2013. június 17., hétfő

9. fejezet

-Hozzám jönnél feleségül? - kérdezte kicsit több bátorsággal, mint amilyennel rávezetett a dologra.
-Igen-bólintottam rá. El sem hittem hogy mindez velem történik. Sohasem számítottam arra, hogy valaki ezt kérdezi tőlem.
Csodálkozva, és boldogan néztem Alexit, aki valamit a kezemnél matatott, de csak festett szőke haját láttam, amit a szél az arcába fújt.
-Ezt vedd le egy percre - kért meg, mire értetlenkedve, de levettem az ujjatlan kesztyűmet.
Alexi valami hideg fémet húzott az ujjamra. Jegygyűrű? Még egy dolog, amire sohasem számítottam volna...
Mikor lenéztem, láttam, hogy egy gyönyörű, ezüst karikagyűrű van az ujjamon.
-Megyek lottózni. Eltaláltam a méretet - vigyorgott Alexi önelégülten.
Hatalmas mosoly terült szét az arcomon, Alexi nyakába ugrottam, és megcsókoltam.
Néhány, nekem csak másodperceknek tűnő percekig voltunk így, majd sétálgatni kezdtünk.
-Mikor vettél te gyűrűt? - néztem Alexire, aki meg engem énzett. Nem hiszem, hogy mostanában látott olyan betépett krokodilra emlékeztető mosolyt, mint amilyet akkor bemutattam.
-Amíg a buszon ültünk, és bámultuk egymást, rájöttem, hogy nekünk együtt kell lennünk - mesélte, és a szeme csak úgy ragyogott. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez velem történik.
-Szeretlek - mondtam az elmúlt fél órában már vagy századjára, és ismét megcsókoltam.
Egy ideig csendben sétáltunk, és hol a tengert, meg a sirályokat, hol a rohanó emberekkel teli várost, vagy egymást néztük.
Tudtam hogy életem egyik legboldogabb napját élem meg.
Lehetetlennek tűnt, hogy valaha is szomorú legyek, akár csak egy pillanatra is. Én vagyk a világ legboldogabb embere, ez kétségtelen - gondoltam, és tényleg úgy is éreztem.
Átöleltem Alexit, és megpusziltam a nyakát.
Folytattam volna, de az az átkozott telefon megszólalt. Miért nem tudnak pár órára elfelejteni?! Miért mindig a jó pillanatokat kell tönkretenniük?!
Ha valamelyik menedzser az, kinyírom, ha pedig más, akkor megelégszem azzal, hogy elküldöm a picsába - fogadkoztam, elhúzódtam Alexitől, és kelletlenül elővettem a mobilomat.
A kijelzőn Shadow képe volt. Mit akarhat ilyenkor?
-Hey. Mi a baj? - Kérdeztem, és kihangosítottam, mert a hullámok morajától nem hallottam volna, amit mond.
-Hey. Akárhol is vagy, igyekezz vissza, jó? Véletlenül a szobádba nyitottam be, és... Ezt így nem tudom elmondani. Siess, a szobád előtt találkozunk - hadarta idegesen, mire én is ideges lettem. Egyszer vagyok távol,  franc egye meg...
-Fél órán belül ott vagyunk - Ígértem, és Alexivel a taxihoz mentünk. Alexi a hátamat simogatta, hogy megnyugtasson, de nem nagyon sikerült. Ha valaki hozzáért a gitáromhoz, megölöm... Más pedig nincs ott, ami számomra értékes lenne, és ezt Shadow is tudja. Vagyis biztos, hogy valami a gitárommal történt... - idegesítettem magam tovább.



Bár a sofőr elég gyorsan hajtott, majdnem háromnegyed óra eltelt, mire visszaértünk a szállodába.
A harmadik emeleten, a 18-as ajtó előtt volt Shadow. Egyik lábáról a másikra állt, fejét lehajtotta, így csak hosszú, barna haját láttam. Egy "hey"-t mondtam Neki, és tovább is rohantam, a szobám ajtaja előtt azonban megálltam, vettem egy mély levegőt, és elszántam magam.
Lendületesen benyitottam a szobámba, de hamar megtorpantam.
-

2013. június 12., szerda

8. fejezet



Alexi mellett ébredtem, hatalmas fejfájásra, és arra, hogy fázok, mert csak fehérnemű van rajtam.

Mivel fogalmam sem volt arról, hogy mi is történt a koncert utáni, és az ágyba kerülési idő között, megpróbáltam visszaemlékezni.

