy fogunk így ötletelni? - Jött oda hozzájuk Roope.

Alexinek végre eszébe jutott, mit keresnek itt a társai. Azt beszélték meg, hogy összegyűlnek, és megmutatják egymásnak az elmúlt pár napban összegyűlt ötleteiket, amikből később az új dalaikat rakják össze. 

Hát, ezt most bebukták, gondolta Alexi.

- Mindjárt elmagyarázok mindent - ígérte, és Roopet kikerülve visszament a nappaliba. Hallotta, ahogy az ajtó becsukódik, és a két barátja besétál a nappaliba.

Amint belépett, tekintetével egyből keresni kezdte a kislányt. Néhány pillanat alatt megtalálta, a bőrkanapén ülve, és Henkka-val színezve.

Mikor meglátta, hogy Esteri milyen jól kijön a basszusgitárossal, csalódott. Nem másban, önmagában. Már ki tudja, mennyi ideje, de legalább már három órája ismeri a lányát - akire még mindig furcsa volt a lányaként gondolni, de már nem teljesen szokatlan - , és még csak a bemutatkozásig jutottak el, azt sem tudják, miről beszélgessenek. Erre Henkka ide jön, és pár perc alatt, összebarátkoztak... Hogy működik ez? Mivel tudott ilyen hamar a közelébe jutni? Ezt meg kell kérdeznie tőle.

Mély levegőt vett, és odament Esterihez .

Emlékeztette magát, hogy kedves legyen vele, még akkor is, ha az idegei már cafatokban lógnak.

Most már mindent el kell mondania neki.

Leguggolt a kislánnyal szemben, hogy kísértetiesen hasonló szemük egy magasságban legyen.

Halványan érzékelte, hogy Henkka ránéz, majd Esterire, és megint rá. Tudta, hogy pillanatokon belül rá fog jönni az igazságra, de nem zavarta. Kezdett boldogan gondolni arra, hogy van egy lánya.

- Esteri, velem jönnél egy percre? - Kérdezte, és teletetovált jobb kezét a kislány felé nyújtotta, aki ijedten nézett a tetoválásokra, majd az arcára. Alexi biztatóan rámosolygott, mire a kislány leugrott a kanapéról, és megfogta a kezét. Alexi mosolya még szélesebbé vált, mikor megérezte a tenyerében pihenő pici, puha kezet.

A vendégszoba felé vezette. Ez volt az egyetlen olyan helyiség, amit be tudott csukni, hogy a többiek ne zavarják meg, és ami kissé hangszigetelt, így nem tudják kihallgatni őket, ha esetleg Jannera rájönne az öt perc, és kedve támadna belehallgatni a beszélgetésükbe.

- Ülj le - intett a fotel felé, mire Esteri beült a fotelbe, és kíváncsi tekintetét rá függesztette.

Alexi elég furcsán érezte magát. Sokszor volt, hogy le kellett ülnie beszélgetni valakivel, de olyan, mint most, még soha. És nem azért, mert most a lányával fog lefolytatni egy komoly beszélgetést, hanem, mert most azt kell közölnie, hogy gyökerestől meg fog változni az élete.

Amitől a legjobban félt, az a lány reakciója. Nem tudta, és el sem tudta képzelni, hogyan fog reagálni a hírekre. Neki jó családja van, összetartanak, ismeri mindkét szülőjét, és a szülei élnek. El sem tudja képzelni, milyen lehet megtudni, hogy az anyja egy hete halott, és az apjánál kell élnie. Annál, akit nem is ismer.

A francba, miért nem szólt neki Rauha, hogy terhes?! - mérgelődött magában. Sokkal jobbak lennének a dolgok, ha látta volna felnőni, és ismerné. De, már értette, miért féltette tőle. Az ő életmódja, a sok utazás, ivás, és a kevés, alkotással vagy bulizással eltöltött szabadidő, vagyis az apa hiánya, igencsak el tudja rontani a gyereket.

Bár, eddig is, apa nélkül nőtt fel. Mitől lett volna jobb, ha csak időnként látja az apját, aki akkor vagy rohan valahová, vagy részeg?! Semmivel.

Zavarát leplezendő, felkapcsolta a villanyt. A szobában végre normálisan lehetett látni.

Esteri kíváncsian nézett körbe a világos bútorokkal, szerényen berendezett szobában. Szemügyre vette a krémszínű pléddel letakart franciaágyat, a fenyőszínű tévéasztalt, a fekete plazmatévét, a számítógépasztalt, amin egy fekete laptop pihent összecsukva, az ágy mellett álló alacsony éjjeliszekrényt, amit a fotellel szemben helyezett el.

