2013. szeptember 13., péntek

Köszönet

Elsősorban szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki akár csak egy sort is elolvasott tőlem. Ti éltettek. :)

És az a sok ember, aki végig kiállt mellettem, és elviselt.

Mark Schneider
Ha akkor nem ígérteted meg velem, hogy akármi is lesz, folytatom az írást, akkor most biztosan nem írnék. Sokat tanultam Tőled, és köszönöm hogy ismerhettelek.

Monroe Shadow
Felnézek Rád. Tőled tanultam meg, mi az igaz barátság, és mi a küzdelem. Hogy sosem kell feladni. Mindig mellettem voltál, mikor kellett, és bátorítottál. Akármilyen szar is írtam, azt mondtad rá, hogy jó, és a bátorításod mindig jól esett. Köszönök mindent. :)

Black Death
Talán fél éve, hogy minden nap hallgatod a nyavalygásomat, és kiállsz mellettem akármi is van. Ezt köszönöm, és azt, hogy mindig bátorítasz. :)

Szedres Kedves
Köszönöm, hogy könyörtelenül rávilágítasz a hibáimra, és hogy mindig adsz tanácsot. :)

Hella Hammerstein
Köszönöm, hogy végig olvastad az írásomat, és hogy mindig meghallgattad, hogy milyen tökéletes a Children Of Bodom. És legfőképp azt köszönöm, hogy mindig egyet értettél velem (nem mintha lett volna más választásod... :P )

És persze köszönök mindent azoknak, akik nem hittek bennem. Nélkülük nem lennék ilyen kitartó. :)

Köszönöm, hogy olvastatok! :) Imádlak Titeket! :D

Legyetek rosszak!

Beth

Epilógus

Csendben állt, a fejfát nézte.
VICTORIA JAMINE DARKNESS, ÉLT 31 ÉVET
Csak ennyi állt a kis, díszes táblán, amit a kereszt alakú, fényesre lakkozott fára csavaroztak. Csak egy név, és egy életkor... Meg pár virág, ami a földhalmot fedte. A legtöbb fehér, vörös, és rózsaszín. A rózsaszín biztosan nem tetszik neki, ebben biztos volt. Ha valami rózsaszínt választott, azt is csak viccből választotta...
Még mindig nem hitte el.
Újra és újra felrémlett az az emlék-az egyik, fájó, legrosszabb emléke-, de képtelen volt elhinni.
Hisz olyan fiatal volt! Tervezték, és várták a jövőt. Sosem beszéltek a halálról, mert mindketten azt hitték, hogy addig még évtizedek vannak hátra. Pedig, a halál valójában mindig, mindenhol ott van, és vár.
Vár, méghozzá arra a pillanatra, mikor az ember egyáltalán nem számít rá...

*
A kórház folyosóján álltam, a szívem a torkomban dobogott, részben a félelemtől, részben pedig a több emeletnyi futva lépcsőzéstől.
Shadow hívott, és csak annyit mondott, hogy sürgősen be kell mennem a kórházba, mert nagy baj van. A hangja túl rekedt volt, mintha sírt volna. A rossz előérzetem csak nőtt, míg ide jöttem.
-Mi van?-Kérdeztem Marktól. Shadow a bátyjához bújt, aki védelmezőn átölelte, míg Shad a könnyeit próbálta meg visszafojtani.
Éreztem, hogy Victoriával van valami. Talán felidegesítette az a ribanc, és valami történt vele, vagy a babával?
-Victoria balesetezett. A benzinkúton volt, mikor az az idióta belé hajtott...-Akadt el Mark.
-És most hol van? Jól van?-Kérdeztem mogorván. Nem is törődtem azzal, hogy mindketten teljesen ki vannak akadva, hogy teeejsen idegesek, félnek, meg még ki tudja, mit éreznek? A mogorvasággal próbáltam meg leplezni a félelmemet. Tudtam, hogy Victoria nincs jól. Ha az a ribanc belé hajtott, akkor azt biztosan nem öt kilométer per órával tette...
-Odabent-bökött Mark állával a kórterem felé, amit elsötétítettek. Kérdés nélkül tudtam, hogy mi folyik odabent, hogy éppen küzdenek Victoria és a baba életéért...
Bólintottam, és az ajtóra szegeztem a tekintetemet.
Nem bírtam látni, ahogy a barátjukért, a fogadott testvérükért izgulnak. Ahogy azt sem, hogy Shad arcán a fájdalom, és a bűntudat keveredett. Tudtam, hogy magát hibáztatja a baleset miatt. De én vagyok a hibás, nem Ő. El kellett volna kísérnem. Egy percre sem lett volna szabad magára hagynom.
De mégis magára hagytam, és tessék...
Tudtam, hogy vigyáznom kellett volna rá, de mégsem tettem. Hagytam magam lerázni egy kis hülyeséggel. Miért nem ért rá később?
A kórterem ajtaja kinyílt. Egy fiatal nővér jött ki a folyosóra, és szomorúan nézett végig rajtunk.
Csak ezt ne. Csak rossz hírt ne, könyörgöm...
-Ki a vőlegénye?-Nézett rám. Mintha nem tudná...
-Én-vágtam rá remegő hangon.
-Sajnálom. A baba elment...-Eresztett meg egy sajnálkozó pillantást, és elment valamerre.
Képtelen voltam elhinni.
Csak ismételgettem magamban a szavakat, hátha attól jobb lesz bármi is. Csak annyit akartam, hogy Victoria ide jöjjön, és azt mondja, hogy minden rendben lesz. Neki elhinném. Neki bármit elhinnék.
Nem tudom, hogy két perc, vagy két óra telt el, de végül minden orvos és nővér, aki bent volt, kijöttek, és különféle folyosókon indultak a dolgukra.
Az egyik orvos odajött hozzám, és egy pillanatra reménykedni kezdtem. Reméltem, hogy sikerült megmenteniük, és most hagyják pihenni.
Ám az orvos, egy negyvenes férfi, kinyitotta a száját, és ezzel az összes reményt és boldogságot elvette tőlem.
-A menyasszonya meghalt. Fogadja őszinte részvétemet-jelentette ki szenvtelen hangon. Fellángolt bennem a düh. Az orvosnak nevezett akárki nem tett meg mindent. És most meg ide mer jönni, hogy elmondjon egy betanult sablonszöveget? Ez lenne az orvostudomány?
Éreztem, hogy mindenki engem néz. Mintha csak azt várnák, mikor kezdek dühöngeni, és kell beadniuk egy hatalmas adag nyugtatót. De nem dühöngeni akartam. Csak ölni. Barbarát, az egyik gyilkost, és az orvosnak nevezett bohócot és a tettestársait. Akik felelősek Victoria haláláért.
De nem tudtam ölni. Még beszélni sem bírtam. A sokk megbénított.
-Bemehetek hozzá?-Kérdeztem remegő hangon. Már csak Victoria mellett akartam lenni.
-Persze-bólintott az orvos, és betessékelt abba az elátkozott szobába, ahol Victoria meghalt...
Egy fehér lepellel takarták le. Az a barom mindvégig ott volt. Nem engedte meg, hogy utoljára megnézhessem Victoria arcát. Csak a kezét foghattam meg. A bőre még meleg volt, de már nem annyira, mint szokott. Az összes ujja eltört...

*
Az emlékből közeledő léptek zaja zökkentett ki. Csak most vettem észre, hogy időközben besötétedett. A temetés délután volt. Hány órája állhatok itt?
A közeli lámpa fényében két hosszú hajú, fekete ruhás alakot láttam meg. A mozgásukról felismertem őket. Shadow és Mark.
-Szia-köszöntek egyszerre.
-Heló-köszöntem vissza a sírt fixírozva.-Tudunk valamit arról a ribancról?-Kérdeztem hosszú szünet után.. A gyilkosság után Barbarát elvitték valami hivatalos agyturkászhoz, aki azt hazudta, hogy az a ribanc nem tudja, mit csinált. Na persze... Hogy nem tudja, mikor évekig erre készült?! De ezt hiába mondtuk, azt a férget felmentették, mondván hogy beteg, és elküldték egy szanatóriumba.
De még nem is büntették meg. Meg sem sérült, csak pár zúzódása lett... És most minden bizonnyal abban a szanatóriumban üldögél, és felettébb örül annak, hogy megölte Victoriát...
Hát, ennyit ér az ember. Megölik, és nem is veszik figyelembe, hogy milyen élete volt, kinek hiányzik, mit veszített... Csak mondanak valami hülyeséget, kibújnak a felelősség alól, és szabadjára engedik a gyilkost. Rohadtul nem érdekli őket, mi volt, mi van, vagy mi lesz, vagy hogy mekkorának kéne lennie a büntetésnek-nekik csak az számít, hogy a papírjukba beleírhassák, hogy lezárták az ügyet, és felvegyék a pénzt. Színház az egész igazságszolgáltatás, amiben az nyer, akinek több pénze van. Pénz beszél, a köcsög meg megússza.
-Helsinki keleti részében van a szanatórium, és minden nap lehet látogatni-sorolta Mark remegő hangon, a sírt nézve. Végre valami, amiből elindulhatunk. Shadowval és Markkal úgy terveztük, hogy elmegyünk, és meglátogatjuk azt a rohadékot. Na persze nem azért megyünk be hozzá, hogy megkérdezzük, hogy van, hanem azért, hogy tönkretegyük a napját, és remélhetőleg az életét is.
Tönkretegyük az életét,ahogy ő is tönkretette a miénket.
Mélyen reméltem, hogy élete végéig kísérteni fogja az, amit Victoriával tett, ahogy engem is kísért, hogy akkor nem mentem vele. Ha akkor ott lettem volna, akkor most otthon lennénk, és a nevekről értekeznénk... És ami még nagyon bánt, az az, hogy Shadow magát hibáztatja a történtek miatt. Teljesen feleslegesen, és ok nélkül.
Ránéztem Victoria fogadott testvéreire. Folyt a könnyük, de nem hisztiztek. Tartották magukat, de még így is látszott rajtuk, hogy Shad magát hibáztatja, míg Mark úgy gondolja, hogy Shad semmiben sem hibás. Markkal értettem egyet. Közelebb léptem hozzájuk.
-Shadow, nem a te hibád. Senki sem tudhatta, hogy ez lesz. Főleg, Te nem-tettem a karjára a kezem, de ez sem nyugtatta meg, így folytattam: -és Victoria sem szeretné, hogy magad hibáztasd. Nem Te vagy a hibás, ezt Te is tudod. Ezért egyedül az a dög a hibás.
-Igaza van. És most, mennünk kéne, nem?-Kérdezte Mark. Ő is látta, hogy Shadow cseppet sincs jól, és bizonyára Ő is tudta, hogy ha Shad már nem látja a sírt, akkor nem lesz ennyire szarul, mert akkor nem tudatosul benne minden másodpercben, mi történt...-Holnap korán kell kelnünk, hogy időben odaérjünk ahhoz az idiótához, hogy minél tovább tudjuk piszkálni-magyarázta, mikor Shds értetlenkedve nézett rá.
Mint az elmúlt nyolc napban, most is csak Mark tudott hatni Shadowra. Bár Marknak is rosszul esett Victoria halála, példát mutat a húgának, azzal, hogy nem hagyja megtörni magát. Ritka az ilyen ember, de szerencsére akad még...
Olyan ez a testvérpár, mint két részeg ember: bár mindketten az összeesés, vagyis az összeomlás szélén állnak, támogatják egymást, és így talpon maradnak. Sőt, még jutnak is tovább, még akkor is, ha lassan...
-Jól van. Menjünk-sóhajtotta Shadow.
Még néztük pár percig a fejfát, majd nehéz szívvel elindultunk.