Alexi arcát néztem. Még aludt, és álmában mosolygott. Egy kicsit én is elmosolyodtam, és tovább bámultam.

Azután, hogy Németországba utánam jött, mintha valami láthatatlan dolog megerősödött volna. Szinte mindig együtt voltunk, és amit csak lehetett, együtt csináltunk…

Hirtelen minden bevillant: Azután, hogy visszaértünk, mindkét menedzser bealudt, a Bodom megpróbálta legyőzni Mark-ot kártyázásban, de időközben lerészegedtek, és egy ismerősükkel hazamentek, mi meg 

Alexivel véletlenül egymásra estünk, és az este többi része…

Alexi fölé hajoltam, és harapdálni kezdtem a nyakát.

- Ébresztő – súgtam a fülébe, mire kinyitotta a szemét, magához húzott, és csókolgatni kezdett.

- Szeretlek - suttogta, miközben a nyakamat és a vállamat csókolgatta.

Mindkettőnk telefonja egyszerre szólalt meg. A plafonra néztem.

- Aaron és Jonathan – mondtuk egyszerre, és nekiálltunk kiválogatni a földön szétszórt ruháinkból a 
megfelelő nadrágot, és elővenni a telefont.

- Szia, Alexi – szólt bele Jonathan. Alexire néztem, megpróbáltam nem elnevetni magam, miközben visszacseréltük a telefonjainkat.

- …még van hátra négy, amerikai koncertetek. Az elsőt valami banda miatt előrehozták, úgyhogy ma kell elindulnunk – mondta Aaron lelkesen. – Két óra múlva találkozunk a próbaterem előtt – tette le.

- Ilyen nincs – dobtam a telefont a párnára, felkeltem, és elmentem zuhanyozni.

Húsz percen belül végeztem, és gyorsan egy kék farmert és egy fekete, ujjatlan pólót, egy Rose feliratú pulóvert, meg a szokásos ékszerei et vettem fel, és már kész is voltam.

Mivel a Németországban tett látogatásom óta nem csomagoltam ki, most csak pár cuccot cseréltem ki, és a csomagolást is letudtam.

Alexi is elég hamar végzett, és a pólóinkat cserélgette össze, amíg egy üres füzetet kerestem a fiókomban. egy pillanatig megálltam.

- Mi hiányzik? – Kérdeztem Alexitől.

- Az albumod-ölelt át.

- Igaz-bólintottam. Tényleg az album hiányzott.

- Hol lehet? – Gondolkodtam hangosan.

- Nem tudom. Tegnap este Shadow-nál volt, aztán elvitted, hogy visszateszed a helyére, és azóta nem láttam – sorolta Alexi.

- Aha. Majd előkerül – reménykedtem. Az órára néztem.

- Ideje indulni – jelentettem ki, felkaptam a bőröndöm, bezártam az ajtót, és már szaladtam is az autómhoz. 
A csomagjainkat betettük a csomagtartóba, és egyből a próbaterem elé mentünk.

Amikor lent megálltunk, azt hittük, hogy mi vagyunk az elsők, de amikor bementünk a hangszerekhez, ott volt az egész banda – a foREVer is, és a Bodom is.

-Nem mentünk értetek, hogy a kicsi Alexi még időben elkészülhessen – mondta az arcán egy gonosz vigyorral Jaska.

Egy laza kézmozdulattal meglegyintettem a dobost, majd beültem Shad és Alexi  közé.

-Jonathan-nal úgy döntöttünk, hogy az amerikai koncerteken a foREVer lesz az előzenekar – Jelentette be Jonathan, amit egy kisebb ünneplés, vagyis ivászat követett.

Végre, beindulhat a foREVer is… - gondoltam, és magamban mosolyogtam, de mosolyom később az arcomra is kiült.



Mire felértünk a repülőre, már mindenki elég jókedvű volt, még a menedzserek is. Alexivel egy kicsit többet ittunk, mint a többiek, és ez meg is látszott.

Nem törődtünk azzal ,hogy bárki megláthat, simán csókolóztunk, ölelgettük egymást, és ha megkérdezték, nem tagadtuk, hogy együtt vagyunk.

A boldogág látványos bemutatását még a turnébuszon is folytattuk.