Leült, és a kezeit összekulcsolta. Úgy döntött, őszinte lesz. Jobb kerítkezés nélkül, gyorsan túlesni a nehezén.

- Reméltem, hogy más mondja majd el neked, de végül rám hárult ez a feladat - kezdett bele, mire Esteri aggódni kezdett.

Alexi nem bírta ezt nézni, így inkább lehajtotta a fejét, és a kezét nézte, úgy folytatta:

- Azért kerültél először az árvaházba, majd hozzám, mert... - eddig egész könnyűnek találta, de itt megakadt egy pillanatra, majd gyorsan elhadarta: - Amikor az árvaházba kerültél, az anyád meghalt... - Egy pillanatra elhallgatott, és elgondolkodott, vajon jó, ha mindent egyszerre mindent a kislány nyakába zúdít? Végül úgy döntött, jobb, ha elmagyaráz neki mindent. Ha kétszer sokkolja, mintha csak egyszer tenné. Így legalább mindent megért majd, és talán valami bizalma is marad. Ha egyáltalán kicsit is megbízott Alexiben.

- És azért kerültél hozzám, mert én vagyok az apád - folytatta. Furcsa érzés volt kimondani, de mégis büszkeséggel töltötte el.

- Anyád azért nem mesélt rólam, mert csak egyszer találkoztunk, és nem szerette volna, ha rossz hatással vagyok rád, mert másmilyennel nem hiszem, hogy lehetek... - hallgatott el. Úgy gondolta, mindent elmondott. 

Magában elszámolt tízig, majd felnézett.

A kislány arca könnyes volt, szemeiben szomorúság ült, de nem tört meg. Nem hagyta, hogy a szomorúság erőt vegyen rajta. Alexi szíve összeszorult. A legtöbb felnőtt elsírja magát, ha megtudja, hogy meghalt valakije, ez a kislány meg... Tartja magát. Eltünteti a könnyeit, és küzd a sírás ellen. Igazi küzdő, gondolta Alexi, akárcsak az anyja.

Esteri egy pillanatig nem hitt a fülének. Az anyja tényleg meghalt? Az nem lehet! Érezte, ahogy kirázza a hideg, és a könnyei elerednek.

A bensője, mintha a padlóra zuhant volna.

De, lehet.

Eszébe jutott, amikor régen az anyja leültette, és elmondta neki, hogy beteg. Azt is mondta, hogy hamarosan meg fog halni, de sohasem fogja lehagyni, mindig ott lesz a testében, és a gondolataiban. Végül megkérte, hogy ne sírjon, ha meghal, csak tegye, amit kell, és folytassa az életét.

Leküzdte a sírást. A könnyeit letörölte, és felnézett Alexire, aki sajnálkozva nézte őt.

Azt mondta neki, ő az apja. Anya miért nem mesélt neki róla?

Azt mondta, az apja nem kíváncsi rá. Ám ahogy Alexi rá nézett, abban a kíváncsiságban és a szeretetben, benne volt az igazság. Csak a szülők tudnak így nézni.

Ahogy az anyjával is szokták, odament hozzá, és átölelte. Az anyja azt mondta, egy ember így fejezheti ki a legjobban a szeretetét és a bizalmat, mert egy ember nem tud megölelni egy másikat úgy, nem bízik benne. Ő pedig, már kezdett megbízni Alexiben.

  

Az apjában.

Jól esett neki a tudat, hogy az apja fogja felnevelni, nem valami idegen. Az pedig, hogy mindent elmondott neki mint egy felnőttnek, az anyjára emlékeztette. Ami pedig rá emlékeztette, akármi is legyen az, szimpatikusabbá tette számára azt az embert.

Alexi sok mindenre számított, elsősorban arra, hogy percekig kell majd nyugtatgatnia Esterit, mire úgy nagyjából megnyugszik, de az, hogy átöleli, meg sem fordult a fejében, így mikor Esteri karjai a nyaka köré fonódtak, igencsak megilletődött. Mikor tétován átölelte egy pillanatra, és sután megpaskolta a kislány hátát, Esteri elhúzódott tőle, és rá nézett. Alexi még mindig nem szokta meg, hogy a saját szemét látja viszont a lánya arcában, így még mindig meglepődött, mikor rá nézett. Azon pedig, amit ezután mondott, egyenesen megdöbbent, mert nem ere számított.

- Visszamehetek? Mert még nem színeztem ki a virágokat - lesett az ajtó felé. - Persze, menj csak - bólintott rá.