 A gyéren megvilágított utcán mentünk vissza, a forgalmas utcára. Olyan érzésem volt, mintha Victoria végig ott lett volna mellettem.
Jó ideig mentünk csendben, aztán Shadow megszólalt:
-Tudom, hallani sem akarsz róla, de arra gondoltunk, hogy írunk Victoriának egy számot, meg felvesszük azokat a számokat, amiket ő írt, és rá jellemzőek, és kiadjuk egy CDn, hogy mások is emlékezhessenek rá, és hogy mi is rendesen elbúcsúzzunk tőle-sorolta sietve, mintha attól félt volna, hogy nem hallgatom végig.
Valójában én is gondoltam már erre, de még nem nagyon gondolkodtam ezen, viszont az a dal, amit Victoriának szánok, már félig kész van a fejemben.
-Ez jó ötlet-ismertem be.-Majd még beszélünk róla-álltunk meg az egyik útkereszteződésnél.-Hát, majd holnap hétre ott leszek nálatok. Minden jót-öleltem át egy pillanatra Shadowot, és fogtam kezet Markkal. Victoria halála óta, mindig rendesen elköszönünk egymástól. Bár sosem mondtuk ki, mindhárman tudjuk, hogy azért tesszük ezt, mert elkezdtünk félni a halál gyorsaságától, és attól, hogy nem tudunk majd rendesen elbúcsízni egymástól.
-Neked is. Szia-mondták egyszerre.
-Sziasztok-fordítottam nekik hátat, és Victoria háza felé vettem az irányt. A zakóm zsebében ott volt a CD, amit Shadowval és markkal állítottunk össze. Vissza akartam vinni Victoria házába a lemezt, amin azok a zenék voltak, amiket a temetésen játszottak.
A Guns N' Roses Estranged-e szólt, mikor odahozták Victoria koporsóját, amikor pedig engedték le a sírba, az Avenged Sevenfoldtól a So Far Away, a Three Days Grace-től a Time Of Dying, és Marktól a Swanheart szóló része ment. Azért ezeket választottuk, mert egy részeg estén Vic megemlítette, hogy ha meghal, akkor ezeket a zenéket kéri a temetésére, mert ezek a kedvencei, a szóló meg különösen. Ahogy mondta, abban van benne a legtöbb érzés, és csak Mark tudja igazán jól eljátszani, igazán átérezni.
Mintha megérezte volna, hogy meg fog halni...
Ahogy lassan sétáltam az utcán, észrevettem, hogy sokan sajnálkozva, és kíváncsian néznek.
Hát persze.az újságok még aznap lehozták Victoria halálát, hol máshol, mint a címlapon... Így másnapra már mindenki tudta, mi történt. Ami nagyon zavart, az az volt, hogy sokan jöttek oda úgy részvétet nyilvánítani, hogy életében csak szidták Victoriát, és, hogy volt, hogy megállítottak az utcán, és elkezdték mondani, hogy náluk jobban senki sem sajnálja Victoriát... Mekkora hülyeség ez... Ahogy az is hülyeség, hogy a jelenlétemben senki nem mer beszélni a halálról. Mire jó ez? Semmire.
A lépteimet megszaporáztam, így pár perc alatt elértem úti célomat.
Nehéz szívvel nyitottam be. A torkon összeszorult, mikor beléptem. Letettem az asztalra azt a bizonyos CD-t.
Mintha kést forgatnának bennem. Minden Victoriára, és az együtt töltött boldog időkre emlékeztetett. Még a falaknak is Victoria illata volt.
Bementem a hálószobába, és a gitárt, amit legutoljára megpengetett, a fekete Warbeast-et, visszatettem a tokjába, és a fal mellé, az állványra tettem.
Csak pár percet maradtam a házban, többet nem bírtam ki. A régi, szép emlékeket juttatta eszembe minden. Olyan volt, mintha minden, ami ott volt, azért lett volna ott, hogy arra emlékeztessen, voltak idők, amikor teljesen boldog voltam, és Victoria itt volt.
Mintha Victoria bármelyik pillanatban bejönne...
Mikor ráébredtem, hogy már sosem fog bejönni, és rám nevetni, elegem lett az életből.
Még egyszer megnéztem a nappalit, majd bezártam a lakást, es hazafelé vettem az irányt.
Amíg a házam felé tartottam, eszembe jutott a Shadownak tett ígéretem, miszerint megpróbálom folytatni az életemet. DE MI ÉRTELME? Tettem fel magamnak a kérdést, amit azonnal meg is válaszoltam:
Victoria is ezt szeretné, ahogy mások is. És vannak olyanok, akiknek segít az, amit játszunk, legalábbis sokan azt mondják, a mi zenénk segítette át őket a mélyponton. Miattuk érdemes tovább csinálni. Mindig van, amiért érdemes folytatni. Mindig.
Csak most jöttem rá, hogy egyáltalán nem féleh a haláltól. Ha meghalok, találkozhatok Vele, az pedig csodás lenne, mert már semmi sem állhatna a boldogság útjába.
Az élet egy kemény játék, amiben mindenképp veszítesz, de legalább meg kell próbálni újrakezdeni. Ha legalább megpróbáltad, akkor már nem vesztesként távozol az életből.
Mély levegőt vettem, mielőtt bementem a házamba.
Túl üresek voltak a szobák Victoria nélkül.
Whiskyt és cigarettát vettem elő, hogy enyhítsem a fájdalmat és a hiányérzetet. Legalábbis ezt mondtam magamnak. De tudtam, hogy amíg az alkoholmámor és a nikotin felszültség oldó hatása tart, addig még egész elfogadható lesz minden, de miután elmúlik a hatásuk, sokkal rosszabbak lesznek a dolgok.
De nem érdekel, mi lesz. Csak a pillanat számít. A jövővel majd később foglalkozom.

VÉGE

A zenék







2013. szeptember 12., csütörtök

25. fejezet

"Két hónappal azután, hogy megtudtuk, gyerekünk lesz, már a negyedik hónap végén jártam. Az esküvőig már csak két nap volt hátra, de még nem volt minden teljesen kész.
Leültem az ágyra, kezemben a legújabb, az ultrahangon kapott képpel. Elővettem a baba albumát, melyen még csak a Laiho név állt. Kinyitottam, hogy beleragasszam az újabb képet, de a mozdulat közepén megálltam. A lábamra a nyitott albumból egy félbe hajtott papírlap esett. Egy üzenet.
Remegő kézzel vettem a kezembe a lapot, és kinyitottam... Nem hittem a szememnek. Ilyen nincs!
-Ő már nem fog megszületni-olvastam remegő hangon.
-Mi?!-Ejtette le a füzetemet Alexi. Fölém hajolt, hogy elolvassa a szöveget.
-Ezt nem hiszem el! Rohadt ribanc!-Dühöngött. Felugrott, és elővette a kocsikulcsot.-Megyek. Először a rendőrségre, aztán meg ehhez a némberhez.-Jelentette ki az idegességtől és a dühtől remegve. Még sosem láttam ilyen dühösnek.
-Nem. Te mész szépen rendezni a ruhád meg azt a beszéd fazont. Egy óra múlva itt találkozunk.-Alexi rémületét látva, hozzátettem: -Shadow majd elkísér.
Elővettem a telefonomat és írtam egy "HEY. ELJÖSSZ VELEM BARBARÁHOZ? ALEXI EL AKAR JÖNNI, DE DOLGA VAN" SMSt Shadownak. Fél perc múlva, már meg is érkezett a válasz: "PERSZE. TÍZ PERC ÉS OTT IS VAGYOK."
Miután megmutattam az üzenetet Alexinek, készülődni kezdtem.
A Mercedesem kulcsait a szebembe süllyesztettem, és tornacipőt vettem fel. A hosszú oldalláncaimat levettem, mert nem volt kedvem hozzá. A sminket most is kihagytam, hogy mostanában mindig.
Alexi aggódva figyelt.
-Nyugodj már meg-csókoltam meg.-Nem fgo történni semmi. Csak megyek, váltok vele pár szót, aztán már lépek is. Csak pár perc, és kész. De te mégis tiszta ideg vagy-állapítottam meg mosolyogva, de legbelül már én is tiszta ideg voltam. De ezt inkább eltitkoltam. Megdörzsöltem Alexi hátát, de még ettől sem nyugodt meg.
Csengettek.
Még egyszer megöleltem Alexit.
-Csak nyugi. Szervezd meg azt a dumálós csávót, meg amit felveszel, és utána találkozunk. Amint végzel, találkozni fogunk. Nem lesz semmi baj, ne aggódj-suttogtam, és szájon pusziltam. Még mindig feszült volt.-Szeretlek. Nemsokára találkozunk.
-Jó. De vigyázz magadra is, és a picire is-tette a kezét a szokottnál egy kicst már nagyobb hasamra.-Szereltek-csókolt meg.-Siess-nyomott még egy puszit a számra.
Rámosolyogtam, és az ajtó felé indultam. Mosollyal az arcomon intettem, mielőtt magam mögött hagytam a lakásunkat.
-Hey-köszöntött Shadow.-Mi újság?-Nézte az arcomat, amiből már évek óta könnyedén tudott olvasni. Tudtam, hogy látja rajtam a félelmet és az aggodalmat.
Végre, elmondhatom valakinek.
-Hey. A baba albumában találtam egy újabb üzenetet-indultam a life felé. Az utíbbi időben már egyáltalán nem lépcsőztem.-Annyi állt benne, hogy ő már nem fog megszületni-megcsuklott a hangom.-De ennek semmi értelme. Meg fog születni-bizonygattam, leginkább magamnak. Ahogy távolodtam Alexitől úgy lettem egyre idegesebb.
Eszembe jutott, hogy talán vissza kellene mennem a lakásunkba, de aztán rájöttem, hogy van, amit meg kell tennünk, akármennyire is irtózunk tőle. Nekem ezt kell tennem.
-Ez egy idióta-állapította meg Shad. Bólogattam.
Kinyitottam a Mercedest, és beültem az anyósülésre, mert Shad jelezte, hogy szeretne vezetni.
-De nem érdekel, mit pofázik. Nem is tudom, mit foglalkozom vele. Holnapután lesz az esküvőm-mosolyogtam boldogan.-Már alig várom, hogy meglásson Alexi abban a kék ruhában. Kíváncsi vagyok, milyen képet vág majd-utaltam a menyasszonyi öltözékemre, ami enyhekék, pántos, combközépig felsliccelt, és kissé eltakarja a hasamat.
-Le fog esni az emberek álla. Még sosem láttak téged ilyen világos öltözékben-vette át a hangulatomat. Shad.
-Ez nem is igaz. Amúgy a kék még mindig jobb, mint a szabvány fehér fodros rémálom. Az túl világos és hivatalos...-Hallgattam el. Amíg Barbara házához értünk, meg sem szólaltunk. Mint aki hazamegy, úgy mentünk be a hárpia házába. Odabent rossz, fenyegető érzés kerített hatalmába.