Egy látványos csók után Jonathan odajött hozzánk:

- Maradjatok - kért meg minket, mikor látta, hogy el akarunk menekülni a hegyi beszéde elől. – Figyeljetek, értem én, hogy hormon túltengésben szenvedtek, de ezt most már ideje lesz hanyagolni – mutatott Alexi kezére, ami most éppen a derekamon volt.

Persze, értettük, mire gondol, de mégis… Lázadók vagyunk, az ég szerelmére! Nehogy már eleget tegyünk valakinek azzal, hogy most mérsékeljük magunkat!

- Mostantól tartsátok a méteres távolságot Mindig ellenőrizni foglak titeket – figyelmeztetett, és visszaült a helyére.

- Börtönőr – morogta Alexi, és megpuszilta a nyakam, mire Jonathan oda jött, és elültetett engem.
Alexi az ablak mellett ült, így nem tudott utánam jönni.

Gratula. A drága Jonathannak sikerült tönkretennie az utazásomat – mérgelődtem.




Este kipihentük a próba okozta fáradtságot némi alkohollal, és készültünk a másnap esti koncertre.

A szállodai szobámban feküdtem, és a múltra gondoltam. Most, hogy boldog voltam, minden hiba veszített a súlyából, az ellenségeimmel is tudtam volna beszélgetni, és miden sokkal szebb volt, mint úgy általában. A depresszió szerencsére távol maradt, bezárkózott a szekrénybe, és egy ideig most elő sem jön. Néha vannak ilyen jó szakaszok.

Ha most három szóval kellene jellemeznem a hangulatomat, akkor azt mondanám, hogy boldog, reménnyel teli, és fáradt vagyok.

Valaki kopogott, mire majdnem szívbajt kaptam. Muszáj mindenkinek ijesztgetni?!

Lemásztam az ágyról, majd az ajtóhoz rohantam, és feltéptem az ajtót, mert sejtettem, hogy Alexi áll mögötte.

Szerencsére igazam lett.

Meglepett, hogy Alexi kabátban, sapkában, és magas szárú bakancsban állt előttem, mintha készülne valahová.

- Vic, eljössz velem? – Nézett rám nagy, ragyogó, kék szemekkel, aminek nem tudtam ellen állni. - Jó, de hova? – Kíváncsiskodtam.

-Majd meglátod. Vegyél kabátot, és már indulunk is – mondta izgatottan, bejött, és a falnak dőlve nézte, hogyan veszem fel a térdig érő csizmámat, az ujjatlan kesztyűmet, és a bőrkabátomat.

Miután végre összeszedtem magam, lementünk, a szálloda halljába, majd onnan ki New York nyüzsgő utcáira.

Alexi egy, már ott álló taxiba ültetett be.

Két dolog tűnt fel: az egyik az volt, hogy Alexi a taxisnak nem mondott címet, de a sofőr mégis tudta, hova kell mennie, a másik ,hogy Alexi egyre izgatottabb lett, és valamit félpercenként kutatott a zsebeiben, mintha folyton ellenőrizgetné, hogy megvan-e még az a valami.

Alexi hátra dőlt, én pedig a fejem a vállára döntöttem, és a szemem sarkából figyeltem, hogy Alexi hogy nézelődik.

Már meguntam az autózást, és majdnem elaludtam, mikor a megálltunk egy tengerparton.

Nem értettem, miért kellett ide jönnünk, ahogy azt sem, hogy miért szálltunk ki és kezdtünk el sétálni.

- Hogy tetszik a turné? – Kérdezte Alexi kissé idegesen.

- Egész jó – Karoltam át a derekát. – Eddig ez az egyik kedvenc részem, csak kicsit kimerítő. Neked? – Kérdeztem vissza.

- Nekem is az egyik kedvenc részem. Imádom, hogy mikor a színpadon vagyunk, a közönség mennyire megőrül, és hogy átjön az a rengeteg energia, a szeretet, minden… - nézett a tenger felé.

Pár percig csak sétáltunk, Alexi a gondolataiba merült, én pedig csak sétáltam mellette, és élveztem az enyhe szellőt, mi a tenger sós vizének a szagát hozta felénk. Kissé már hatott a pia, de nem annyira, hogy hiperaktív legyek tőle, csak a hangulatom ingadozott. Az egyik pillanatban még teljesen fel vagyok pörögve, a másikban pedig csak néztem magam elé, és nem is tudtam, mi folyik körülöttem.

Alexi hirtelen rám nézett:

- Te, lehet egy kérdésem? – már remegett a hangja az idegességtől.