Esteri könnyed léptekkel ment ki a szobából, amit Alexi csak csodálni tudott. Nem hitte el, hogy egy olyan emberben, aki ilyen fiatal, és akivel ennyire kicseszett az élet, lehet annyi erő, hogy ne zuhanjon magába. 

Fogalma sem volt arról, Rauha hogy nevelte a lányukat, de annyit tudott, hogy precíz, és kétségkívül a legjobb munkát végzett. Azt is jól tudta, hogy nagyon kemény dolog lesz felzárkóznia. Azt sem tudja, egy gyereket hogy lehet rávenni a jó dolgokra.

A kintről beszűrődő halk férfihangok, és a poharak csengése, ahogy egymáshoz érnek, visszarángatta a valóságba.

Egy kérdés villant az agyába. Minek kellenek nekik a poharak? Biztos nem üdítőt isznak, mert az nincs is a hűtőben, ahogy valami normális kaja alapanyag sem. Csak nem akarják Esterit alkohollal itatni?!

Mint egy őrült, kiment a szobából, hogy rá szóljon a többiekre, de mikor az asztalra pillantott, minden dühe elpárolgott, helyét öröm és elismerés, meg némi csodálat vette át.

Az asztalon öt üveg szénsavas ásványvíz és két üveg narancsízű üdítő sorakozott.

- Roopeból jó feleség lesz - jegyezte meg Janne, mikor meglátta az ajtóban ácsorgó, meglepett Alexit.

- Amíg te Esterivel beszéltél, addig elment a boltba, és vett ilyen vackokat - bökött állával az asztal felé - , és most haverkodik a kiscsajjal. Még minket is rávett, hogy ne normális piát igyunk... És most még te is olyan furcsa vagy... Már vagy fél órája, na jó, fél perce, csak állsz ott, és nézel ki a fejedből, pedig máskor ennyi idő alatt megiszol egy doboz sört - mondta a magáért a billentyűs.

Alexi csak azért fohászkodott, hogy valaki lője már fejbe, vagy valahogy hallgattassa el, mielőtt kidobja az ablakon. És persze, hálás volt Roopenak, amiért nem hagyta, hogy Esterit ilyen kis korában a rossz útra tereljék., amiről szinte lehetetlen letérni.

Azt majd a barátai megteszik amikor tinédzser lesz. Addig meg még ráérnek.

 - Srácok, gyertek csak egy percre - nézett végig a tagokon, mire azok egy emberként követték a vendégszobába.

Amint beértek, Alexi elejét vette a kérdéseknek, mert látta a társain, hogy sok kérdésük lenne.

- Igen, Esteri a lányom. És fel fogom nevelni mert az anyja meghalt - jelentette ki határozottan.

Ha valaki tíz perccel ezelőtt kérdezte volna meg, mit fog tenni, akkor is ezt válaszolta volna, de akkor nem lett volna ebben olyan biztos, de most, hogy úgy érezte, Esteri kezdi elfogadni őt, már más a helyzet.

Valahogy érezte, hogy fel tudja majd nevelni-mert ha az anyáknak megvan az az ösztönük, hogy mindenféle idióta könyvek nélkül fel tudják nevelni a gyerekeiket, akkor az apáknak miért ne lenne valami hasonló ösztönük?!-úgy, ahogy kell, és, hogy valamikor jól ki fognak jönni egymással.

- Az jó, gratulálok - mosolygott Roope. Ritka dolog volt, ha a ritmusgitáros mosolygott, de most szinte az összes fogát látni lehetett. Alexi csak bólintott.

- Az jó. Nagy. Szívás. - Tette hozzá az örökké optimista Janne.

 - Miért lenne az?! - Kérdezte Alexi, Henkka, és Roope értetlenül.

- Csak azért, mert eddig még nem is tudtál róla, most meg már bele is kell kezdened, a nevelésébe. Le merném fogadni, hogy azt sem tudod, mikor kell neki enni adni, vagy hová kell vinni, ha beteg lesz - akadékoskodott.

  

- Szerinted nem fogok rájönni?! - Kérdezte Alexi kissé ingerülten. Mintha nem ezen agyalna már órák óta.

- Nyugi, ezzel csak azt akarta mondani, hogy akármennyire sokat bénázol, mi mindig ott leszünk, és kiröhögünk téged, akarom mondani, segítünk neked - helyesbített Roope egy gonosz félmosollyal, mire a többiek elnevették magukat.

- Kösz - morogta Alexi. Tudta, hogy Roopenak mindkettőben igaza van. Nevetnek majd a bénázásán, de azért segíteni is fognak rajta.