 -Végre idetévedtél.-Hallottam Barbara gonosz hangját. Az egyik szobából jött át a nappaliba. Vörös rúzsán és barna haján kívül minden fekete volt rajta. A szemét kisírta, a sminkje elkenődött. Azt tudtam, hogy a haditudósítás megviseli az embert, de hogy ennyire...?
-Mi az, hogy ő már nem fog megszületni?-Tévedt a kezem a hasamra. Már kissé remegtem az idegességtől. El kéne mennem, tudom, de választ akarok, és azt, hogy a kicsi normális körülmények között élhessen. A normálisba pedig nem tartozik bele a skizofrén zaklató.
-Látom, nehezen megy a szövegértés. Ez azt jelenti, hogy hamarosan elpatkoltok. Ideje lenne már, nem gondlodod?-Kérdezte negédes mosollyal, amitől a hideg futkározott a hátamon.
-Nem lenne ideje.
-Kussolj! Én beszélek! Így is már túl sokat elértél, többet, mint amennyit egy gyilkos elérhet.-Szónokolta.
-Szóval erről van szó? Féltékeny vagy rám?-Hüledeztem. Emiatt lenne minden baj?
-Amikor ide jöttem, csak pár telefonomba került, hogy kiderítsem, hol laksz és mivel foglalkozol. Egy délután elloptam fél órára a kulcsaidat, és az összeset lemásoltattam, majd az eredetit visszavittem a helyére. Onnantól már szabad bejárásom volt a házadba, ami nem is olyan rosszul néz ki. Aztán megpróbáltam kikezdeni a hírnevedet, de nem sikerült. A kapcsolatotok is nagyon erős, így azzal sem tudtam mit kezdeni. Erős vagy, de nem eléggé.
-Mire jó ez? Ha kell, mindent abbahagyok, elválok Alexitől, mindent visszacsinálok-mondtam, de nem gondoltam komolyan.
-Fogd be!-Csattant valami az arcomon. Még fel sem fogtam, hogy Barbara pofon vágott, mikor már el is tűnt a szemem elől.
Shadow elrángatta tőlem, és fellökte, majd kamatostul visszaadta a kölcsönt.
Mire el tudtam rángatni, már vérzett Barbara orra.
-Nyugi-nyugtatgattam.
-Nincs nyugi! Ez a rohadék megütött téged!-Dühöngött.
-Hagyd. Nem ér annyit.
-Az igaz. Menjünk-lépett oda az éppen feltápászkodó Barbarához, hogy még egyet lekeverjen neki, majd karon ragadott, és kiráncigált.
Sietve ültünk be az autóba, és Shadow már indított is.
-Jól vagy?-Kérdezte.
-Persze. Te?
-Fogjuk rá. Nem hiszem el, hogy mikre képes ez a ribanc... Na ne, még ez is... Ilyen nincs!-Csapott a műszerfalra, amin a tank telítettségét jelző mutató piroslott. Fogyóban volt a benzinünk. Vészesen fogyóban.
-Jól van, úgyis szomjas vagyok-vettem észre, hogy a szám teljesen száraz.-Veszel majd nekem ásványvizet?-Néztem kiskutya szemekkel a még mindig ideges Shadowra.
-Persze-hajtott be a benzinkút hetes számú kútjához, ami előtt egy hatalmas, három méter körüli betonfal állt.
Shad gyorsan teletöltötte a tankot.
-Bejössz? - Kérdezte, miközben előszedte a pénztárcáját, hogy bemenjen és fizessen.
-Nem. Gyorsan megnyugtatom Alexit-mosolyogtam bátorítóan Barátnőmre, aki bement fizetni.
Gyorsan bepötyögtem egy "MINDEN RENDBEN, HAMAROSAN OTTHON IS LESZÜNK. SZERETLEK. VIC." smst, és elküldtem Alexinek.
Mire végeztem ezzel, már Shadow is végzett odabent. Épp kijött az üvegajtón, mikor rá néztem.
Megtorpant, és arcára a legnagyobb rémület ült ki, amit valaha láttam.
A visszapillantó tükörben, megpillantottam egy hatalmas, fekete terepjárót, ami nagy sebességgel közeledett az én kicsi Mercedesem felé, mintha észre sem vette volna.
A volán mögött Barbara ült.
Alexi most gyorsan elhajtana, jutott eszembe.
A következő pillanatban fémes csattanást hallottam. A testem az autóval együtt előre mozdult, és minden egyes porcikám fájt. A fejem a műszerfalnak csapódott, és elnyelt a sötétség.

2013. szeptember 10., kedd

24. fejezet


-Szia, Victoria Darkness vagyok.
-Szia. Csak nem valami baj van? - Hallottam Hella aggódó hangját.
-De. Szinte állandóan hányingerem van. És elég gyakran szédülök is. Mit jelent ez? - Vágtam bele. Kevés az időnk, hamarosan kezdünk. Éreztem, hogy Alexi átölel. A ruhájából áradó cigarettaszag most kifejezetten jól esett.
-Azt innen nehéz megnmondani. Mikor tudnál bejönni?
-Két óra múlva-vágtam rá.
-Jó, akkor a rendelőmben várlak. Csak egy vérvétel lesz, ami fél órán belül el is készül. Szerintem az is elég lesz.
-Oké, ott leszek. Köszönöm-hálálkodtam. Hella az egyetlen orvos, akiben meg tudok bízni.
-Ezért vagyok, nem? Na, most mennem kell. Két óra múlva a rendelőmnél-tette le.
-Elkísérlek-súgta Alexi. Köszönetképpen megcsókoltam, és már mennünk is kellett a színpadra.
Amíg zenéltünk-először a foREVerrel két számot, majd a Bodommal egy teljes órát játszottunk, amibe olykor a foREVer is beszállt-teljesen megfeledkeztem mindenről. Csak a gitár és én voltam. Amikor abbahagytuk az utolsó számot, a NOT MY FUNERAL-t, visszacsöppentem a jelenbe.
A teljesen felpörgött tömeget pásztáztam. Mintha Barbarát láttam volna. Az a vörös száj, az utálatos tekintet... De az nem lehet, tagadtam magamban, még csak most ért vissza Pakisztánból, inkább pihen, mintsem a mi koncertünkre jöjjön.
Szépen elbúcsúztunk a tömegtől,és visszamentünk a backstage-be.

Inkább három, mint két óra múlva, megérkeztünk Hella rendelőjéhez.
Alexi mögöttem jött be a helyiségbe.
Még szerencse, hogy Hella késő délutánra és estére tette a rendelés időpontját. Életet ment.
A doktornő már várt, és pár perc alatt le is vette a kis fiolányi vért. Azt mondta, több nem kell. Helyes. Nem iss kap többet. Nekem is kell. Nem osztogatom a darabjaim...
Kiültem a váróterembe, és Alexihez dőltem. Egy kis ideig csendben voltunk.
-Akkor, hogy legyen az esküvő?-Vetettem fel.
-Nem tudom. Majd Shadow meg Aaron segít szervezni, ez az ő erősségük. De te mikorra szeretnéd?-Nézett le rám, miközben ritmusosan simogatta fekete hajam.
-Minél előbb. Tudod, az ÉLJ GYORSAN, SZERESS SZENVEDÉLYESEN, HALJ MEG FIATALON! elvet követem-magyaráztam. Alexi elvétette a ritmust.
-Halj meg fiatalon? Erre gonodlni sem akarok. De a többivel egyetértek.
A szemeim lassan leragadnak. Lehet, hogy valami nyugtatót is kaptam?
Arra ébredtem, hogy Alexi enyhén rázogatja a vállamat, és hányingerem van.
Beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, hogy még mindig a rendelőben, Alexivel és Hellával vagyok.
-Mi az?-Tornáztam fel magam ülő helyzetbe.
-Van egy jó és egy rossz hírem-kezdte Hella. A szívem a szokottnál jóval gyorsabban kalapált, ahogy Alexié is.
-A rossz hír az, hogy még sokszor fogsz orvosokkal találkozni. A jó hír pedig az, hogy hamarosan már hárman lesztek-jelentette be mosolyogva.
Beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam, hogy mit is jelent ez. Tényleg terhez lennék? Hogy nem gondoltam erre? A rosszullétek, a furcsa szédülések... Olyan nyilvánvaló, hogy nem is jutott eszembe...
-Ez azt jelenti, hogy...-Kezdte alexi hitetlenkedve, egy enyhe mosollyal.
Még nekem is beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam, mit is jelent ez.
Hella a kezembe nyomta a leleteimet, gratulált, majd visszament dolgozni.
Kis ideig csak álltunk, és nem hittünk a fülünknek.
-Szeretlek-kapott fel és lendített körbe Alexi.
-Tényleg nagyon gyorsan össze kell házasodnunk-állapítottam meg. Kifelé indultam. Legszívesebben sikítoztam és ugráltam volna örömömben.
-Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd a többiek-mondta Alexi, és kirohantunk az autóhoz.
Miután beültünk, felmerült bennem valami.
-Ha lány, akkor Jamine, ha fiú, akkor nem tudom-válaszolta, és megfogta a kezemet. Tetszett, hogy rólam akarja elnevezni a kicsit.
-Ha fiú, akkor meg Aleksi lesz a neve-jelentettem ki mosolyogva.
-Oké-csókolt meg Alexi, majd elindultunk.

23. fejezet

Egy héttel a Barbaránál tett látogatásom után, a próba szünetében megnéztem, hogy nem-e keresett valaki.
Meglepetésemre, a nem fogadott hívások között volt egy, ami Barbarától jött. Először úgy gonodltam, nem hívom fel, de aztán győzött a kíváncsiságom.
Alexi kíváncsi és rosszalló tekintetével kísérve, megnyomtam a hívás gombot.
-Szevasz-szólt bele. Még mindig kirázott a hideg a hangjától.
-Heló. Miért kerestél?-Sürgettem. Nem akartam az egész szünetemet Barbarával csevegve eltölteni.
-Két óra múlva ráérsz? Mert szeretnék személyesen beszélni veled.
-Ráérek. Nálad találkozunk, vagy hol? Alexi jöhet?
-Akkor jó. Nálam. Más ne hallja, amit mondok. Magánjellegű. De azért az az Alexi jöhet -hallottam, hogy mosolyog. Meglepett a kedvessége. Most nyoma sincs az undokságnak, helyét kíváncsiság, kedvesség, és némi fájdalom vette át.
-Jól van. Ott leszünk. Szia-bontottam a vonalat.
-Két óra múlva találkozó Barbarával. Te is jöhetsz-meséltem Alexinek, aki bólintott.
-Két hét múlva megjelenik a Second Heartbeat - rohant oda hozzánk Shadow. - A könyv hátuljára ma kell beadni a szöveget, megírod? Utána már mehet is a nyomdába - hadarta. Tetszett, hogy olyan lelkes.
-Persze - elővettem egy lapot, és elkezdtem írni. Leírtam négy ajánlót, a választást pedig Shadowra bíztam. Titkor örültem neki, hogy én írhattam meg ezt az ajánlót. A Second Heartbeat a kedvenc történetem. Bár, amiket Shadow ír, az mind valamiért kedvenccé válik...
Rögtön azután, hogy odaadtam shadownak a papírt, amire az ajánlókat írtam, kezdődött a próba.
A számok már nagyon jól mentek, igaz, sokat is gyakoroltuk őket. De legalább már nem kell olyan sokat gyakorolnunk. Nem, mintha olyan sok időnk lett volna a gyakorlásra: holnap még próbálunk, aztán megyünk Németországba, ahol, két nap múlva, megkezdjük a turnét.
A koncertek gonodlatára, jóleső melegség töltött el.
Mint mindig, most is túl haamt véget ért a próba. Ami azt jelentette, hogy a koncertsorozat előtti utolsó próbánk ért véget. Szerencsére, háromszor is végigjátszottuk a számokat, amiket majd a konceerteken fogunk játszani, és mind hibátlanul ment. A meglepetésünk, hogy néhány szám erejéig Shadow és Mark is feljön a színpadra, a kedvenc részem.
Az a terv,hogy öt számot játszanak majd a Bodommal. Öt olyan számot, ami imndkét bandáhoy illik, és a közös koncertekre való készülés közben született.
A próba után elköszöntünk egymástól, és megvártuk, amíg Shadow elindul a kiadójához, majd Alexivel egy étterembe mentünk vacsorázni.
Néhány újságírót lerázva, és kissé sietve, de egy óra alatt végeztünk is. Kicsit idegesen, és, részemről legalábbis, Barbarához indultunk.
A házáig vezető utat néma csendben tettük meg. Alexi a zenék között válogatott, hogy leplezze idegességét,én pedig az útra szegeztem a szememet, és megpróbáltam kitalálni, most hogy fog viselkedni Barbara. Barátságos lesz? Vagy nem? És milyen személyes dolgot akar nekem mondani? Jól van, vagy rosszul?
Kis idő múlva, megérkeztünk Barbara házához.
Amint kiszálltunk, Alexi védelmezőn átkarolta a derekamat. Az ajtóban megjelent Barbara.
Először. Azt hittem, káprázik a szemem. A volt sógornőm levette a fekete ruhákat, és helyette középszürke farmert és vörös pulóvert vett fel. A vérvörös rúzst is elhagyta, helyette most egy, természetes árnyalatú rózsaszín cuccot használt, vékonyabb alapoyó réteget vitt fel, és a szemét enyhe, szintén természetes barnára festette. Szerény, ám mégis nőies ékszereket vett fel, ami egy arany, B betűs nyakláncból, egy sok medálos karkötőből, és egy pár vörös pont fülbevalóból állt. Rájöttem, hogy mi ennek a változásnak az oka: Barbara most a sikeres újságíró személyisége jött előtérbe. Ha nem tudnám, mire képes, még szimpatikus is lehetne. De csak lehetne.
Kibújtam Alexi öleléséből, és megfogtam a kezét,és reméltem, hogy ez a kis gesztus nem dühíti fel azt a nőszemélyt.
Lopva Alexire néztem, és kék szemeiben tömény aggodalmat láttam. Kicsit megszorítottam a kezét, hogy megnyugtassam.
Nem ideges, hanem kíváncsi voltam. Vártam, hogy mi sül ki ebből.