- Már megvolt, de lehet még egy – kezdtem el hülyülni, csak, hhgy oldjam a feszültségét.

Alexi megfogta a kezemet, és a szemembe nézett, a másik kezével a zsebébe nyúlt, elővett valamit, és vett egy mély levegőt.
-

2013. június 5., szerda

7. fejezet



A szívem a torkomban dobogott, mikor kiléptem a fürdőből. Nem is tudom, kire számítottam. Talán Barbara-ra. Shadow-nak és Mark-nak legalábbis, szokása kopogni.

Megkönnyebbült sóhajt hallattam, mikor Alexivel szemben találtam magam. Aztán, mikor át akart ölelni, elhúzódtam.

 - Hogy kerülsz ide? – Néztem rá vádlón.

 - Utánad jöttem a következő géppel. Aaron mondta, hol vagy, és melyik szállodában. Mikor ideértem, találkoztam Shadow-val, aki azt mondta, hogy most hagyjalak magadra. Most is csak azért jöttem, hogy szóljak, hogy készülj össze, mert nemsokára indulnunk kell vissza – hadarta ijedten. Na jó, azért ennyire nem kell megijedni tőlem. Nem vagyok én Scarbie.

 - Hiányoztál – bújtam hirtelen hozzá.

 - Te is nekem – ölelt meg. Felnéztem rá.

 - Tényleg? – Vontam fel a szemöldököm.

 - Tényleg. – Bólintott.

 - Akkor jó. Csomagolok – Húzódtam el tőle, és kezdtem bedobálni a bőröndömbe a cuccaimat. Fél perc alatt végeztem is.

Feldobott, hogy Alexi itt van. Ez volt a legjobb meglepetés, amiben mostanában részem volt.

Alexi figyelt, miközben csomagoltam, és ismét megölelt, miután végeztem.


Mire visszaértünk Finnországba, már olyan jó kedvem volt, hogy Shadow és Mark csak lesett. Néha még őket, és magamat is, meglepem a hirtelen hangulatváltozásaimmal.

 - Te, ha én tudom, hogy egy Alexi ilyen jó kedvre tud deríteni, akkor megfenyegetem, hogy megölöm, ha elhagy – Jegyezte meg Shadow, mire csak vigyorogtam.

Amint visszaértünk a próba terembe, bejelentettem Aaron-nak, hogy hazamegyek, és elkészülök a koncertre, majd, Alexi-vel hazamentem.

Amíg kipakoltam a bőröndömből, megengedtem Alexinek, hogy kiválassza a ruhát, maiben este fellépek majd.

Kezemben egy kék, szakadt farmerrel, egy Nirvana-pólóval, egy fehér tornacipővel,és egy cipzáras pulcsival, elvonultam átöltözni.

Fél perc alatt végeztem, és szerencsére időben odaértünk a koncert helyszínére.

A backsatge-ben még mindig a szokottnál gyakrabban öleltem át és csókoltam meg Alexit, aki még véletlenül sem ellenkezett.

 - Srácok – Jött oda Aaron egy, nyakharapdálós csók után-, ezt azért a színpadon mellőzzétek. Nem szeretnénk, hogy egy kisebbfajta lázadás törjön ki miattatok – magyarázta.

 - Miféle lázadásra gondolsz?  - Kérdezte Alexi egy enyhe vigyorral.

 - Olyanfélére, hogy néhány elvetemültebb rajongó feldühödik, és esetleg megtámadják Victoriát -mondta Aaron fojtott hangon.

 - Értem - fagyott le Alexi arcáról a vigyor.

 - Azt hittem, ilyen rajongói kirohanások a popénekeseknél szoktak lenni-jegyeztem meg.

 - Igen, ott látni ilyeneket – bólogatott a menedzser-, de nem árt, ha mindenre felkészülünk. Nem szeretném, hogy Victoria megsérüljön. – Beszélt tovább Aaron. Alexi szemében, mintha féltékenység lett volna. Vagy talán csak én képzeltem oda.

 - Melegítsetek be – Szólt közbe Jonathan.Megcsókoltam Alexit, mielőtt a gitárom felé indultam.

 - Szerintem nem úgy gondolta-jegyezte meg Jaska, amit egy nyelvöltéssel jutalmaztam.

 - Nem vagyok kíváncsi arra, hogy hol harapta meg a nyelvedet-rázta meg a fejét a dobos.

Hát jó. Így is játszhatunk – gondoltam, és bemutattam egy „szép” kézmozdulatot, vagyis beintettem neki.