 - Ennyit szerettem volna mondani - zárta a beszélgetést. Miután a négyes kiment, lekapcsolta a világítást, és ő is elhagyta a helyiséget.

Bár már eldöntötte, hogy Esteri előtt mindig józan lesz, a hűtő felé ment, és kivett egy doboz sört.

A feszültséget sosem bírta, de a kétségbeesést és a bizonytalanságot, ami egyre jobban a hatalmába kerítette, nem bírta ki. Számára csak háromféle enyhülés létezett: a zenélés, az alvás, és az alkohol. Ahhoz, hogy elaludjon, túlságosan is cikáztak a fejében a gondolatok, a gitározásra pedig, nem tudott volna eléggé odafigyelni.

Maradt hát az ital.

Csak egyszer, utoljára, tényleg utoljára...

Henkka egész jól elvolt Esterivel, jobban, mint amennyire Alexi. És most már Roope is egyre jobban megtalálta a közös hangot a kislánnyal.

Már hárman színeztek, vagyis Esteri színezett, Henkka megpróbálta minél jobban eltéríteni attól, hogy kövesse Roope tanácsait.  Jaska mellettük ült, és csak nézte a triót.

Janne kibontott egy sört, és már ivott is.

Az ital kibontásával járó halk, szisszenő hangra Jaska felkapta a fejét.

Felállt, és sietve Alexihez ment.

- Elvisszük Esterit sétálni, meg beülünk valahová, szóval elleszünk pár óráig. Ti addig ihattok. Aztán meg, valamit kitalálunk - sorolta. Arcán csak együttérzést, és megértést lehetett látni, semmi mást. Alexi nem örült annak, hogy Estei még több időt fog mással tölteni, de jobb megoldást ő sem tudott. Tényleg meg szeretett volna felelni Rauhának, és szerette volna rendesen felnevelni a kislányt.

Csak, hogy ne olyan felnőtté váljon, mint amilyen ő. Meg akarok felelni egy olyan embernek, akit alig láttam?! Ne már... Ez már beteges. Arról nem is beszélve, hogy már meghalt. Mi ütött belém?!

- Jól van. Kösz - bólintott egy aprót, miközben kimondta az utolsó szót. Mindig is utálta kimondani a köszönöm szót, mert valamiért úgy érezte, ez gyengeséget rejt, mert valaki másnak kellett valamit megoldania, amit ő is megoldhatott volna, de mégsem tette.

- Akkor indulunk is. Pár óra múlva, mikor ide jövünk, majd telefonálunk - ígérte, és biztatóan Alexire mosolygott.

- Oké. De nagyon vigyázzatok rá, mert ha nem, akkor a fejeteket a kezetekben viszitek haza, értem?! - Tört elő belőle a féltő apa, amit Alexi meglepődve vett észre magán. Még sohasem volt ilyenben része.

Bár szerette az újdonságokat, és vágyott is rájuk, ez valamiért nem tetszett neki.

Nem tudta megmondani, miért, egyszerűen csak nem tetszett neki. Talán, mert sejtette, hogy a jövőben teljesen eluralkodik rajta ez az ösztön, mint valami furcsa köd, rátelepszik az agyára, és megváltoztatja a gondolatait. Ő pedig gyűlölte, ha bármi is befolyásolta a gondolkodását.

- Jó, jó, azért ne harapd le a fejem. Szólok a többieknek - fordult el, és ment vissza a kanapéhoz.

 - Egész jó ötlet ez a meglépősdi - ismerte el Janne, és belekortyolt a sörébe. Mikor elvette a szájától a dobozt, jólesően sóhajtott egyet. Alexi pontosan tudta, milyen érzés, mikor a régóta áhított ital hidegen végigfolyik az ember torkán, és az agyat szép lassan elkezdi tompítani.

Csak ezt az egy fajta tudatmódosítást szerette, de ezt javíthatatlanul.

Mikor meglátta, hogy Esteri feláll, és felé indul el, sietve megfogta Janne kezét, amiben a sörös doboz pihent, és a billentyűs háta mögé húzta a karját, miközben a saját italát az alacsony hűtő tetejére tette, a háta mögé, és remélte, hogy a kislány nem látja meg.

Mekkora barom vagy, lehet, hogy már látott piás cuccot, részeg embert, meg ki tudja még, micsodát. Te meg itt félted, pedig semmit sem tudsz róla. Még azt sem, hogy ilyenkor mit szokott csinálni. Így semmire sem fogsz jutni, gondolta, és ezzel a maradék önbizalma is elpárolgott.

Ezen már csak a pia tud segíteni.