 Barbara csendben bekísért minket, és a kanapé felé intett, hogy üljünk le. Csendben helyet foglaltunk, és Barbara kiment.
-Mint egy múzeum- súgta Alexi, mikor körbe nézett. - Mintha minden napjáról készített volna egy fényképet, amit aztán kitett...
Többet nem tudott mondani, mert a Barbara lépteit jelző éles kopogás közeledett. Kisvártatva megjelent Barbara, és hozott egy-egy pohár kólát.
-Mindjárt jövök-mondta mosolyogva, és kiviharzott.
Fél percen belül, már vissza is tért, kezében egy köteg képpel. A fotókat a kezembe nyomta, és leült velem szmeben. Hitetlenkedve bámultuk a képeket, amiket elloptak tőlem.
-Barbeenak van egy olyan szokása, hogy amit aznap tett, leír a naplójába, amit később elolvasok. Onnan tudtam meg, hogy ezek-intett állával a képek felé- tőled vannak. Úgy gondolom ezek téged illetnek...-Hallgatott el, mikor látta, hogy a képeket két kupacba rendezem.
Amelyiken Daniellel vagyok, és, amelyiken csak Daniel van. Amiken csak a bátyám szerepel, odaadtam Barbarábak. Köszönetképpen át akart ölelni, de elhúzódtam, mielőtt még hozzám érhetett volna. Nem haverkodunk.
-És, mi történt veled az elmúlt pár évben? -Kérdeztem csak úgy, hogy ne legyen csend. Barbara elmosolyodott:
-Daniel halála után egy ideig küzdöttem az előítéletekkel, de egy éve úgy döntöttem, ide költözöm. És nem is bántam meg. Itt elkezdtem újságíróként dolgozni, és azt hiszem, elmondhatom, hogy elég sikeres lettem. Úgy, ahogy, még az életemet is újrakezdhetem. Persze, itt is vannak dolgok, amik Barbeet hozzák elő, de az elmúlt hétben nem történt ilyen. Elmentem a dokimhoz, és kiírattam egy erős nyugtatót- magyarázta. - Jövő hét ilyenkor, pedig megyek ki Pakisztánba haditudósítani - sorolta félig lelkesen, félig büszkén.-És te, mire jutottál az elmúlt években?-Kérdezett vissza.
-Kiköltöztem, aztán alkalmi munkákat vállaltam, amíg agy kiadónál el nem kezdtem borítókat tervezni, meg könyveket fordítani. Decemberben beléptem a Bodomba gitározni - Barba bólogatott, hogy a sztori ezen részét tudja, így ezt átugrottam -, és Alexi el is jegyzett - mutattam fel büszkén összefont ujjainkat, melyen ott csillogott az eljegyzési gyűrű. Mi pedig turnéra indulunk - újságoltam.
-Gratulálok. Legalább a te életed is jól alakult - mosolygott, és láttam, hogy komolyan is gondolja, amit mond. - Remélem a turnétok jól sikerül majd. Ja, amit majdnem elfelejtettem... A nyugtató hat, vagyis most már békén hagylak titeket. És bocsánat mindenért-sütötte le a szemét. Vagy jó színész, vagy komolyan gondolja.
-Semmi baj. De mi lassan induljunk, mert még van egy kis elintézni valónk-álltunk fel.
-Jó, persze, köszönöm, hogy eljöttetek-állt fel ő is. A kezeit tördelte : - miután visszajöttünk... Nem jönnél át egy kicsit beszélgetni? Nem mostanában beszélgettem valakivel ilyen jól...
-Persze-egyeztem bele, mielőtt még rájöttem volna, mit is mondok. - Mi most már tényleg megyünk. Minden jót. Szia - indultunk az ajtó felé.
-Oké. Köszönöm. Nektek is minden jót, sziasztok - köszönt el. Sietve távoztunk, mintha a talpunk alatt égne a talaj, és beültünk autóba.
-Ezt rohadtul nem értem- dobtam hátra a képeket a hátsó ülésre. - Ellopja, csak azért, hogy visszaadja? És még haverkodik is? Ennek semmi értelme! - Füstölögtem.

 -Tényleg elég furcsa ember. De szerintem ne menj el arra a találkozóra. Most kedves volt, de akkor ki tudja, milyen lesz? Nekem legalábbis nagyon rossz előérzetem van-keltette életre a benne élő vészmadarat. A karjára tettem a kezem.
-Most sem történt semmi. Akkor sem fog-jelentettem ki mosolyogva. Örültem, hogy azt mondta, hogy abbahagyta a zaklatást. A jövő egész jónak ígérkezik: lesz zene, barátok, szerelem, írás, és nekem ennyi elég is. Valójában ez több, mint amennyire valaha is vágytam. Minek kéne egy idióta miatt aggódnom, mint Alexinek?
-De nem ám-parkolt be Alexi. Kiszálltunk, és mélyet szippantottam a meleg délutáni levegőbe, melyet a por és a kipufogógáz sajátos keveréke csak még jobbá tett. Imádom a délutánt, a naplementét meg különösen. Nem a hollywoodi nyáladzások miatt, hanem mert ez a napszak a hamarosan beköszöntő véget, és a rejtélyes újrakezdést jelenti számomra.
-Na látod, ezt én is így gondolom. Semmi sem fog történni, csak te rémüldözöl ok nélkül-mondtam, miután kinyitottam az ajtót, és beértünk a lakásomba, ami már közösnek számított.
-Nem is fog megtörténni, mert el sem mész-szögezte le Alexi. Bementünk a hálószobába, és lefeküdtünk az ágyra. Nem voltam álmos, csak lusta voltam ülni.
-De, elmegyek-könyököltem fel, és az arcom csak pár centire volt Alexiétől. Éreztem, ahogy kifújja a levegőt.
-Nem engedlek el-közölte félig játékosan, félig komolyan. Nem akartam komoly lenni. Játszani akarok. Már voltam komoly elégszer...
-Akkor elszököm-nevettem.
-Az ágyhoz kötözlek.
-Azt már nem!-Közelebb hajoltam hozzá. Túl közel...-Vond vissza-suttogtam két levegővétel között. Alexi halkan nevetve a matrachoz nyomott, és csókolgatni kezdett:
-Eszem ágában sincs-morogta, és elkezdte lehámozni rólam a reggel folyamán gondosan kiválasztott ruháim.
Valamiért egyáltalán nem ellenkeztem.

***

Három és fél hónappal később, már csak a Helsinkiben megtartandó zárókoncert volt hátra. A foREVer kezdett befutni, már az első lemezre való számokat is összeválogattuk, még egyszer átnyálaztuk, és tökéletesnek nyilvánítottuk az anyagot, ami immár felvételre kész volt.
Visszatért Timo - aki eddig Amerikában dolgozott, mint producer - és így már a megszokott, összeszokott felállásban zenélhetett a foREVer.
Alexi már nekiállt az új dalok megírásának, de a turné miatt, még nem tudott rá elég időt és energiát fordítani.
Még mindig nagyon boldogok voltunk Alexivel, de az utóbbi időben ismét előtérbe került az aggodalom. Ki más aggódik már megint, mint Alexi... Folyton orvoshoz aakr küldeni, csak azért, mert néha megszédülök, vagy mert az elmúlt három hétben szinte állandóan hányingerem van, különösen reggel...
-Végig tudod csinálni a koncertet? Ne hívjunk mást? Jól vagy?- Kérdezősködött Jonathan. Utálom, hogy mindenki aggódik. Mintha olyan gyenge lennék, aki már semmit sem tudna megcsinálni, és mégis, mindent meg akarna tenni egy nap leforgása alatt. Miért van ez? Nem lehet megérteni, hogy csak fáradt vagyok?!
-Jól vagyok-mosolyogtam rá, és nagyjából igazat is mondtam. Csak a gyomrom forgott a menedzser mázsányi parfümjétől.-Végig bírom csinálni, ne aggódj-vettem a gitáromat a kezembe, és pengetni kezdtem, először ujj erősítőket, majd mindenféle szólókat játszottam.
Az adrenalin, a boldogság, a szeretet, a szerelem, és a várakozás kellemes keveréke töltött el.
Már alig vártam, hogy a közönség elé léphessek.
Ahogy az Alexi által beígért esküvőt is, ami szervezésének már holnap neki is állunk.
Ismét egy hányinger - szédülés kellemetlen párosításából álló érzés öntött el. ELEGEM VAN EBBŐL - gondoltam, abbahagytam a pengetést, és félre vonultam telefonálni. Dr. Hella Burtont, a háziorvost hívtam.

22. fejezet

-Semmi érdemleges-lassítottam le a lépteimet, és a többiekkel ellentétben, a lépcsőt választottuk. -Barbara elég kedves volt, önmagához képest. Tényleg beteg, de megpróbál kezdeni vele valamit. Később majd még hívom, vagy meglátogatom, mert megígértem, hogy benézek hozzá... Szóval, érted.-Néztem rá, a helyzet ellenére, széles mosollyal. Alexi a szokottnál kicsit erősebben fogta a kezemet. Még mindig idegeskedett.
-De az, hogy eljárkálsz hozzá, nem jó. Ki tudja, mikor kattan nála valami, és bánt, te meg ott vagy védtelenül. Meg is sebesülhetnél...-Aggodmaskodott. Időközben kiértünk az épületből, és beültünk Alexi kocsijába. A fekete Mercedesemet Shadow elvitte, mert valami zűr van a kiadójánál.
-Most sem hülyült be, és Shadow is ott volt-ellenkeztem. Mikor láttam rajta ,hogy nem nyugtatja meg, folytattam:-legközelebb, majd te is eljöhetsz, és akkor majd te is láthatod, hogy nem vagyok veszélyben.
-Jó, jó-adta meg magát. Elgondolkodva nyomogatta a lejátszón lévő gombokat, mintha félne valamit megkérdezni.
-Mire gondolsz? -Kérdeztem pár percnyi csend után.
-Elég sokat kérdeztek az eljegyzésről. Szerinted mi lenne, ha összeházasodnánk?-Kérdezett vissza félénken. Volt egy tippem, hogy mire akar ezzel rávezetni. Csak azt nem értem, hogy miért nem lehet egy kicsit nyugodtabban beszélni róla. Nem harapok. Tudtommal.
-Szétszednének, de én akkor is boldog lennék - válaszoltam.
-És mi lenne, ha a turné után, nekiállnánk szervezni az esküvőt?- Nézett rám kérlelően. Megcsókoltam, és tudtam, érti, mire célzok ezzel.
Ekkor jöttem rá, hogy akármi történt a múltban, az most már nem számít. Csak az a fontos, hogy most mi van: boldogság, vagy szomorúság. Én pedig, most hihetetlenül boldog vagyok. Megvan mindenem: barátok, társ, szeretet, és zene. Éz több, mint amire valaha is vágytam.
Semmi okom panaszra. Nem, mintha panaszkodni akarnék...