 - És arra sem vagyok kíváncsi, hogy mit csináltatok a múlt éjjel-vigyorgott még szélesebben.

Dühösen kifújtam a levegőt. Ez mindenre tud valamit mondani?

Alexi a kezében lévő pengetőt a dobos felé dobta, aki elkapta, és nézegetni kezdte.

 - Add ide – ugrott Alexi a pengetőért.Jaska letette a pergődobot, és a zsebébe dugta a pengetőt.

 - Nekem adtad, ajándékot pedig nem illik visszakérni-vigyorgott Jaska gonoszul. – Na jó, ma gyereknap van, tessék – nyújtotta a pengetőt Alexi felé. Alexi a cucc után nyúlt, de Jaska addig emelte a kezét, amíg Alexi már nem érte el, így a hátára ugrott, és úgy vette vissza a pengetőjét.

 - Így fogok bevonulni – Találta ki Alexi. Ezek őrültek. De nem baj, én így szeretem őket.

 - Na azt már nem! Kezdte el csikizni Alexit, aki majdnem röhögő görcsöt kapott, és leugrott a hátáról.
Ezután némi játék következett. Mindenki azt játszott, amit csak akart.

Alexi, Henkka, és Jaska Bodom számokat, Janne pedig Nightwish-t játszott, és pedig azt, ami csak eszembe jutott.

Időközben megérkezett Shadow és Mark. Az ígérték, szereznek piát a koncert utánra. Vagyis, most már nincs a környéken olyan bolt, amiben van még alkohol.
Na, akkor ma is jó kedvvel alszok el-gondoltam.

A vége az egésznek az lett, hogy Mark elvette a gitáromat – na jó, én adtam oda Neki - , és játszani kezdett, amit én nagy szemekkel néztem. Imádom nézni, ahogy játszik. Olyan eredeti…

 - Készüljetek, még két perc – Kiabálta el magát Jonathan, mire majdnem leestem a székről.

Felkaptam a gitáromat, a sapkámat a szemembe húztam, lehajtottam egy doboz sört, megigazítottam az ujjatlan kesztyűmet, és kész is voltam.

Negyedikként beálltam a sorba. Alexi ment ki először a színpadra, amit hatalmas üdvrivalgás követett. Mi is szép sorban mentünk fel, és elfoglaltuk a helyünket. A tömeg csak akkor csendesedett el, amikor Alexi felkonferálta az első számot, a Hate Me! – t.

Végig néztem a tömegen, miközben játszottam. A közönségben maximális sebességgel csápoló, és az alkoholtól teljesen betompult aggyal állókat lehetett látni.

Imádom a színpadot. Olyan jó érzés, hogy ami energiát a gitározásba fektetek, azt a közönség többszörös szeretettel viszonozza, hogy az valami hihetetlen. Tulajdonképpen ez az egészben a legjobb…


Egy órával később, a ráadás előtt megittam még egy doboz sört. A koncert eleje óta már ez a harmadik liter pia. Ettől még nem rúgok be, csak a jókedvem fokozódik, de az nagyon…

Alexi felkonferálta az utolsó számot, a Hate Crew Deathroll-t. A közönség ha lehet, még jobban fel volt pörögve, mint a koncert elején. És persze több volt a homályos tekintet – észrevételeztem, miközben pengettem, és a közönséget pásztáztam. Nem kerestem senkit sem, csak hagytam, hogy a szemeim tegyék a dolgokat, ahogy az ujjaim is.

Egy ismerős arcot pillantottam meg a sok ismeretlen között. Görcsbe rándult a gyomrom, mikor megláttam a barna, göndör hajat, a szabályos arcot, a gyűlölettől izzó szempárt… Az nem lehet, hogy itt van – kezdtem el tagadni. – Az nem lehet… Biztosan csak a pia játszik velem. Honnan tudná ,hogy né most itt vagyok?! Minek jönne ide?! – Kérdeztem magamtól, miközben az utolsó hangokat pengettem.

Amint véget ért a szám, a közönség elképesztő hangorkánnal köszönte meg a jelenlétünket. Még avgy negyed óráig nem mehettünk le a színpadról, mert a közönség folyton kiabált, és a vége az lett, hogy eljátszottuk a Touck Like Angel Of Death – et.

Mikor csuromvizesen, fáradtan, és álmosan lementem a backstage – be, a teljesen felpörgött Shadow fogadott.