Alexi már alig várta, hogy kilépjenek a többiek az ajtón, és végre ihasson.

Csak egy is megnyugvásra vágyott, arra, hogy ne mindig a gondokra kelljen gondolnia.

- Alexi...- kezdte Esteri vékony, félénk hangján. Hogy lehet valakinek ilyen magas hangja?!

- Igen? - Vágta rá rutinosan.

- Elmehetek velük? - Nézett rá nagy, kék szemekkel.

Ha Alexi nem lett volna olyan rossz passzban, még el is mosolyodott volna.

- Persze. Siess, mert már várnak - sürgette a kislányt.

- Jó. Szia! - Pördült meg egy szempillantás alatt, amitől pasztellszínű ruháján kicsit megemelkedtek a fodrok, majd az ajtó felé tartó hármashoz futott. Alig fél perc múlva, már be is csukódott mögöttük az ajtó.

Alexi egy, szemmel alig követhetően gyors mozdulattal felkapta a hűtőről a sört, kibontotta, és egyszerre majdnem az egészet kiitta.

- Hú, öreg, eléggé szarul lehetsz - jegyezte meg Janne csodálkozva.

 - Szerinted?! Szerinted tök jól vagyok?! Pár órája tudtam meg, hogy van egy lányom, akit fel kell nevelnem, úgy, hogy még azt sem tudom, mikor hová kell vinni!Holnap mi a franc lesz?! Kiderül, hogy van még egy gyerekem? Vagy öt?! És mit csinálok majd Esterivel?! Mi lesz, ha igaza van Rauhának, és nem vagyok rá jó hatással?! Ha csak azt látja belőlem, hogy állandóan megyek valahová, vagy ha mégis otthon vagyok, akkor is annyira be vagyok rúgva, hogy még az ágyból se tudok kimászni?! - Vágta le a hűtőre a dobozt, és idegesen járkált az ajtótól a hűtőig, majd vissza.

Janne tudta, hogy Alexinek teljesen igaza van, ahogy azt is, hogy jobb, ha hagyja, hogy most kidühöngje magát. Még mindig jobb, mintha Esteri előtt teszi, így csak hallgatott.

 - És mi lesz vele akkor, ha elkezdek inni?! Mert akármennyire szeretném is, nem tudom megállni , hogy ne igyak, és ha ezt látja, akkor ezt is fogja csinálni! Vagy, ha drogosok közé keveredik, és egyszer csak túllövi magát?! Szerinted, így könnyű élni! - fejezte be Alexi. Kezdett elfáradni. Már csak az alkoholra, és arra a pár órányi édes kis enyhülésre vágyott, nem többre. A többi már rég nem érdekelte.

  

Kivéve azt ami már ott motoszkált benne egy ideje, hogy valamit, vagy valakit, lefelejtett.

De mit, vagy kit?!

Mikor ránézett Jannera, és meglátta az arcán a csodálkozást, rájött, hogy felemelte a hangját. Csodás! A következő lépése a barátai egyenkénti, módszeres elüldözése lesz, vagy mi?! Ha már az alkohol rabjává vált, és azt sem tudja, mihez kezdjen...

- Bocs, nem akartam, csak... - Próbált mentegetőzni, de Janne legyintett:

- Hagyjuk. Nyugi.

 - Oké - lépett a hűtőhöz, és megitta a dobozban maradt pár korty italt, majd egy újabbat vett elő, amit több, mint valószínű, hogy jó néhány fog követni.

- Ne bukj már ki ennyire! Ma kicsit elleszünk itt, és holnap majd kitalálunk valamit - magyarázott Janne.

Alexi igazat adott neki. Mintha csak a gondolataimban olvasna, gondolta, és felbontotta a következő sört.

 Esteri még mindig össze volt zavarodva, de Henkka, Roope, és Jaska vidám hármasa, meg az, hogy nem kell Alexi házában lennie, és azt nézni, ahogy idegeskedik, jó hatással volt rá. Már tudott mosolyogni, nem úgy, mint amikor a sok gyerek között volt. Ott úgy érezte magát, mint akinek kiszívták az életéből az összes jó dolgot.

Itt pedig, mindenki vele foglalkozik, nem csak egy a sok közül, és folyton nevettetik.

Kicsit már kezdett is fájni a gyomra.

Ám, ami mindennél jobban fájt neki, az az anyja hiánya volt.

Milyen jó lenne, ha elmondhatná neki, milyen kedvesek vele! - Gondolta sóvárogva, miközben bementek a moziba.