2013. szeptember 6., péntek

21. fejezet

-És hogy került képbe a foREVer? A két zenekar stílusa eléggé különböző .A foREVer inkább a heavy és a symphonic metal felé húz, míg a Bodom a melodikus black és death metal kategóriába sorolható...
-Ez is a menedzserek ötlete volt-vallotta be Henkka.
-De elég buta dolog ez a stílusok szerinti besorolás. Amíg van, aki hallgat minket, és van, akit felpörget az, amit játszunk, addig nem számít, melyik stílus felé közelít a zenénk, ha meg már nincs olyan, aki hallgat minket, akkor meg nem mindegy? - Tette hozzá Mark.
-Ez így van .-Bólintott Mikko .-De ide ez van írva -lobogtatta meg a papírt .-Na mindegy. Szerintem meg az a fontos, hogy szeressétek, amit csináltok, a többi meg nem számít -lapozgatott, nyilván keresett valamit, de fél perc után, miután nem találta meg, feladta. Nem valami kitartó típus, de legalább van saját véleménye.
-Nem találom a kérdéseket,amiket összeírtam... De mindegy. Ki közületek a leginkább gitár mániás?-Kérdezte Mikko. Ez ám a témaváltás...
- Mark és Alexi - vágtuk rá Shadow-val. Henkka és Janne bólogatott.
-Mostanában csak Mark az, aki igazán gitár mániás. Alexit túlságosan elfoglalja Victoria - helyesbített Jaska egy perverz vigyorral. Gyilkos pillantást küldtem felé. Figyelmen kívül hagyta. Kinyuvasztom.
-És ki az,aki a legkésőbb tanult meg gitározni?
-Victoria - vágta rá Shad és Mark.
-Tizennégy voltam, mikor megkaptam az első gitáromat, és elmúltam tizenhét, mikor nekiálltam komolyabban gitározni tanulni - feleltem készségesen.
-Lassan lejár az időnk. Utolsó kérdés...  Mit tanácsolnátok a kezdő gitárosoknak?
-Hogy semmit se kapkodjanak el, és legyenek szorgalmasak - mondta Mark.
-És, hogy rengeteg zenét hallgassanak - tette hozzá Alexi.
-Írjanak saját dalokat, amiket el is játszanak - fűzte hozzá Shadow.
Egymásra néztünk. Senki sem tudott mondani még valamit.
-Rendben. Nagyon szépen köszönöm, hogy itt voltatok, remélem, még máskor is találkozunk-mondta, és a hangjában őszinte remény csengett. -Minden jót, sziasztok- zárta az interjút.
Felálltunk, elköszöntünk, és kimentünk.
-Na,mi történt? - Karolt át Alexi.



20. fejezet

-Ez őrült-állapította meg Shadow. Bólintottam, míg Barátnőm a telefonját nyomogatta.
-Nem írta Jonathan, mi a baj?-Kérdezősködtem. Shad ördögien vigyorgott:
-Az nem egy normális SMS volt,hanem egy program,ami tizenöt perc után úgy tesz,mintha üzeneted érkezett volna,így megléphetsz-magyarázta.
-Király vagy-pacsiztunk nevetve.
-Az félelmetes volt,mikor nekiállt mutogatni a hegeit.Most gondolj bele,ott ülsz egy szobában egy őrült skizofrénnel,aki igencsak büszkén újságolja hogy ki akarta nyírni magát,és még a hegeit is mutogatja mellé...-Rázta meg a fejét Shadow.
-Tudom.De ezt ne említsük meg Alexi előtt,jó?Még el kell jönnöm párszor ide,hogy beszéljek ezzel az idiótával.Bár,nem tudom eldönteni,hogy most barátságos volt-e, vagy ellenséges.Mondjuk eleinte ellenséges volt,de amint hagytam beszélni,egyből kedvesebb lett...Szerintem néhány részletet ha kihagyunk,senkit sem idegesítünk fel-kacsintottam Shadowra,aki rosszalló pillantással,ám mégis beleegyezett.Tudtam,hogy ha más kérné erre,nem tenné meg.
-Jól van.Ha a mogorvaságot meg a hegeket kihagyjuk,akkor egész elfogadható történettel állunk elő.-Bólintott elgondolkodva.
-Köszönöm.Nem sokan tennék meg ezt-mosolyodtam el hálásan.
-De az a nem sok szeretettel teszi-jelentette ki.
Sikerült beparkolnom Alexi Pontiac-ja mellé,és hamar az interjú és a fotózás helyszíne felé vettük az irányt.
Út közben találgattunk,mi lehet odabent.
-Sziasztok.Menjetek csak be,most kezdődik a vallatás-fogadott minket,Jonathan. Bólintottunk, és sietve bementünk.
Odabent néhány unott kamerás,jó néhány kamera,egy nyakig kivarrt huszonéves srác-az újságíró-, Mark, és a Bodom tagok fogadtak minket.
Mindenkit sorra üdvözöltünk-volt,akit kézfogással,másokat pacsival köszöntöttünk.Alexit hagytam legutoljára.Miután szájon csókoltam,egy pillanatra megölelt,és megkérdezte,hogy jól vagyok-e.
-Persze.Ezután-intettem a fejemmel a firkász felé,miközben helyet foglaltam Shad és Alexi között-majd mesélek-ígértem.
-Úgy alakult,hogy egy közös interjút is készítenek veletek,a fő témának a híreket-siklott a tekintete Alexire és rám-a foREVer-t,és a jellemeket jelölték meg-magyarázta Aaron,majd intett a firkásznak,hogy kezdheti a faggatózást.
-A mai műsorban hazánk egyik leghíresebb rockzenekarával,a Children Of Bodommal, és a kevésbé ismert foREVerrel ismerkedünk meg-kezdte a csávó. Hátra dőltem,és figyeltem,hogy mit hoz ki ebből,tesz-e bele valami személyes dolgot,gondolatot,vagy csak olyan szabvány intejú lesz,amit jobb gyorsan lezavarni.A szeme sarkából a többieket néztem,akik szintén az újságírót nézték.Az összes kamerát a fickóra irányították.De utálom a kamerákat...Biztos a netre teszik majd fel ezt a vackot...
-Sziasztok, Mikko Rönkä - ugrott fel,és fogott velünk kezet a hiéna, Mikko. Miután visszaült a helyére, belevágott:
-Azzal kezdeném,hogy a közelmúltban az a hír jelent meg,hogy Alexi, a Bodom énekese,és Victoria,az ideiglenes gitáros,eljegyezték egymást.Ez igaz!
-Igaz-vigyorgott Alexi szélesen.Nekem sem kellett erőltetnem a mosolyt-mióta megláttam Alexit,olyan vagyok, mint a tejbe tök.
-Gratulálok-mondta,mire két "kösz"-t kapott.
-Azt mondják,hogy Victoria azért kerülhetett be a Bodomba,mert már korábban kapcsolatban volt Alexivel.
-Ez hazugság-jelentettem ki.
-Valójában Jonathan és Aaron,a két menedzser ismerte egymást korábbról,és így került be Vic a bandába-magyarázta Henkka.
-Éz vagy két nappal később már kezdtek egymásra találni,azóta meg minden egyes percet egymás szájában töltenek-szúrta közbe Jaska.
-Nem is igaz.Nem minden percet töltünk egymás szájában. Szoktunk gitározni is-ellenkezett Alexi nevetve.
-Azt pedig, hogy mit csináltok még,inkább hagyjuk.Biztosan vannak kiskorúak is,akik ezt nézik-replikázott Jaska. Mikko felvont szemöldökkel, mosolyogva nézett minket.
-Oké,értjük,mi a helyzet-szólalt meg.-Még előttetek áll egy turné.hogy készültök erre a koncertsorozatra?
-Úgy készülünk,hogy nem készülünk.A Bodom idén húsz éves,és ez idő alatt hét stúdióalbumot adtunk ki,amiket aztán tisztességesen meg is turnéztattunk.A koncertek pedig a zenélés sava-borsa.Amikor kiállsz a közönség elé,és játszani kezdesz,az valami leírhatatlan érzés.Arra a szeretetre és energiára,amit ott kapunk,lehetetlen felkészülni.Ahogy a váratlan helyzetekre is,mert azok is mindig akadnak.Persze naponta próbálunk,meg minden-magyarázta Alexi lelkesen.
-Értem-bólintott Mikko.

19. fejezet

A szívem a torkomban dobogott,mikor leparkoltam Barbara háza előtt.
-Még elfuthatunk-olvasott a gondolataimban Shadow.
Már korántsem voltam biztos abban,hogy most itt kell lennem.Jeges borzongás futott végig rajtam,mikor kinyílt az ajtó,és megjelent Barbara.
-Hát,most már nem-sóhajtottam fel,és kiszálltunk.Úgy döntöttünk,S had is bejön Barbarához,Alexi kedvéért.
Mikor Barbara háza felé mentem, Shad mellettem jött,mire Barbara,aki még mindig az ajtóban állt,felvonta a szemöldökét.
-Heló-mondtuk egyszerre Shadowval.
-Szevasztok.Gyertek-ment be a házba.
Barátnőmmel egymásra néztünk és tudtuk,hogy ugyanarra gondolunk.Az évek alatt nem változott a modora.Ugyanaz a gőgös,utálatos ember maradt.
Amint beléptem a házba,vissza is fordultam volna.A falakon,bútorokon,mindenhol Daniel képe volt.Úgy tűnt,Barbara meg sem próbálta folytatni az életét.
-Dobjátok le magatokat és csicseregjetek-intett egy fekete kanapé felé.Csendben leültünk,és Barbara is így tett.Mielőtt beszélni kezdtem volna,gyorsan végigmértem a nőt.Az arca túl szabályos volt,a sok műtétnek köszönhetően,de az ajka körül-melyet mindig vérvörösre rúzsozott-már megjelentek az első ráncok.Mivel az arca szeplős,vastag alapozóréteget vitt fel rá.A ruhája mélyen dekoltált, fekete, sötétszürke farmere testhez álló, tűsarkúja olyan magas, hogy csoda, hogy tud benne járni. Akárhogy is,semmit sem változott az évek alatt.
-Nos,az a helyzet,hogy az utóbbi időben üzeneteket kapok.Fenyegető,névtelen üzeneteket.Ma reggel az összevagdalt sátramban ébredtem.Múltkoriban pedig az összes Danielről készült képemet ellopták.Te vagy az,aki ezt teszi-jelentettem ki.Kicsit elcsodálkoztam azon,hogy milyen összeszedetten beszéltem.Mintha begyakoroltam volna.
-Gratulálok,Sherlock.Ilyen sokáig tartott,mire rájöttél?-Mosolygott gúnyosan.
-Régóta tudtam hogy te vagy az,csak most jöttem ide.De miért csinálod ezt?
-Ejnye,amnéziás vagy?Segítek.Daniel temetése,a temetőből kifelé menet.Ígéret.Rémlik?-Szélesedett a gúnyos mosoly.Ha feketére festené a szemét,elmehetne Mrs. Joker-nek is.Ijesztgethetné a kölyköket.
-Rémlik.De miért éppen most?
-Mert most találtalak meg.Daniel halála után olyan hamar lelépni...Tudom,hallottad,amiket rólam beszéltek,és féltél,ahogy most is félsz,így megléptél.De nem volt rá okod,ne parázz,mert nem minden igaz,amit az emberek mondanak.Tudod,pletyka-kacsintott,és hátradobta hullámos haját.-Azt beismerem,hogy két ember van bennem.Van Barbee, aki még mindig Danielt gyászolja és bosszúra szomjazik,és van Barbara,aki sikeres újságíró.Ennyi.nincs több,mint ahogy beszélték.De az igaz,hogy megpróbáltam párszor kinyírni magam.De ahogy látjátok,nem sikerült-mosolyodott el,de abban a mosolyban volt valami hátborzongató.
Lehet,hogy jobb lett volna,ha sikerül-gondoltam.
-Nézzétek,mekkora vágás,de túléltem-húzta fel a pulóvere ujját,hogy megmutassa a csuklóján kígyózó rózsaszín,kitüremkedő hegeket.
El sem hittem,hogy van ilyen ember aki ezzel dicsekszik...
Ekkor jutottam el arra a pontra,mikor már nem érdekelt a jó modor.
-A kurva életbe!-Szisszentem fel.A szőnyeg hirtelen érdekessé vált.
-Tudom,ijesztő.De tudom kezelni.Tudjátok,Barbee-nak van egy olyan szokása,hogy mindent leír a naplójába.Amit később visszaolvasok...-Kezdett magyarázkodni. Shadow a zsebéhez kapott,ahogy rezegni kezdett a telefonja.
-Jonathan írt,azonnal vissza kell mennünk-állt fel,ahogy én is.
Végre,végre,végre.
-Rendben-bólintott Barbara bánatosan.-Visszajöttök még?-Kérdezte.Az ajtó felé tartottam.
El akartam menekülni,minél előbb.
-Persze-mondtuk Shadow-val kórusban-minden jót.Szia-hadartuk,és szinte rohanva hagytuk magunk mögött a házat.
A fekete Mercedesem most jó búvóhely volt."