 - Hú, ez nagyon jó volt! Nehogy betompulj, még csak most kezdődik az este!

 - Mindjárt elalszok… Inkább menjünk fel hozzám – Javasoltam.

Aaron, bár nem volt oda az ötletemért, hívta Jonathan-t, és a két menedzser elvitte Shadow-ot, Mark-ot, és a Bodomot, meg engem a házamhoz.

Mire oda értünk, Jonathan teljesen elálmosodott, és eldőlt a kanapémon, Aaron pedig rá, és úgy aludtak el, mint a testvérek, mire csak jót mosolyogtam. Legalább ők összetartanak…

-Mi ez? – Kérdezte Shadow, vagy jó fél óra ivászat, beszélgetés, és kártyázás után.

-Ember – mondtam, de meglobogtatta előttem a kék virágos fényképalbumomat, amiben Daniel képei vannak. A egészet elintéztem egy vállrándítással, pedig valami azt súgta, hogy nagyon nagy baj van. Ilyenkor 
bírom én az alkoholt…

-

2013. június 3., hétfő

6. fejezet



Akárhogy is igyekeztem, én érkeztem a legkésőbb a próbaterembe. Ami azért eléggé bosszantó, tekintve, hogy siettem. Na, mindegy. Majd legközelebb én érek ide előbb.

Még be sem értem a szobába, ahol a hangszereket tároljuk, mikor Shadow és Mark félre hívott. Shadow aggódó, Mark értetlenkedő arccal fordult felém, miután beértünk az egyik sarokba. Alexi felvont szemöldökkel nézett rám, de nem viszonoztam a pillantását, nehogy elgyengüljek. Út közben egy terv körvonalazódott a fejemben. Annyi az egész, hogy akárki is a zaklatóm, eltüntetem, és nem rángatom ebbe bele sem a barátaimat, sem a szerelmemet, sem senkit.
Csak én és a zaklatóm - Erre a gondolatra még a hideg is kirázott.

 - Shad elmesélte hogy valaki itt írogat neked, meg szórakozik veled. Miért?

 - Fogalmam sincs. Tippek? - Néztem rájuk.

 - Te, mondtad azt a Kristent, vagy ki a csodát... - Kezdett bele Shadow.

A fejemet ráztam.

 - Nem, nem hiszem, hogy ő lett volna. Még kórházban van. Bár jogos lenne, de ez már más téma. Még valami? - Fontam össze az ujjaimat magam előtt.

 - Az igaz - helyeselt Shad.

 - Akkor talán egy őrült rajongó - Tippeltem.

 - Na persze. Majd itt nekiáll zaklatni. Inkább csak beszökik a backstage-be és megpróbál lesmárolni - utalt Shad egy régebbi esetre. Elmosolyodtam, ahogy Shadow is.

 - Nem hinném. Mit tudunk mostanában Barbara-ról? - Nézett a szemembe Mark. Vállat vontam.

 - Semmit. Tíz éve találkoztam vele utoljára.

 - Azt hiszed, hogy Barbara üzengetett? - Nézett rá Shadow. Mark bólogatott, én pedig felvontam a szemöldököm.

 - Igen.

 - Tizenkét éve életem békességben. Miért éppen most kezdett volna el piszkálni? - Hitetlenkedtem.

 - Az igaz. Még valami tipp? - Nézett körbe Mark. Kifogytunk az ötletekből. Babara-n és Kristen-en kívül senkinek sem ártottam, így lövésem, lövésünk sem volt arról, hogy ki is lehet az, aki üzent.

 - Majd megtudjuk, ki az - mondtam, és nyugalmat erőltettem magamra.

 - Persze. De ha még egy üzenetet vag bármit találsz, amit az az akárki hagyott ott, akkor azonnal szólj, oké? - Nézett rám Mark komoly arccal, mire bólintottam.

 - Oké. De ezt most nekem kell lerendeznem, és nem Nektek, ezt értéstek meg. Ez nagyon személyes dolog. Nem akarok ebbe bárkit is belerángatni, főleg nem Titeket - jelentettem ki.

 - Jó, de akkor is, nyugodtan szólj, ha valami van, jó? - Aggodalmaskodott Mark. - Jó. Akkor ezt megbeszéltük - zártam a beszélgetést. - Nem tudjátok, merre találom meg Aaron-t? - Érdeklődtem, egyrészt, mert beszélnem kell vele, másrészt, mert nem akartam olyan ígéreteket tenni, amiket aztán nem biztos, hogy be tudnék tartani.