Roope egy rajzfilmet választott, mondván, most ez a kötelező nézni való, és még úgysem látta.

Jaska szerint, pedig még soha, egyetlen kiscsajért sem vállaltak ennyi áldozatot.

Nem nagyon értette, mire mondják ezt, de nem is nagyon érdekelte. Egyre jobban lekötötte figyelmét a moziba gyűlő emberek alkotta színes és zsibongó tömeg, amivel eddig még nem nagyon találkozott, mert nem jártak ilyen helyeken.

Alexi meg sem merte számolni a sörös dobozokat, amiket az elmúlt órában kiürített. Csak ivott, és ivott, bár már kissé hányingere volt.

De legalább már nem aggódott, és nem aggasztotta a kilátástalan jövője, vagyis most már a jövőjük. Már eléggé spicces volt ahhoz, hogy ne érdekeljék a problémái.

Janne pedig, a legjobb szesztestvérnek bizonyult.

Nem akarta mindenáron meghallgatni a siránkozását, nem akart vele beszélgetni, hülyülni ,vagy bármi mást csinálni. Csak ült mellette, és csendben iszogattak. Néha-néha váltottak pár szót, de azt sem lehetett beszélgetésnek nevezni.

 - Te, Kristen mit szólt hozzá? - Kérdezte hirtelen Janne. Alexi ránézett, és fél percig csak nézett ki a fejéből.

Hát persze! Kristen. Őt felejtette el! De hogy is felejthette el?! Hogy hogy nem mondta el neki, mi a helyzet?! Hogy mehetett ki ez a fejéből?!

- Még semmit. Fel sem hívtam - sóhajtotta.

 - Pedig minél előbb fel kéne.

- Tudom - ivott még egy keveset. Hiányzott neki Kristen, és nyomasztotta, hogy fogalma sincs arról, mi történt vele, merre jár...

És, talán még tudna is valamit tanácsolni. Mindig olyan jól elvolt a gyerekekkel, akkor ez miért lenne most másképp? Biztosan segíteni fog neki. Minél előbb fel kell hívnia.

Angels Don't Kill: 2. fejezet

Lépteik visszhangot vertek a furcsán üres, személytelen folyosón. Csak néhány szoba ajtaja mögül szűrődtek ki hangok. A hátsó udvaron azonban, elég nagy zsivaly, és sok gyerek volt. 

Alexi egy pillanatra elgondolkodott, hogy lehet egy ilyen helyen élni? Nem tudta magát egy olyan helyen elképzelni, ahol nincs valami gitár vagy bármi, ami a zenével kapcsolatos. 

Az ő élete a zene, de itt semmi nem volt, ami bármit is elárult volna az itt élőkről. A falakon csak az intézmény régebbi állapotában készült, bekeretezett képek lógtak, és néhány parafa táblán pár gyerekrajz. 

A folyosó végén lévő ajtó előtt megálltak. 

Ahogy a lépteik hangja elhalt, Alexi még idegesebb lett. Rá akart gyújtani egy cigarettára. Már majdnem elővette a dobozt, mikor eszébe jutott, hogy itt tilos dohányozni. Az ördög vigye el! 
Hármat kopogtatott az ajtón, és vártak. 

A várakozás csak még tovább idegesítette. Úgy vágyott egy üveg alkoholra, mintha már egy hete nem ivott volna. 

Amíg nem érkezett válasz, a plafonra emelte tekintetét. Még magának sem tudta megmagyarázni, miért jött ide. Senkije sem fordult meg itt. Azt meg, hogy miért is hozta magával Jaskát? Egy másik jó kérdés... De jól esett neki, hogy volt kihez fordulnia. 

Bár, bármelyik bandatagot felhívhatta volna, biztos, hogy vele jöttek volna. Az együtt töltött hosszú évek alatt, testvérekké váltak, és mindig ott voltak, amikor valamelyiküknek szüksége volt valamire. 

Az ajtó egy halk nyikorgás kíséretében kinyílt. Mögötte egy kis helyiség húzódott meg. A szoba közepén egy fenyőszínű asztal terpeszkedett, amit gondos kezek roskadásig telepakoltak különféle, takaros kupacokba rendezett mappákkal és papírokkal. Az iratok úgy vették körül az igazgatónőt, mint a bástyák a várat. Az asztal mellett, bal oldalon két szekrény állt. Az ablakok az udvarra néztek. 

Jól lehetett látni a vidám, ugrándozó gyerekeket. Alexi meglepődött, mennyi tíz éves, és annál idősebb gyerek van itt. Mindig is azt hitte, hogy ilyen helyeken csak pár éves korig vannak gyerekek, mert a többieket elviszik innen...