18. fejezet

-Ez most komoly?-Nézett rám Alexi hitetlenkedve.Még sosem láttam ennyire meglepettnek.
-Jonathan,mondd vissza,vagy halaszd el az interjút-kérte Alexi.Megráztam a fejem:
-Nem,ne mondd vissza.Alexi elmegy-jelentettem ki határozottan.Nem lenne valami jó ötlet,hogy Alexi velem jöjjön.
-De most te tényleg találkozni akarsz Miss Sátorral?-Szólt közbe Jaska.
-Igen.És beszélni is fogok vele-mondtam határozottan.Mindenki úgy nézett rám,mintha őrült lennék.Annak is éreztem magam.De ezt nem mutattam ki.
-Ez hülyeség.Ki tudja,mit tesz majd-aggodalmaskodott Henkka.A nyakába akasztotta a gitárját,kezébe pengetőt vett,hogy Markkal gitározzon.
A többiek még mindig minket,pontosabban engem néztek.Kezdtem rosszul érezni magam,így elhúzódtam Alexitől,és én is gitárt ragadtam.
-Nem az.És elmegyek.Egyedül-hangsúlyoztam ki az egyedül szót.
-Egyedül biztosan nem mész te oda-jött utánam Alexi.
-Nem leszek egyedül.Velem lesz a telefonom és a bátorságom-vágtam rá egy enyhe,játékos vigyorral.
-Meg én-közelített.Tudta,hogy ha átölel,sokkal könnyebben tud majd meggyőzni.Pont ezt akartam elkerülni.
Annyit tudtam,hogy Barbara szemében a szerelem és a boldogság vörös posztó.Lehet,hogy felhúzná Alexi jelenléte.Ki tudja,mitől jön elő a másik éne...
-Nem.Te mész a fotózásodra-ellenkeztem,és hátrébb léptem.
-Úgy vitatkoztok,mint az óvodások-morogta Aaron.
-Ja,a hajhuzigálás még hiányzik-pacsizott vele Jonathan.A plafonra néztem.
-Egyikőtök sem szakadhat kétfelé,és az adott szavatokat pedig már ne vonjátok vissza,mert akkor szavahihetetlenné váltok-szólalt meg Mark,és tovább pengette fekete Ibanezét.-Ha nem lennék én is beírva erre a baromságra,akkor elkísérném Victoriát, tőlem Barbara tart. De mi lenne,ha más kísérné el?-Vetette fel.
Tényleg.Mi is vagyunk ám valamilyen emberek.Csak a legésszerűbb megoldás nem jut eszünkbe...
-Ez is jó ötlet-bólogattam,és Alexire néztem.
-Ebbe én sem tudok belekötni-sóhajtott lemondóan.-De ki kíséri majd el?-Nézett körbe.
-Majd én-vágta rá Shadow. Hálásan rámosolyogtam.Jó,hogy Ő jön majd velem,bár nem tetszett a gondolat,hogy kísérgetni akarnak,mint valami óvodást.Mintha nem tudnék vigyázni magamra.Bár,ha Alexi jönne velem,Barbara biztosan behülyülne...
-Jó,ezt megbeszéltük-pengettem tovább,és megpusziltam Alexit, aki aggodalmaskodva ölelt meg egy pillanatra.
Mindenki a hangszeréhez ment,és beállt a helyére.
Tudtuk,hogy még rengeteget kell gyakorolnunk,különösen azokat a számokat,amiben heten játszunk,így nekiláttunk.

17. fejezet

Csak párszor csengett ki, mielőtt Barbara felvette.
-Haló-szólt bele unott,utálatos hangon.
Elég hülyén éreztem magam.Hirtelen azt sem tudtam,hogy mit csináljak,letegyem a telefont,vagy üdvözöljem Barbarát?Minek is hívtam fel?Mit akartam tőle?Felhívni,és megmondani, hogy kurvára nem vicces az,hogy velem szórakozik,és azt is hozzátenném,hogy már nagyon nem érdekel,amit csinál,úgyhogy most már igazán abbahagyhatná végre.De nem ezt tettem,csak ültem,és a fejemben valami frappáns felvezetés után kutakodva,néztem ki a fejemből.
-Haló!-Emelte fel a hangját türelmetlenül.
-Heló.Victoria vagyok-kezdtem bele furcsa,a szokottnál kissé magasabb hangon.Na,ne már...Ez most komoly?Félek?Nevetséges.
-Hm.Mit akarsz?-Élénkült fel Barbara.Lelki szemeimmel láttam,ahogy vérvörös ajka gonosz mosolyra húzódik.
-Hát...-Na,most kéne valami okosat mondanom.-Beszélhetnénk valamikor?-Vetettem fel,és gondolatban megfejeltem a falat.Ilyen ostoba még én sem lehetek...Mi lesz,ha bekattan?Bár,személyesen jobb megbeszélni a dolgokat,mint telefonon.
-Most is azt tesszük,nem?-Kérdezte, és hiába volt igaza,nem adtam neki igazat.
-De,de én személyesen akarok veled beszélni!
-Na!Mi a franc... Belédcsapott a villám?
-Nem,de akkor is fontos lenne.
-Ám legyen-adta meg magát.
-Jó.Mikor érsz rá?-Siettem.Rázott a hideg Barbara hangjától,pedig a folyosón kellemes meleg uralkodott.Már nem akartam vele beszélni.Zenélni akartam.Most.
-Holnap...Ötkor?A házamban. Espoo legnyugatibb részén van egy két emeletes fehér ház,parkosított udvarral.
-Oké,oda találok-bólogattam.Shadow közeledett felém.-Akkor holnap ötkor.Szia.
-Szia-bontotta a vonalat Barbara.A telefont a zsebembe süllyesztettem.
-Mi a baj?-Kérdezte Shad,és leült mellém.
-Nincs semmi baj-mosolyodtam el.A jó kedvem visszatért.-Holnap találkám van-jelentettem ki.
-Gyerekek,letelt a fél óra-rontott ki a folyosóra Jonathan,mielőtt Shad bármit is mondhatott volna.
Felugrottam,és besiettem a próbaterembe.Nagy volt a kísértés,hogy a gitáromat megöleljem,de mégis inkább Alexihez bújtam.
-Holnap ötkor lesz egy fotózás és interjú a Guitar World-nek.Elkísérsz?-Súgta,és nagy szemekkel nézett rám.Máris romlani kezdett a kedvem.
Most szakadjak kétfelé?El kell mennem Barbarához,de Alexit sem akarom megbántani azzal,hogy nem megyek vele.Ilyenkor mi a helyes döntés? Van egyáltalán helyes döntés?
-Holnap ötkor,találkozóm van...-Kezdtem bizonytalanul.Alexi értetlenkedve nézett rám,így magyarázkodni kezdtem:- Barbarát felhívtam,és holnap találkozunk.Beszélek vele,maximum fél óra,és utána már veled is leszek-ígértem.
-A sátras Barbaráról van szó?-Szólt közbe Jaska.Bólintottam.

16. fejezet

Felszabadító érzés volt, hogy gitározhattam. És persze az is, hogy mire eltelt egy óra, már mindenki feloldódott. Bár a menedszerek nem tudtak az összevágott sátorról, nem éreztük szükségét annak, hogy elmondjuk nekik, és úgy láttam, a többiek is hasonlóan gondolják.
-Jól van, ügyesek voltatok. Fél óra szünet-szólt Alexi, miután befejeztük az Angels Don't Kill-t.
-Ügyes voltál-ölelt meg.
-Köszi-pusziltam meg.
-Alexi, gyere ide egy percre-kérte Jonathan, mire Alexi megpuszilt, és odament a menedzserhez.
Az állványra tettem a fekete Warbeast-emet, és kimentem a folyosóra.
Shadow-hoy és Mark-hzy mentem.
-Shad, hozol sört?-Kérdezte Mark, és nagy szemekkel nézett a húgára, aki bólintott, és elindult a földszint felé. Nem mentem vele, egyszerűen nem volt kedvem sétálni.
-Nyugodt vagy. Félned kéne, mint az egérnek a macskától-jegyezte meg csendesen Mark.
-Ja. De ez még változhat. Egyszerűen nem tud érdekelni-rántottam meg a vállam, és leültem a kanapéra, mark mellé. Mielőtt megszólalhattunk volna, Aaron szólt Marknak, hogy menjen be pár percre, mire a gitáros morgolódva, de felállt, és bement a próbaterembe.
Elővettem a telefonom, és kutakodni kezdtem a mentett számok között. Fel akartam hívni valakit.
Barbara Schmidt. Miért is van még meg a száma? Miért mentettem el, mikor telefont cseréltem? Nem tudom.
Próba szerencse alapon, megnyomtam a hívás gombot, és vártam.


15. fejezet

A többiek már majdnem teljesen összepakoltak,mikor én megmozdultam.Bementem a sátorba,a cuccaim a hátizsákomba dobáltam,a táska pedig,Alexi Firebirdjének csomagtartójában landolt.Bevágódtam a vezető melletti ülésre,és vártam.Az első autó,amiben Shadow, Mark, és Roope ült,hamar elindult,őket követtük Alexivel,mögöttünk pedig a Henkka, Jaska, és Janne hármas jött.
-Roope majd lehűti Jonathant,hogy ne jöjjön utánunk,amíg mi a rendőrségen vagyunk-magyarázta a haditervet Alexi.
-Te bemehetsz,de én nem fogok-mondtam csendesen.Nem akartam felidegesíteni.
Rágyújtottam egy újabb szál cigire.
-Hát de most már van bizonyíték...-Próbált érvelni.Nem hatott meg vele.
-Ha bemegyünk akkor arra is lesz,hogy félünk tőle.Én nem félek az ő gyerekes bosszújától.-Jelentettem ki teljesen nyugodtan. Időközben beértünk Espoo külvárosába,ahol a fákat egyre több és több ház,ember,és autó váltotta fel.Bekapcsoltam a Welcome To The Jungle-t,hogy legyen valami háttérzaj.Már nem voltam feszült.Érdekes,hogy engem zaklatnak,és mégis,én nyugodtam meg a leghamarabb.








Bár,a hangulatom igencsak változékony tud lenni,a környezettől és az eseményektől függetlenül is...
De miért éppen a HALOTT szó? Mit jelent ez? Miért éppen most,és miért éppen a sátorra? Nem tud már nyomtatni,vagy mi?! Ezt az üzenetet,valahogy nem tudtam megérteni.Igazából,már nem is nagyon érdekelt Barbara,ellentétben az előttünk álló turnéval,amit már most imádtam.Remegés fogott el,ha arra gondoltam,hogy milyen jó lesz kiállni a közönség elé,és végigtombolni több,mint egy órát,és ilyen közel kerülni a közönséghez...
 

-Akkor most rendőrség,vagy próbaterem?-Kérdezte Alexi, már sokkal nyugodtabban.
-Próbaterem,mi más-vigyorogtam,mint egy idióta,miközben megfogtam Alexi kezét.
-Meg fogunk mindent oldani-mondtam,mikor Alexi megpróbált volna ellenkezni.-A rendőrök úgyse csinálnak semmit.Higgy nekem.Nem fog bántani.Már kezdi unni,mert egyre ritkábban jelentkezik.Most az a legfőbb dolgunk,hogy jól felkészüljünk a koncertekre-dumáltam,csak,hogy eltereljem a figyelmét a gondolatairól.
-Aztakurva, ez jó szám!-Észrevételeztem,hogy a lejátszó a November Rain-re váltott. Imádtam ezt a számot,és mostanában még jobban megszerettem.Alexi csak mosolygott,mikor a hangerőt a legnagyobb fokozatra állítottam. Olyan jó érzés volt, hogy valami boldog zenét hallgattam,hogy az már valami hihetetlen. A hangszóró membránja, mintha a szívemben lett volna, még akkor is,mikor a próbaterem előtt megálltunk.