 -  Nemrég ment be – intett Shad az ajtó felé. – Beszélni akarsz vele a holnapról? – Olvasott a gondolataimban, mire bólintottam.
Holnap lesz December negyedike, vagyis Daniel halálának tizenharmadik évfordulója…
- Még mindig hiányzik egy kicsit. Jó lenn egy olyan helyre menni, ahol olyan, mintha ott lenne – mondtam el mindent. Isteni dolog, ha van az embernek egy igaz, és jó barátja. Az igaz barát olyan, mint egy őrangyal. Nekem két őrangyalom van: Shadow és Mark. Ők ketten azok, akiknek bármit el merek mondani. A barátság a legnagyobb csoda… - gondoltam, és Shad aggódva nézett rám.

 - Akarsz beszélni róla? – Kérdezte kedvesen. Megráztam a fejem, a hangomban nem bíztam. Erről nem akarok beszélni. A családomról sem akarok beszélni. Jobb szeretném a múltamat kitörölni a fejemből. Azokat a hibákat, amiket elkövettem, lehetetlen helyrehozni. Meg akarok szabadulni a múlttól, a gyerekkor keserédes és a tinédzser koromban elkövetett hibák emlékeitől meg akarok szabadulni. Nekem nem kell ez a múlt. Utálom.

Mosolyt erőltettem az arcomra, ami le is hervadt, mikor odamentem a terem túlsó végében laptopozó Aaronhoz. Csendben leültem mellé, és vártam, amíg végez. Gyorsan mozgó ujjait néztem, és teletetovált kezét, amíg gépelt. Miután összecsukta a laptopot, rám nézett:

 - Tudom, miért vagy itt – kezdett bele. – Már lefoglaltam három jegyet a Németországba tartó gépre. Ötkor indul. Szerintem kezdjetek el pakolni. Odamentek, ott töltötök két éjszakát, és jöttök, mert koncert van – Mondta egy kedves mosollyal az arcán. Hihetetlen ez az ember. A legjobb menedzser. Még erre is odafigyel.

Ha ölelkezős típus lettem volna,most megöleltem volna, de elintéztem egy köszi-vel, szóltam Shadownak és Marknak, és már mentem is csomagolni.


Öt előtt pár perccel jutott eszembe Alexi. Már most hiányzik egy kicsit. Lehet, ohgy neki is jönnie kéne Berlinbe? Nem, nem kéne – válaszoltam meg a saját kérdésem.

Mivel nem volt jobb ötletem, írtam egy SMS-t.
„Hey. Két napra elmentünk Németországba. Ne haragudj, hogy nem szóltam. Később megmagyarázom.”

Kicsit rövid lett az SMS, de majd valamikor megmagyarázom neki ezt az egészet. Shad azt is felajánlotta, hogy majd Ő mondja el a dolgok miértjét Alexinek, de ezt azért mégsem várhatom el. A másik dolog pedig az, hogy jobb szeretném ezt a magyarázkodós dolgot minél később megejteni. A múltamról csak Shad és Mark tud, de Ők végig ott voltak mellettem, és támogattak. Nem is tudom, hogyan fogom én ezt elmagyarázni.

Eddigi két barátom mind azt mondta, hogy azért szakítottak velem, mert túlságosan keveset mondtam el magamról. Az igazság az, hogy a második barátommal azért szakítottam, mert állandóan parancsolgatott, és a tulajdonának tekintett. Nekem pedig ez túl sok volt, nem akartam valaki tulajdona lenni, éppen elég volt, hogy apám midig a szolgájának nézett. Nem is egy szolga voltam a szemében, hanem egy kibaszott robot, mai mindent megcsinál, míg ő nézi azt a rohadt tévét.

Nem akartam, és nem is akarom megismételni a múltat!

A repülőn szerencsére Shadow és az ablak között ültem, így álmodozás címszó alatt behunytam a szemem, és felidéztem az összes halott ember arcát, akit ismertem. Túl sokan voltak.

A nagynéném, aki beteg volt, és soha nem láthattam, akinek a létezéséről sem tudtam amíg meg nem halt, egy gyerekként jelent meg a szemem előtt, ahogy egy fotón láttam. Apa egyik barátjára már alig emlékszem, de a sírköve nagyon megragadt az emlékezetemben. Aztán apám. Az ő arcára már alig emlékszek, de a hangja, mint egy elfertőződött seb a testben, úgy él az emlékezetemben. A bátyám. Az ő arca csodálkozó és csalódott volt, ahogy utoljára láttam még életében. Aztán az a kép villant be, amikor azonosítanom kellett. A falfehér arc… Soha többé nem akarok senkinek sem fájdalmat okozni, halott embert látni…

Az arcomhoz kaptam, és letöröltem azokat az átkozott könnyeket. Nem sírok.