 -Jó napot. Örülök, hogy eljöttek. Hannah Peltonen - fogott kezet mindkettőjükkel. A hangja olyan volt, mint a telefonban: hivatalos és kissé unott. És parancsolgató. A ruhája pedig, mint az összes igazgatónőé: kosztüm, amihez a hozzá illő nadrágot és magassarkút vette fel. És persze a lófarokba kötött haj-ami kivételesen barna volt, nem a megszokott szőke-, és a szemüveg sem maradhatott el. A pillantása pedig, határozottságot és eltökéltséget sugallt. Tiszta vezető típus, gondolta Alexi, miközben leült az asztal előtt lévő két szék egyikére. Jaska is, és az igazgatónő, Hannah is helyet foglalt. Pár pillanatig furcsán méregette őket, láthatólag nem volt hozzászokva ahhoz, hogy az irodájában a szokványos kinézetű emberektől eltérő külsejű személyeket fogadjon. Barna szeme felváltva hol rá, hol Jaskára szegeződött, és végül rajta állapodott meg.

 -Gondolom, maga Laiho-jegyezte meg. 

Alexi bólintott, és máris érezte, hogy ez az egész nem fog jó irányt venni.

 -Miért hívott ide?-Kérdezte kerítkezés nélkül. Nem volt kedve itt lenni, és várni a csodára, amíg otthon gitározhatna. 

Arról nem is beszélve, hogy még mindig nem értette, mit keres itt.

 -A múlt héten behoztak hozzánk egy öt éves kislányt-kezdett bele Hannah, felállt, hogy az asztal túlsó végén heverő bézs színű mappát magához vegye.-Az anyja egyedül nevelte, de meghalt. Harminc éves volt. A rokonait nem tudtuk felkutatni. A szomszédai nem látták, hogy bárki is járt volna hozzájuk, és arról sem tudtak, hogy lett volna valami barátjuk, vagy bárkijük. A gyerek anyja a kórházban halt meg, azt nem tudhatjuk, miért, mert az orvosok nem mondják el. Az egyik nővérnél volt a lány, amíg az anyja a kórházban volt. Az utolsó kezelés előtt, mikor már nagyon rosszul volt, az anya az orvosnak adott két levelet. Az egyiket a lányának, a másikat magának címezte, és csak annyit kért, hogy a halála után adjuk ezt oda magának, és ha lehet akkor a lányát magához adjuk örökbe-nyújtott át Alexinek egy vékony, egyszerű borítékot, amire szép, ám mégis egyerű betűkkel a nevét írták. -Gondolja át, hogy a lányt örökbe tudja fogadni? Szeretné felnevelni? De előbb olvassa el a levelet. Semmit se siessen el - beszélt Hannah. 

Alexinak, az örökbefogadás szó hallatán végigfutott a hátán a hideg. Mikre rá nem akarják venni! Azt sem tudja, mi a lány neve. Azt meg, hogy miért éppen neki kellene felnevelnie, még mindig nem tudja.


Magán érezte Hannah és Jaska kíváncsi tekintetét.

Ránézett a kezében lévő borítékra, és magában azért fohászkodott, hogy minden kérdésére ott legyen a válasz abban a neki címzett levélben. Hogy megtudja, ki az a lány, miért maradt egyedül, és neki mit kéne tennie.

Remegő kézzel bontotta fel a borítékot, amiben csak egy kézzel teleírt lapot talált.

 A látványtól megkönnyebbült, és kissé csalódott is volt. Megkönnyebbült, mert ha ennyi papírra ráfért a magyarázat, akkor nem olyan bonyolult a dolog. És csalódott. Azt hitte, valaki részletesen mindent elmagyaráz, és felállít egy halom szabályt, amit majd megszeghet. De csak egy lapot talált, semmi egyebet.

Kivette a lapot, széthajtogatta, és olvasni kezdett.