14. fejezet

Körülbelül két perc telt el, és Alexivel együtt bámultuk az összevágott sátrat.
-A kurva!-Kiáltotta el magát Alexi, és kimászott a sátorból. Zombiként, de követtem. Halványan érzékeltem, hogy a többiek morgolódva felkelnek, és követik a példánkat.
A dolog váratlansága, és a helyzet abszurditása sokkolt. Amíg aludtam, pár centivel felettem, valaki - kényszerítettem magam, hogy legalább gondolatban kimondjam a Barbara nevet, de lehet, hogy nem kellett volna. A hideg rázott, és nem csak a hideg, januári idő miatt...
Barbara jó néhány percig felettem vagdosta a ponyvát...
És én fel sem ébredtem, pedig általában minden kis apró neszre felriadok...
Az összevágott sátor mellett álltam, és a vágásokat néztem, de a sokktól és az álmosságtól nem tudtam felfedezni a mintát. Pedig, Barbarát ismervén, valami pofonegyszerű üzenetről van szó...
Alexi idegesen járkált, a rendőröket akarta hívni. Elővett egy doboz cigarettát, és rágyújtottunk.
A nikotin felpörgetett, és kissé meg is nyugtatott.
Mire végeztem az első szállal, már mindenki ott volt. Shadow mellettem állt meg. Hát persze. Ő kell ide!Mindig, mindenben meglátja a mintát. Hogy ez nem jutott eszembe eddig!
Egy, végeláthatatlan percig csend borult társaságunkra. Még megmoccanni sem mertünk.
Tudtam, hogy most mindenki azt érzi, amit én: Barbara minden nap minden egyes percében itt van, és figyel minket.
Minél előbb el kell tűnnünk innen.
-Shadow? - Néztem Barátnőmre, aki dermedten állt, és zöld szemét a vágásra szegezte.
Végül Roope előre lépett. Ép kezével megmozdított pár lecsüngő vászondarabot.
-DEAD - mondtam halkan, de kiáltásnak hallatszott a síri csendben.
-Srácok, mi folyik itt?-Nézett Roope hol rám, hol Alexire. Csend.
-Na jó. Van a múltam, amiről nem szeretek beszélni. Még tizenöt éves koromban, a bátyám meghalt egy balesetben és a felesége, Barbara, engem hibáztat a férje haláláért. A temetés után Barbara megfogadta, hogy tönkreteszi az életemet, majd megöl...-Meséltem el az élettörténetemet. Hét, döbbent ember nézett engem. Az idő mintha megállt volna.
-És te rá tippelsz-jelentette ki Roope.-Eddig miért nem jelentettétek fel?-Tette fel a logikus kérdést.
-Mert nem volt elég bizonyíték. Egy fenyegetés még nem a világ. Akár egy rajongó is lehet - mondtam, de a hangom elhalkult. Ilyen gyenge magyarázatot...
-De most már van. Irány összepakolni. Megyünk a rendőrségre - rendelkezett Alexi.

13. fejezet

Az erdő csendjében csak a lépteim hangja hallatszott.Ez a jó az egyedüllétben.Hogy az ember tud egy kicsit gondolkodni,anélkül,hogy bármi megzavarná.
Újra és újra felidéztem Aaron mondatait,amiket akkor mondott,amikor visszahívta a bandatagokat a szobába,még New York-ban: "SRÁCOK,DÖNTÖTTEM : VICTORIA MARAD A BANDÁBAN, ÉS VÉGIGCSINÁLJUK A KONCERTEKET.UTÁNA VISSZAMEGYÜNK HELSINKIBE,ÉS BESZÉLÜNK AZZAL A RAJONGÓVAL,UTÁNA MEG JÖN AZ EURÓPAI TURNÉ..."
Később kiderült,hogy Ilke,egy régi ismerősöm,aki régen haverom volt,később pedig ellenségem lett,miután bunkónak nevezte Shadowot.Később,már lekerültek a téves hírek az újságok címlapjairól és az internetes felületekről.De jobb is így.Még mindig szívesebben látom a "AZ ÉNEKES ELJEGYEZTE A BEUGRÓ GITÁROSÁT" címet mint a "ROCKZENÉSZ FENYEGETI RAJONGÓJÁT" feliratot.Egyik hatásvadászabb,mint a másik.
A média megpróbál minél jobban belefolyni az életünkbe,de nem hagyjuk magunkat faggatni,és ezzel már az őrületbe kergetjük a firkászokat,akik jobb híján már azt írják,hogy egy menő kocsmában,egy buli közepén volt az eljegyzés.Mi meg csak jót röhögünk ezen.
A hírt,hogy most már jegyben járunk,Alexi,Aaront félbeszakítva jelentette be,épp,mikor a menedzser elkezdte mondani,hogy a kapcsolatokat,ami a bandatagok közt van,titokban kell tartani...Erről ennyit.
De,a menedzsereket leszámítva,mindenki örült a hírnek.
A rajongós dolog óta Barbara nem hallatott magáról,ami igencsak jó hatással van rám:a mosoly állandósult,és újabban folyton olyan dolgokat tettem,amiket sohasem gondoltam volna magamról.Például,fekete hajamba néhány királykék,és egy rózsaszín csíkot festettem,és a bokámra egy díszes, fekete A betűt varrattam,amit ma este fogok megmutatni Alexinek.
Mire ezt végiggondoltam,már ki is értem az erdőből.A Bodom-tó,a sátrak,és a tábortűz hangulatos látványa tárult elém.Sietve a tábortűzhzy mentem,és leültem.A fejemet Alexi vállára döntöttem,és a Mark - Henkka párost néztem,ahogy akusztikus gitárjaikon játszanak.
Az előbb még Roope mesélte el a Bodom tónál meggyilkolt fiatalok történetét.
Bár az előbb még futkározni volt kedvem,most már aludni akartam.
Körülbelül egy óra múlva,már mindenki a sátrában volt.Hamar elfáradtunk,pedig ma alig csináltunk valamit.Csak reggel megérkeztünk,felállítottuk a sátrakat, kiidegeltük a két menedzsert,és utána már csak mulattunk.
-Ezt nézd-mutattam meg a tetkót Alexinek,aki egy percig csodálkozva nézte hol az arcomat,hol a mintát.
-Köszönöm-mondta végül,és megcsókolt.-Hamarosan most már nekem is ideje lesz meglátogatni egy tetoválót-mormolta a nyakamba.Kíváncsivá tett.Ha nem az éjjel közepe lett volna,azonnal zavarom is Brandy-hez,a környéken fellelhető legjobb tetoválóhoz.Nem baj.Holnap úgyis megyünk haza...
Alexi egyenletes szuszogását hallgatva aludtam el.

***

Arra ébredtem, hogy túl nagy a világosság.
Felnéztem, és egy pillanatra még a szívem is megállt.

12. fejezet

-Jól vagy?-Kérdezte Alexi aggódva.
-Nem nagyon-ráztam meg a fejem. A kezem, mint mindig, most is eléggé hideg volt, így a nyakamra tettem .Egy kicsit jobban éreztem magam.
-Shadow és Mark még ott maradt, hogy észhez térítse azokat a barmokat. Komolyan, Shadow majdnem leszedi Aaron fejét .Még nem láttam embert így küzdeni a barátjáért-szónokolt.
-Ők folyton ezt csinálják. Kiállnak értem-mosolyodtam el.-Ezt Barbara csinálja velünk. Azt akarja, hogy tönkremenjen az életem. De nem szabad látnia ,hogy fájdalmat tud nekem okozni. Az a tervem, hogy úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, még akkor is, ha semmi sincs rendben. Barbara folyamatosan figyel, érzem. És amit mindig szem előtt kell tartanunk, az az, hogy Barbara skizofrén .Mikor eljöttünk Németországból ,az a hír járta, hogy két egyénisége van: az egyik egy átlagos lány, aki újságírónak tanul, a másik meg, aki meg akar ölni -rázott ki a hideg. Gyorsan Alexihez bújtam. Léptek közeledtek ,de nem tudtam eldönteni, ki az.
-Mi a helyzet?-Érdeklődött Alexi, miközben a hajamat és a hátamat simogatta. A karjaiban biztonságban éreztem magam. A fáradtság erőt vett rajtam. Annyi dolog történt velem ma, hogy az tíz évre is elég...
-Jonathant már meggyőztük, de Aaronnál megakadt a lemez.Folyton csak a bandák híréről hadovál. Most Mark beszél vele-hallottam Shadow hangját. Elfordítottam a fejem, hogy lássam Barátnőmet.
-Ne aggódj. Mindenki melléd állt .A Bodom kitalálta hogy feloszlik, ha nélküled folytatják, a foREVer pedig visszamegy a garázsba-nyugtatgatott Shad. Csak ámultam és bámultam. Azt tudtam, hogy a foREVer bármit megtesz hogy érvényesítse az akaratát, de hogy a Bodom is mellénk állt...
  A barátaimnak van egy olyan jó szokásuk, hogy folyton meglepnek azzal, ahogy a nehezebb időkben kiállnak értem.
-Mindjárt jövök-álltam fel, és kissé imbolyogva, elindultam vissza, Jonathan szobájába.
Shad és Alexi csendben jött mögöttem, és a menedzser szobájában Mark, Henkka, Roope és Aaron volt. Aaron épp az imidzsünkről (nekünk még olyanunk is van?) magyarázott.
Mikor beléptem, elhallgatott.
-Aaron, hülye vagy-jelentettem ki.
-Tudjuk-vágta rá egyszerre mindenki. Gyorsan elrejtettem a mosolyomat.
-Csak annyit mondok erre, hogy hívd meg azt az állítólagos rajongót, akkor ő is megmondja, hogy nem én írtam azt a levelet. Ha meg ennyire hosszú ismeretség után egy idegennek hiszel, az nem az én bajom-fejeztem be.Valaki mondjon már valamit!!
-Jól beszél.És azt elfelejtetted,hogy ha Victoriát eltünteted a színről,az olyan,mintha azt ismernéd be,hogy Vic írta azt a vackot.Én pedig nem hiszem el,hogy olyan harcias a csaj-fejtette ki Roope. Míg Aaron gondolkodott,egy KÖSZI-t súgtam a gitáros felé,aki bátorítóan rám mosolygott.
-Össze kell szednünk a bandákat-sóhajtott fel Aaron,és útnak indult.

11. fejezet

Majdnem fél óra múlva, megérkezett az összes Bodom-tag, még Roope is, és a foREVer is. A hangulat is alakulóban volt ,köszönhetően a sok sörnek és a cigifüstnek, amitől már alig láttuk egymást.
Alexi is sokkal nyugodtabb és jobb kedvű volt, mint amikor átléptük a küszöböt.
-Gyerekek, két fontos dolog miatt hívtunk ide titeket - kezdett bele Jonathan felelősségteljesen .-Mint láthatjátok, Roope visszatért közénk, és most már velünk tart. Persze még legalább két hónap kell, mire elkezdhet gitározni, de a lényeg,hogy ismét itt van, nem? -Tette fel a költői kérdést, mire újabb kör alkohol került kiosztásra, és tűnt el. Mi így ünneplünk.
-A másik viszont már rossz hír - vette át a szót Aaron. - Victoria , sajnálom, de meg kell válnunk tőled. Most hívott fel a HammerWorld, hogy egy rajongód panaszkodni ment hozzájuk, mert egy trágár stílusban megírt levelet küldtél neki, amiben megfenyegetted, hogy ha nem hagy téged békén, akkor szétvered a fejét... Csak addig kell távol maradnod tőlünk, amíg ez le nem tisztázódik... -Halkult el a hangja. Az ereim mintha jégből lettek volna. Barbara. Én nem küldenék soha, senkinek sem egy ilyen levelet, főleg nem egy rajongómnak. A rajongó nekem szent. Engem azok az emberek éltetnek ,akik szeretik amit csinálok. És ez az ember el is hiszi est a baromságot?
Barbara ezzel már túllépte a határt. Évek óta szunnyadó érzésem, miszerint embert kell ölnöm, felerősödött.
Alexi keze, ami eddig a hátamon pihent, most áttért a kezemre. Mindketten remegtünk az idegtől. A csendet vágni lehetett volna. Nem tudtam és nem is akartam elhinni, hogy mindez velem történik.
-Ezt még te sem gondolhatod komolyan - szólalt meg csendesen Mark, de ez rám nagyobb hatással volt mintha kiabált volna.
-Két banda jövőjéről van szó - jelentette ki Aaron nyugodtan .Szédülni kezdtem.