Már megnyugodtam és használható állapotban voltam, mikor leszállt a gép. Szinte kimenekültem a friss levegőre. Amint visszakaptuk a csomagokat, bementünk valami középkategóriás szállodába.

Bár – mert itt nőttem fel – tökéletesen beszéltem a német nyelvet, most inkább tettem a hülye turistát, és mindenkire boci szemekkel néztem, ha németül szóltak hozzám. Egyszerűen nem akartam az emberekkel beszélni, ennyi az egész.

Amint végre bejutottam a szobámba, letettem a bőröndöm, az ágyra vetettem magam, kis erőt gyűjtöttem, bedugtam a fülhallgatót a fülembe, a fekete baseball sapkámat a szemembe húztam, és kisétáltam a temetőbe.

A fehér síremléket hamar megtaláltam. Akár csukott szemmel is eltalálnék ide.
Megálltam, és lehajtott fejjel megpróbáltam felidézni egy képet, amin a bátyám mosolyog, de akárhogy is erőlködtem, mindig az azonosítás jutott eszembe, így egy perc, vagy egy óra után, feladtam a küzdelmet, és szemügyre vettem a sírt.

Szép virágok sorakoztak a sírkövön, és középen, Daniel szíve fölött, megtaláltam, amit kerestem: tíz vörös rózsából és tíz kék virágból álló csokrot. Ez Barbara jele. Ő szokott ilyen csokrot idehozni. Lehajoltam, és megérintettem a virág szárát, ami még vizes volt, miután kivették a vázából, amibe azért tették, nehogy egy szirom is meghervadjon, míg ideér vele.

Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha valaki figyelne.

Vetettem egy utolsó pillantást a sírra, és visszamentem a szállodába.

Az ajtót magamra zártam. Le kell rendeznem magamban pár dolgot.

A délutánt és az éjjelt azzal töltöttem, hogy a múlton rágódtam, míg hajnalban el nem aludtam.

Mikor délután felébredtem, folytattam az önmarcangolást ott, ahogy abbahagytam, és végül úgy döntöttem, hogy kemény leszek, és folytatom azt a küzdelmet, amit más életnek hív.
Bár tudtam, hogy a depresszióm hozza elő, mégis arra gondoltam, hogy mindenkinek jobb lenne, ha nem élnék. Még az is eszembe jutott, hogy tovább vagdoshatnám magam. Nem olyan nehéz azt elrejteni…

Ennyit arról, hogy az évfordulók is olyan kedvben fognak eltelni, mint az év többi napja. Sohasem lesz ugyanolyan ez a nap. Mindig is az év legrosszabb napja lesz - nekem legalábbis.

Két nyugtató és a pihenés mellett döntöttem. A gyógyszer segített távol tartani az álmokat. Az álmokkal semmi bajom, de a rémálmokkal elég sok. És az utóbbi időben egyre több van belőlük…

Pár órával később arra ébredtem, hogy irtóra szomjas és éhes vagyok. Hát persze. Már megint elfelejtettem enni. Mindig így van ez.

Kimentem a fürdőszobába,  hogy rendbe hozzam magam.

Az egyik szakadt, fekete farmeromat, és fekete pólómat a kezembe vittem.

Egy gyors zuhanyzás után, magamra rángattam a pólót és a nadrágot, a nyakamba akasztottam a kereszt és a gitár medálos láncomat, a jobb csuklómra, szokásomhoz híven, egy csuklószorítót csatoltam. Erre még akkor szoktam rá, mikor  még vágogattam a csuklómat. Ezzel elég jól el tudtam takarni a sebeket, és hamar hozzászoktam.

Leültem a földre, és bekapcsoltam a Runaway Train-t. Erről a számról mindig az eltűnt dolgok jutottak eszembe, és mindig adott elég erőt ahhoz, hogy kicsit jobb kedvre derüljek… A szövege pedig, szinte a Bibliám lett, az utóbbi időben.

Éppen véget ért a szám, mikor hallottam, hogy a bejárati ajtó nyílik, és valaki halk léptekkel bejön.