Kedves Alexi! 
Remélem, ez a levél minél később kerül hozzád. Az lenne a legjobb, ha sosem kerülne sor arra, hogy búcsúlevelet kelljen írnom. De sajnos muszáj. 
Amiker ezt írom, 2011 nyara van, a világ olyan, mintha a mai nap is ugyanolyan lenne, mint a többi, pedig nekem ez a nap volt életem legrosszabb napja. Leukémiás vagyok, ez az igazság. Nem tudom, mióta, mert csak ma tudtam meg. A doki szerint még jó pár évet élhetek, de nekem rossz előérzetem van. 
Tudom, csak egyszer találkoztunk, és azóta sem kerestük egymást, de szeretnélek megkérni téged arra, hogy neveld fel a most három és fél éves lányomat, Esterit. Tudom, arra gondolsz, miért éppen te? Nos, másra nem számíthatok. Senkire sem merném rábízni. Még rád sem. De, mivel muszáj lesz valakinek a gondjaira bíznom, úgy gondoltam, nálad nem találhatnék jobb személyt erre a feladatra. Emlékszel még, mikor találkoztunk? Arra az éjszakára, amit együtt töltöttünk? Nem hiszem, hisz mindketten teljesen részegek voltunk, épp, hogy csak menni tudtunk. Nem voltunk eléggé elővigyázatosak, és ez csak két hónappal később derült ki, mikor megtudtam, hogy gyerekem lesz. Hét hónappal később megszületett Esteri. Azért ezt a nevet adtam neki, mert ő olyan nekem, mint a sarkcsillag. Imádom nézni, ha tehetném, örökké őt nézném. Nagyon hasonlít rád. 
Tudom, tudom, szólnom kellett volna róla, és mégsem tettem. Ezt most már nagyon bánom. Sokkal jobb lett volna, ha tudsz róla, és látod egészen pici korától. Nem tudom, mi ütött belém, de akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak. Talán te is megérted, hogy nem akartam, hogy az újságírók már kis korában zaklassák, vagy. Hogy csak hosszú időnként láthassa az apját, mert az dolgozik. És biztosan rossz hatással lett volna rá. 
Régebben, na jó, a múlt héten, írtam neked egy SMS-t, hogy ki vagyok és hogy keress fel, de nem válaszoltál rá. El akartam mesélni, hogy van egy lányod. De nem tudtam. Bocsáss meg!
 Sajnálom, hogy így kellett megtudnod. Csak annyit kérek, hogy ismerd meg, és neveld fel Esterit a legjobb tudásod szerint! 
Nagyon vigyázz magadra és Esterire is! Ha tizenhat éves lesz, add oda neki a levelemet! 
Legyetek boldogok. 
Szeretlek titeket. 
Rauha Puttansuu

Az utolsó sorok már összemosódtak.

 Alexi először azt hitte, hogy valami víz érte a papírt, de szinte abban a pillanatban rá is jött, hogy a keze remeg.

 Nem hitt a szemének. Többször is átolvasta a levelet, mire felfogta a szavak jelentését.

Van egy lánya. Hogy nem tudott eddig erről? Az emberek megérzik, ha születik egy gyerekük, nem?! Ezek szerint, nem.

 - Jól vagy?-Kérdezte Jaska együtt érzőn. Alexi nem tudta, mit reagáljon rá. Összehajtogatta a lapot, és visszatette a borítékba.

 -Hol van Esteri?-Kérdezte, és felállt, készen arra, hogy elinduljon.
Furcsa volt kimondani ezt a nevet. Nem azért, mert eddig nem hallotta, hanem, mert nem hitte el, hogy ez a név olyasvalakit takar, aki félig ő. Valójában, nem hitte el, hogy a gyerek az övé. Olyan szürreálisnak tűnt számára, hogy valakivel csak egyszer van együtt, arra sem emlékszik. És születik tőle egy gyereke... Mennyi erre az esély? Kettő a százhoz? Vagy még annyi sem?

 -Kövessenek-indult el az igazgatónő.

Némán követték Hannaht, ki a világoskék ajtón, és egy jó ideig a folyosón.

Mikor a nő megtorpant az egyik ajtó előtt, ami csak a régi réztáblán lévő számban különbözött a többitől, majdnem beleütköztek.

Alexi benyitott, és egy pillanatig azt hitte, üres a szoba. Aztán meglátta a sarokban, az egyik ágyon ülő, és szinező kislányt, és földbe gyökerezett a lába.

Amíg ide jöttek, azt tervezte, hogy haza viszi ezt az Esterit, még akkor is, ha nem az ő lánya, csak, nehogy itt kelljen lennie, mert itt megőrül.

 Az a lány pedig, aki ott ült... Igaza volt Rauhának. Tényleg nagyon hasonlít rá.

Erre akkor jött rá, mikor a lány, Esteri, rá nézett, és meglátta az övére túlságosan is hasonlító, sápadt arcban a saját szemét, ahogy az visszatekint rá. Még a haja is barna volt, pont mint Alexinek, mielőtt kiszőkíttette volna... Néhány másodpercnyi döbbent csend után odament a lányához, és kiterelte a szobából.

Megkérte az igazgatónőt, hogy készítse elő az örökbefogadási papírokat.