ELEGEM VAN!!!
-Ha Victoriának mennie kell, akkor én is megyek - szólt közbe Alexi.
-Nem kell-húzódtam el tőle. - Majd szólj ha megjavultak - mentem ki a folyosóra.
Legszívesebben sírtam volna, de mégsem tettem. Azzal semmit sem érek el.
A lépcsőre, ami elég piszkos volt ahhoz képest, hogy egy ötcsillagos szálloda lépcsője, hamar rátaláltam .Leültem a legalsó fokra, a fejem a térdemre hajtottam, és lehunytam a szemem. Megpróbáltam leküzdeni a hányingert, amiért annyira felelős volt a pia ,mint a sok stressz.
Egy izmos, alaposan kitetovált kar fonódott a derekamra. Nem nagyon érdekelt, ki az, csak annyit akartam, hogy érjen már véget ez a kibaszott rémálom."

10. fejezet

Shadow hívása megrémített. Mi az, amit nem mert a telefonban elmondani, ami nem ért rá addig, amíg vissza nem érünk Alexivel?!-Gondoltam, és lenéztem a szállodai szobám padlójára.
Azt hittem, az imádott gitárjaim, vagy a történetes füzeteim látom majd magam előtt összetörve, széttépve, elpusztítva, de nem így történt.
Nem a széttört gitárom, és nem is az összetépett füzetem hevert a padlón, hanem egy fénykép.
Egy kép, ami engem,és a bátyámat,Daniel-t ábrázolt, még egészen kis koromban. A képen egy fekete ruha volt rajtam, amin apró, fehér gyöngyök sorakoztak. Daniel mellettem állt, a tisztes távolságot tartva. Kezeit a háta mögé dugva, valahová a kamera mellé nézett. Az arcára vetülő napfény miatt összehúzta a szemét, így amúgy átlagos arca eltorzult, mintha grimaszolt volna. Ketten voltunk a képen. Csak két baj volt: az egyik, hogy ennek a képnek Espooban, az albumomban lenne a helye, ami eltűnt. A másik, hogy a képnek csak az egyik fele hevert a padlón, a másik fele, amin Daniel volt, eltűnt. Vagyis nem eltűnt, hanem valaki letépte.
Valaki ellopta a képemet, ketté tépte, és a jelentéktelenebbik részét a szobámban hagyta, amit én barom elfelejtettem bezárni...
Kinek lehet ez örömére?, kérdeztem magamtól, de tudtam rá a választ: Barbarának.
Észre sem vettem, hogy sírok, amíg Shadow oda nem jött:
-Nyugodj meg. Megtaláljuk,és meglátod, hogy minden rendben lesz- biztatott, de az ő szemében is ott volt a félelem, ami engem már jó ideje emésztett.
-Jól van- bólintottam, és nagy szemekkel néztem Barátnőmre, aki értette, mit szeretnék.
-Nekem most mennem kell. Majd még találkozunk-ment ki.
-Mi a franc ez?-Nézett Alexi a képre, vagyis a szakadás egyenetlen vonalát szemlélte.
-Figyelj, ez egy hosszú történet-próbáltam belekezdeni, de még nem éreztem magam késznek erre a beszélgetésre. De ezt már el kell magyaráznom, mert most már ő is az életem része, és, mert joga van arról tudni, miért ingadozik folyton a hangulatom, és hogy mit miért csinálok...
-Ráérünk. De ha nem akarod, nem kell elmondanod-szabadkozott, mikor észrevette rajtam a bizonytalanságot.
-De,el akarom mondani-győzködtem,leginkább magamat.
Kivettem az értetlenkedő Alexi kezéből a képdarabot, megtöröltem könnyes szememet, majd megfogtam Alexi kezét, az ágyhoz vezettem, mondtam, hogy üljön le, majd elmentem egy üveg Jack Daniel'sért. Jack volt az, akiben még sosem csalódtam, mert mindig segített kicsit félvállról venni a dolgokat, és most pont erre van szükségem.
Visszamentem Alexihez, és elnyújtóztunk az ágyon.
Várakozva nézett rám, miközben kinyitottam az üveget, és két alacsony, ám annál vaskosabb poharat színültig töltöttem.
Meg sem szólaltunk, amíg az első kör alkohol el nem fogyott.
Elégedetten vettem tudomásul, hogy a pia végigmarja a torkomat, és szép lassan leszedi a láncokat a gátlástalanabbik énemről, arról, amelyik mindenről túl könnyen beszél, és még a Halállal is képes viccelődni.
A második pohár után már tudtam beszélni róla.

 -1982ben születtem, a szüleim múlandó örömére. Volt egy bátyám, Daniel, aki ót évvel idősebb nálam, és folyton apámmal lógott. Mivel úgy gondoltam, hogy nekem kell kirángatnom a családot a rossz anyagi helyzetből, megpróbáltam minél jobban tanulni, de hetedik osztályban, mikor osztályt váltottam, ellustultam, aminek otthon nem nagyon örültek. Tizennégy voltam, mikor Mark-tól megkaptam az első gitáromat, tudod,a vörös akusztikust. Mivel apa nem szerette, hogy zajongok, nem is tanulhattam egészen tizenhét éves koromig, amikor apa meghalt a sok gyógyszertől, amit az orvosoktól kapott a műtét közben. Akkor nekiálltam rendesen gitározni tanulni, és a fő szenvedélyem, az írás, kicsit háttérbe szorult. Apa halála után, Danielt az akkori felesége,Barbara, kidobta a közös házukból,mire a bátyám csalódottságában leitta magát, és odajött hozzám és anyámhoz, hogy megkapja a ház rá eső részét,de én hazaküldtem, hogy józanodjon ki.elindult, de fél úton elesett, egy kamionos pedig nem vette észre, hogy az úton fekszik... -Csuklott el a hangom, de nem fejeztem be. Már elkezdtem, és be fogom fejezni!
-Utána rengetem rémálmom volt, meg persze ott volt a lelkiismeret-furdalás is... A temetésen Barbara követelte az összes Danielről készült képet, de persze semmit sem kapott, mire csak ennyit mondott:"TÖNKRETETTED AZ ÉLETEMET, MIKOR IGAZÁN BOLDOG VOLTAM! HA TE IS BOLDOG LESZEL,AKKOR TÖNKRETESZEM AZ ÉLETED ÉS MEGÖLLEK!" de én nem ijedtem meg tőle. Amint betöltöttem a tizennyolcat ,már ki is költöztem Shad és Mark társaságában Finnországba, mert azelőtt még Németországban éltünk. Ott, amint kiköltöztünk, új életet és esélyeket kaptunk, amiket Németországban az előítéletek miatt nem kaptunk meg. Eleinte kis piszlicsáré munkákat kaptunk, de aztán mindenki talált magának rendes melót. Shad irományai szép lassan a könyvesboltok polcaira vándoroltak és hamar a vásárlók szütyőiben végzik. Mark filmzenéket játszik fel, vagyis Ő a zenélésből él. Én pedig, miután elvégeztem a sulit, elmentem dolgozni egy könyvkiadóhoz mint szerkesztő és könyvborító tervező, de két évvel ezelőtt, egy létszám leépítés miatt kirúgtak, azóta pedig különféle bandákban való zenélésből élek. A foREVer-t két éve alapítottuk Shadow-val és Mark-al. Csak annyi volt a terv,hogy legyen valami,amiben közösen alkotunk valamit,amit mindannyian élvezünk. A pénzt a banda fenntartására saját munkánkból szerezzük be, és megpróbálunk minél jobbakat alkotni-fejeztem be mosolyogva. Nem tudtam mit mondani. A pia teljesen szétzilálta a gondolataimat, megbénította az agyamat... A szám kiszáradt a gyorsan elhadart dolgoktól, így ittam még egy kis Jacket. Alexi kíváncsian nézett rám, amiből tudtam, hogy kérdezni akar valamit.
Eszembe jutott, hogy az életem így, visszagondolva nem is olyan rossz. Csak én reagálok mindent túl...

 -És a pasikkal mi a helyzet?-Kérdezett rá Alexi kíváncsian.
-Köszönik,jól vannak-feleltem vigyorogva.Alexi kék szemeiben némi féltékenység csillogott. Nem értem, minek kell féltékenykedni.Ha valaki igazán szeret valakit,akkor nem hagyja elcsábítani magát.Ha pedig elment valaki mással,akkor meg felesleges miatta szomorkodni.
-Nyugi.Előtted még csak két pasim volt.Az egyiket én dobtam ki,mert ha ivott,akkor erőszakos volt,a másik pedig szakított velem,mert túl keveset meséltem neki magamról.Ne aggódj,egyikhez sem megyek vissza-biztosítottam.Hülye lennék bármelyikhez is visszamenni.Még igencsak erősen élt bennem az első barátomtól kapott pofonok emléke...
-És mióta ismered Shadowot?-rántott vissza a jelenbe Alexi.
-Tizennégy éves koromban kezdtünk el barátkozni,de már azelőtt is egy osztályba jártunk. Csak akkor már több közös téma akadt-feleltem készségesen.Visszaemlékeztem,mennyi mindent köszönhetek neki és Marknak,és elszégyelltem magam,mert Ők nem köszönhetnek meg nekem olyan sok dolgot. Akárhogy is,boldog voltam,mert Ők a barátaim.
Mielőtt bármit is szólhattunk volna,valaki kopogott.
Alexit magam után húzva mentem ajtót nyitni.
-Megbeszélés húsz perc múlva a 42-es szobában-hadarta,amint kinyílt az ajtó,majd sarkon fordult,és a lift felé ment.
Becsuktam az ajtót,és Alexit a falhoz löktem.
-Ne merj szomorkodni.Majd később mindent megbeszélünk-nyomtam a kezébe a Jackes üveget,amit valamiért magammal hoztam.Majd később megvigasztalom.
Sietve Jonathan szobája felé vettük az irányt.Alexi még mindig ideges volt,bizonyára Barbara ígérete tette azzá...
Amint beértünk a menedzser szobájába, már az egész foREVer és Janne is ott volt.
A szoba teljesen Jonathan - szoba volt: az összes cucc szépen össze volt rendezve,még egy kósza újság sem hevert az asztalon.
Levágódtam Shadow mellé a kanapéra,és mivel a menedzser nem dohányzott,mi helyette is telefüstöltük a szobát.
Alexire néztem. A whiskysüveggel játszott. Rajta még nem látszott a pia,de a félelem és az elgondolkodás igen.
Még beszélnem kell vele. Meg van,amit nem mondtam el neki.

2013. szeptember 4., szerda

közérdekű



egy kis kihagyás után, újra itt vagyok :)
akik figyelik a Hate me! blogomat, azok az utóbbi időben talán hiányolhatták az új fejezetet. de akik figyelik a facebook profilomat, azok tudják, hogy nem hagytam fel az írással. az a helyzet, hogy elromlott a gépem, és újat kéne venni, de még nem vagyunk ott… de annyit meg tudok tenni, és meg is teszek, hogy a telefonomról a face profilomra, részekben rakosgatom ki a részeket.

már a 20. fejezet következik, és megpróbálom minél gyakrabban kitenni a fejezeteket. J
szóval, csak figyeljétek a jobb oldalt fellelhető face profilomat, és olvasgassatok. a fejezeteket később ide is felteszem, csak az még idő… J
legyetek rosszak!

Beth